Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-12 / 19. szám
Kultúra 1999. május 12. Gregor József:„Ötvenkét éves voltam, amikor elmentem próbát énekelni a Metropolitanbe.” Beszédes hang Minden szerepét páni rémülettel kezdi. Féner Tamás felvétele Hegedűs Noémi ___________ Gregor József operaénekes a közelmúltban Kossuth-díjat kapott. Különleges basszus hangját jól ismeri a közönség. A művész azonban nemrég olyasmire is vállalkozott, amire még soha: monológot mond a Szolnoki Szigligeti Színház színpadán. Ő a Hegedűs a háztetőn tejesembere, Tevje.- Egészen más világba csöppentem. Amikor elkezdtünk próbálni, teljes rémületbe estem. Életemben nem mondtam még prózát, és körülöttem tehetségesebbnél tehetségesebb emberek játszanak. Törőcsik Mari mellett megszólalni óriási felelősség a számomra. A nehézségeim már ott elkezdődtek, hogy nem tudtam megjegyezni a szöveget. Tevje hosz- szú monológjai iszonyatos masszaként hatottak rám. Két héttel az előadás előtt eljutottam oda, hogy visszaadom a szerepet. Aztán egyszer csak elkezdett működni a memóriám, valahogy rájöttem, hogy minden mondatot egy-egy szituációhoz kell kötni, úgy köny- nyebb. Most, hogy túl vagyok rajta, előadásról előadásrajob- ban szeretem a szerepet. Azért azt nem hiszem, hogy képes lennék ezen az úton tovább menni, nem hiszem, hogy el tudnék játszani egy Shakes- peare-főszerepet is. Szokott nehéz helyzetbe kerülni a színpadon akkor is, amikor operát énekel? Az ember minden fellépéskor nehéz helyzetben van. Teljesen természetellenes dolog az, hogy négyszáz, ezer vagy ötezer ember előtt ki kell állni, és akár egy széket is arrébb kell tenni. Ha ezen túl még szellemi produkciót is végre kell hajtani, az már igazi vészhelyzet. Ezt tudomásul kell venni, és meg kell tanulni együtt élni vele. Csak nem lámpalázas az előadások előtt? Az, hogy páni rémület vesz erőt rajtam, enyhe kifejezés. Azóta félek egyfolytában, amióta a pályán vagyok. A kezdetén azért, hogy elindulhassak, amikor már elértem valamit, azért, hogy megfeleljek magamnak, és tudjak még érdekes lenni. A magánéletben hogyan oldja meg a nehéz helyzeteket? Először elkezdek átkozódni,' mert úgy érzem, nem tudok megbirkózni a feladattal, aztán valahogy megoldódnak maguktól a helyzetek. Nekem sokat segít ilyenkor az egyedüllét, amikor megbeszélem magammal a dolgokat. De világéletemben úgy tudtam csak csatát nyerni, hogy nem ragaszkodtam görcsösen dolgokhoz. Tudomásul vettem például, hogy 1963-ban nem vettek föl az Operaházba. Azt mondtam, hogy ide akkor nem jövök többet. Nem akartam mindenáron külföldön énekelni, aztán egy véletlennek köszönhetően már tizennegyedik éve ezt teszem. Valóban maguktól mennek a dolgok? Természetesen a véletleneket várni kell. Fel kell készülni rájuk. Ötvenkét éves voltam, amikor rábeszélt a feleségem, hogy menjek el próbát énekelni a New York-i Metropolitanbe. Ha akkor meg sem kísérelem, most biztos nem énekelek kint. De az életemben minden fáziskéséssel jött. Nem baj, így sokkal inkább meg tudom becsülni azt, amit elértem. Van olyan kedvenc hobbija, amivel meg tudja vigasztalni magát, ha rosszabb időszakai vannak? Ilyenkor bele szoktam vetni magam valamilyen tanulásba, és megvárom, amíg elmúlik a rossz időszak. Egyszer volt nagyon rossz szakasz az életemben, amikor elkényszerült m Szegedről. Szerencsére a feleségem akkor is mellettem volt, és kihozott ebből az állapotból. Ő nagyon meghatározó az életemben, alkalmatlan vagyok a magányra. Külföldre sem megyek egyedül, mindig elkísér, és megpróbálunk - a lehetőségekhez képest - otthont teremteni magunknak arra a két és fél hónapra. Nem szeretek igazán külföldön lenni. Az első két hetet még jól bírom, aztán elkezdem nézni a repülőgépeket. Ha Európában vagyunk, akkor keresni kezdem a magyar rendszámú autókat, hallgatni a magyar rádiót, holott idehaza szidom... Mennyiben mások a kinti kollégák? Egészen. Szolnokon például, a próbaidőszak alatt nagyon jó barátaim lettek. Külföldön pedig, rövid időre, barátinak látszó kapcsolatokat lehet szerezni. A hazautazást követő másnap már kezdjük is elfelejteni egymást. Csak a kedves emlékkép marad. Amikor a feleségemmel felidézzük, hogy mondjuk, XY énekest meghívtuk ebédre hozzánk, csak azt tesszük hozzá: »Ugye, milyen kedves volt?