Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-05-12 / 19. szám

12 1999. május 12. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A szentfazék Ne rettentsen vissza senkit az új amerikai vígjáték riasztó cí­me, amelynek ráadásul sem­mi köze az eredetihez (The Holy Man - szent ember, min­denféle pejoratív mellékzönge nélkül). Stephen Herek ren­dező (az ő nevéhez fűződik többek között a 101 kiskutya élő szereplős változata és a komolykodó Csendszimfónia) alapvetően jó szándékú, né­hol valóban humoros vígjáté­kot hozott össze. A főszereplő, a Jeff Goldblum megszemé­lyesítette reklámmenedzser, Ricky Hayman egy úgyneve­zett tévéshop alkalmazottja. A televíziós csatorna a nap 24 órájában különböző, teljesen fölösleges árukat próbál rá­sózni a nézőkre. Náluk nem a nézettségi index, hanem az el­adott áru mennyisége a „szentség”. Mivel főnöksége alatt a mutató meredeken ível lefelé, Rickyt egy hajszál vá­lasztja el a kirúgástól. Jó sorsa, azaz a véletlen összehozza a „szent emberrel”, az Eddig Murphy alakította G.-vel. A sa­ját erkölcse és vallási meggyő­ződése szerint élő G. minden­ben az ellentéte a rámenős, ci­nikus, anyagias Rickynek. Mégis barátok lesznek, és a szent ember a cimborája ked­véért fellép a tévéshop adásá­ban, amelynek csakhamar egyes számú sztáijává válik. G. a lelki békét, a szeretetet hirdeti a fölösleges, túlhajszolt fogyasztással szemben, és neki köszönhetően - paradox mó­don - az egekig szökik a tévéshop „eladási indexe”. A szent embert, G.-t is árucikké teszi a média. Na persze egy igazi hollywoodi komédiából nem hiányozhat a szerelem sem. A történet száláról in­kább ne essék szó. A szellemes médiaparódiának indult mozidarab, sajnos, megbicsak­lik, és átcsap hagyományosan happy endes giccsbe. Heti hír Gibson, a gengszter A kósza híresztelések ellenére mégsem Mel Gibson ölti ma­gára a denevérjelmezt a kö­vetkező Batman-filmben. A hollywoodi sztár azonban így sem szűkölködik a szerepaján­latokban: Roland Emmerich máris meghívta The Patriot cí­mű filmjébe, amelyben Gibsonnak egy megveszteget­hetetlen forradalmárt kell ala­kítania. És ott van a régóta dé­delgetett saját terv is: Gibson jó ideje eldöntötte, hogy meg­filmesíti Ray Bradbury Fah­renheit 451 című novelláját. Rajongói addig is megnézhe­tik a Payback című akciódús krimikomédiát, amelyben Mel Gibson a halálból visszatérő balszerencsés gengszter alak­ját formálja meg. Látványosan szakított az RTL-lel. Egyelőre nem igazán tudja, mi következik, és hol Folytassa, Friderikusz! Új szórakoztató programon töri a fejét. Archív felvétel Mester Ákos Kezdjük azzal, ami híveidet és rajongóidat - a kettő nem ugyanaz - most leginkább ér­dekli: hol lehet majd látni a „médiabálványt”? Melyik csa­tornán és mikor? Nem tudom. Bár folytak tárgya­lások az RTL-lel való szakítás előtti időszakban is, akkor úgy gondoltam, ott júliusban befeje­zem, szeptembertől pedig átiga­zolok - mondjuk - a TV 2-re. Ve­lük még tárgyalok. A TV 2-re? Igen. De hát azt olvastam a lapok­ban: nem váltasz a TV 2-re. Én csupán azt mondtam az újsá­goknak: a TV 2-vel arról nem tárgyalunk, hogy ott a Meglepő és mulatságos folytatódjék. És erről valóban nincs is szó. S miről tárgyaltok, egy másik show-ról? Például a megújított formájú Az én mozimról. Úgy hallottam, az RTL-en ezt is akartad. Pusztán ennyit akartam még. Ne­kem az volt fontos, hogy a komo­lyabbik arcom is jelen lehessen. Különböző ígéretek a szerződés- kötés fázisában el is hangzottak, ám semmi nem lett belőlük. Szeptembertől persze egy egé­szen új típusú show-val is előáll­nák. Szórakoztató program lesz, de csak havonta egyszer jelentke­zik. Az én mozim utódműsora pedig komolyabb hangvételű lenne. Csak annyit imánk ki, hogy Friderikusz, és mindig azzal tölteném meg a műsoridőt, ami­vel épp gondolom. Például mivel? Régi mániám: oda kell menni, ahol történik valami. A televízi­ózásban ez azért nehézkes, hi­szen az eszköz nemigen engedi meg, hogy az ember bármelyik pillanatban mobillá tegye ma­gát, s kamerákkal, lámpákkal az aktuális helyszínen teremjen. Amit kitaláltunk, mégis valami ilyesmi lenne. El tudom képzel­ni, hogy ha kiönt a Tisza, és ár­víz van, akkor oda megyünk, és ott vesszük fel azt az egy órát. Ez elég érdekes: szomorú show? Nem show, komoly tévéműsor. Helyszíni jelenlét, és benne min­den: riport, interjú, vita, egyik alkalommal akár éles párbeszé­dek, máskor csöndes, meghitt interjúk, valódi történések, igazi konfliktusok feldolgozása, hát­térben zajló ügyek, események. Bármi, ami épp akkor izgatja a közvéleményt. Térjünk vissza az RTL-hez. Eb­ben a konfliktusban végül is ki győzött, és ki veszített? Az RTL, ugye, elvesztette első számú sztárját.... És a legeslegnézettebb műso­rát... Ugyanakkor a showman show nélkül olyan, mint a hal víz nél­kül. Ezek után ki győzött valójá­ban? Ennek a meccsnek természete­sen két vesztese van. Bár meg vagyok győződve róla: az RTL vesztett sokkal, de sokkal töb­bet, de azért - mi tagadás - én is veszítettem. Anyagilag? Inkább presztízsben. A nézők bizonyos százalékának szemé­ben minden valószínűség sze­rint csökkent a hitelem, hiszen a bulvárlapokból tájékozódók könnyen azt gondolhatják: megfontolatlanul vagy felüle­tesen döntöttem. Ezért aztán bármilyen nehéz is, elfoga­dom: ami történt, számomra is vereség, még ha kis vereség is. Mégis úgy látom, nem bántad meg. így van, nem bántam meg. Időnként bizony olyan dönté­seket is kell hoznunk, amelyek mások számára vereségnek lát­szanak. És tudod, mire jöttem rá? Talán épp ezek a vereségek kellenek ahhoz, hogy később győztesek lehessünk egy más szituációban. Vagy ha abban . nem is, önbecsülésünkben föl­tétlenül. Nagy dolog - komo­lyan mondom - szuverénnek lenni és annak maradni akkor is, amikor próbálják megalázni az embert. A legbüszkébb talán arra vagyok az életemben, hogy megengedhetem magam­nak a luxust: odébbállok on­nan, ahol nem szeretnek, vagy ahol rosszul érzem magam. De hogy látod: a történtek után több híved lett vagy keve­sebb? Ismétléssel együtt körülbelül négymillióan nézték ezt a programot. De azért nem kép­zelem, hogy ennyi hívem vol­na, hiszen egy maroknyi cso­port szerintem pusztán egyfaj­ta mazochizmusból figyelt mű­soraimra. Úgy vannak vele, mint a ka­maszfiúk: lenézik, de azért né­zik a nőket. Például. Vagy nem szeretik, de eszeveszetten kíváncsiak rá, mert másnap a legtöbb társa­ságban beszélni fognak róla. Azt kérdezted, több-e a hívem, vagy kevesebb... Ha becsülete­sen válaszolok, azt kell monda­nom: szerintem némileg csök­kent a számuk, mert bizonyos mértékben csalódtak bennem. Azt mondod: sokat szelídültél. Ez jó. De régi ismerőseid, bará­taid talán azt mondják: rád fért. És ha visszaemlékszem »úrfi korodra«, nekem őszintén szólva mindig az volt a benyo­másom: rövidnadrághoz is nagy mellényt viselsz... Ez a te prekoncepciód, ame­lyek gyártására mindig is hajla­mos voltál. De szeretném meg­ismételni: az idők során változ­tam annyit, hogy ma már ez nem jellemző rám. Én azokról az időkről beszélek, amikor ha valakit szakmailag nem becsültél, emberként is lenézted. Ez sincs így. Baló Gyurival pél­dául hosszú ideig beszélő vi­szonyban sem voltam, és mégis minden műsorát ájultan követ­tem, mert sokat tanulhattam belőlük. Pedig ismétlem: embe­rileg kifejezetten rossz viszony­ban voltunk. Tehát bizonyos fo­kig már tíz évvel ezelőtt külön tudtam választani szakmai ér­tékítéletemet a magánérzelme- . imtől. S hát ma már többnyire hosszúnadrágban járok, és rit­kán viselek mellényt, nagy mel­lényt meg szinte soha, még ha időnként ez másként látszik is. „A reklámipar nem termékeket vagy ötleteket árusít, hanem a boldogság lenyűgöző, de hamis illúzióját” - írja Oliviero Toscani Állítása szerint a reklám nem más, mint mosolygó hulla Oliviero Toscani „nürnbergi” perrel fenyegeti a reklámszak­mát. A vád, többek között, pa­zarlás, hazudozás, merénylet az értelem ellen, kirekesztés és faj­gyűlölet, fosztogatás. A Benetton művészeti vezetője és „főfotósa” könyvében pontos di­agnózist állít fel a reklámok ha­mis és szellemtelen világáról, ám a Reklám, te mosolygó hulla ettől akár még unalmas is lehet­ne. Igazán izgalmassá az teszi, hogy az önnön forradalmi alternativitásától elbódult sztárfényképész leleplező igye­kezetében saját, a versenytársa­kétól alig különböző manipulá­ciós technikáiról is fellebbenti a fátylat. „A reklámipar nem ter­mékeket vagy ötleteket árusít, hanem a boldogság lenyűgö­ző, de hamis illúzióját, ...egy tudatalatti világmindenséget tár elénk, hogy elhitesse: a fia­talság, az egészség, a férfias­ság, illetve a nőiesség mind at­tól függ, amit megvásárolunk” - írja Toscani. A butaság suly­kolásával üzemeltetett eladási gépezetbe azonban homok ke­rült, a fogyasztásra épülő tár­sadalom egyre több zökkenő­vel üzemel. Egyre többen értik meg, hogy őrültség a minden­áron való fogyasztás. „A kapi­talizmusnak bele kell nyugod­nia az új leosztásba: a fogyasz­tói társadalom már nem fo­gyaszt.” Toscani persze nem nyugszik bele, inkább új meg­oldást keres. Megteremti a „reklám a reklámban” techni­kát (ő elkötelezett fényképe­zésnek hívja). Képein - ame­lyek a politikai-kulturális elit köreiben (jelezve e körök átü­tő szellemi erejét) komoly vi­tákat kavartak - fekete lány szoptat fehér csecsemőt, feke­te és fehér baba enyeleg a bi­lin, színes óvszerek szállnak a levegőben, olajtól fekete vízi- szárnyas úszik az olajban - és mindezen ott díszeleg a Benetton zöld téglája. Ennyi kell ma a reklámszakma, a saj­tó, és úgy általában a szellemi élvonal felháborításához. Toscani életműve - amely a könyvben amerikai típusú si­kertörténetként tárul elénk - annyiban kétségtelenül párat­lan, hogy felismerte: elég né­hány tabuhoz (a rasszizmus­hoz, az AIDS-hez, az olajmultik környezetpusztítá­sához) hozzányúlni, és a világ máris róla beszél. Elég egy reklámközhelyet („vedd meg, amit kínálunk, és te is olyan szép leszel, mint mi”) egy filozófiai közhelyre (minden ember egyenlő, bár a bőre barna vagy fehér) cserél­ni a plakáton, és a Benetton- logó máris reflektor-, sőt dics­fénybe kerül. Ez bizony kiemelkedő kreativi­tásra vall - bár a technika őstí­pusát, a tudatalattit bombázó láthatatlan filmkockák formá­jában már régen kitalálták. United Colors of Benetton - így szól Toscani kenyéradójá­nak jelszava, s már látjuk az egyforma Benetton-pulcsiba bújt - sárga, barna és fehér - egyenhölgyeket, amint elége­detten mosolyognak a cég leg­újabb plakátjáról. Ez volna a reklám megújítása? Akkor ta­lán a One World - One Beer szlogennel operáló sörmulti is forradalomra készül? Valószí­nűbb, hogy a budapesti éjsza­ka anarchista graffitijének van igaza: minden reklám hazu­dik! (n sz)

Next

/
Thumbnails
Contents