« Ennyi az egész. Heti kultúra Könyvespolc Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél „Végül nem marad más, mint az olvasás. Mondjuk, ha olvasok, akkor elindulok egyrészt a szövegben, másrészt saját magamban. Minél messzebb kerülünk egymástól, annál inkább élvezem a dolgot. Az írás sem más: azonnal olvasni saját szövegemet,” A kapus öröme a tizenegyesnél Vasárnap Kisgaléria Regény gyeden képem van a rokonságunkról: ebéd Sadekban. Az ebédlő- asztalnál ülünk mind a hárman. A nagyobbik bátyám tizennyolc éves, a kisebbik tizenhét. Anyám nincs velünk. A nagyobbik bátyám ránk emeli tekintetét, rám meg az öccsére, nézi, hogyan eszünk, majd leteszi a villát, és csak az öccsét nézi. Nagyon sokáig nézi, aztán egyszer csak mond valamit, kimérten, valami szörnyűséget. Az ennivalóval kapcsolatban. Azt mondja, hogy az öcsémnek vigyáznia kéne, nem volna szabad ennyit ennie. Az öccse nem szól egy szót sem. Csak eszik tovább. A bátyja erre figyelmezteti, hogy a hús legjava az övé, a kicsinek ezt nem szabad elfelejtenie. Különben póruljár, teszi hozzá. Megkérdezem, miért volna a tiéd? Azt mondja: az enyém, és kész. Azt mondom: bár meghalnál. Nem tudok tovább enni. A kisebbik bátyám se. A nagy arra vár, hogy az öccse mondani merészeljen valamit, akár egyetlen szót is, az asztal alatt már ökölbe szorítja a kezét, hogy szétverje a képét. Az öccse hallgat. Nagyon sápadt. Szempilláján már ott az első könnycsepp. Borongós napon halt meg. Azt hiszem, tavasz volt, április. Telefonálnak. Csak a hírt mondják, semmi mást, hogy a szobájában holtan találták, a padlón. Ebben A szerető Marguerite Duras 21. rész az ő történetében a halál megelőzte a végkifejletet. De így volt az életében is, már akkor is értelmetlen lett volna a halála, az öccse halála óta ő maga is halott volt. Bénító szó: elvégeztetett. Anyám azt kérte, temessük mellé. Hogy hol temettük el, melyik temetőben, nem tudom, valahol a Loire völgyében. Egy sírban feküsznek. De csak ők ketten. így igazságos. Vakítóan ragyogó kép. Mindig ugyanakkor kezdődött a sötétedés, egész évben. És nagyon rövid volt, szinte kegyetlen. Az esős évszakban heteken át látni se lehetett az égboltot, olyan egyenletesen takarta el a köd, még a holdfény se hatolt át rajta. A száraz évszakban viszont csupasz volt az ég, nyers, teljességében kitárulkozó. Még a holdatian éj szakák is világosak voltak. És az árnyak egyformán rajzolódtak ki földön, vízen, utakon és falakon. A nappalokat nemigen tudom felidézni. A napfény megfakítot- ta, összemosta a színeket. De az éjszakára emlékszem. A kékség- . re, amely az égnél is messzebb volt, a megsűrűsödött magasság fölött, beborítva a világ boltozatát. Nekem ez volt az ég, a kékségen átívelő tiszta csillogás, a jéghideg fúzió, túl a színskálán. Nagy néha, még Vinhlongban, amikor anyám szomorú volt, befogatott a tilburybe, kikocsiztunk a földekre, és gyönyörködtünk a száraz évszakbeli éjszakában. Az éjszaka dolgában, mi tagadás, szerencsém volt az anyámmal. A fény mint valami áttetsző zuha- tag, úgy zubogott alá az égből, a csönd és mozdulatlanság örvénylesében. A levegő kék volt, kézzel tapintható. Kék. Ez volt az ég, a fényes ragyogás szakadatlan lüktetése. Az éjszaka mindent bevilágított, az egész vidéket a folyó mindkét partján, a szemhatárig. Minden éjszaka más volt, külön- külön mindegyiket el lehetett volna nevezni az időtartama szerint. Az éjszaka hangja a falusi kutyákhangja. Ugatták a rejtélyt. Ugatásuk faluról falura terjedt, amíg be nem töltötte az éjszaka egész terét és idejét. Az udvaron mintha tussal volna odafestve a sétányokat szegélyező almafák árnyéka. Márványmozdulatlan- ságba dermedt az egész kert. Még a ház is, roppant tömegével, gyászosan. A kisebbik bátyám lépdelt mellettem, és vissza-visz- szafordult a kihalt sugárútra nyíló nagykapu felé. Csak egyetlenegyszer nem jött el a gimnázium elé. A sofőr magában ült a fekete gépkocsiban. Azt mondja, az apja beteg, és a fiatalúrnak haza kellett utaznia Sadekba. És hogy ő, a sofőr azt az utasítást kapta, hogy maradjon Saigonban, vigyen el a gimnáziumba, aztán haza a leányotthonba. A fiatalúr néhány nap múlva tért vissza. Újra ott volt a fekete autó hátsó ülésén, félrefordított arccal, hogy ne találkozzék tekintete a bámészkodókéval, még mindig csupa félelem. Megcsókoltuk egymást, némán, csókolóztunk, ott csóko- lóztunk, mindent elfelejtve, a gimnázium előtt. Sírva csókolt. Az apja még sokáig fog élni. tolsó reménye foszlott semmivé. Kérve kérte az apját. Könyörgött neki, hadd maradhasson velem, a testem közelében, azt mondta, az apjának is meg kell értenie, biztosan ő is érzett már, legalább egyszer a hosszú életében, ilyen szenvedélyt, lehetetlen, hogy ne érzett volna, akkor miért fosztaná meg tőle a fiát, hadd érezze át ő is ezt az élményt, egyetlenegyszer, ezt a szenvedélyt, ezt a tébolyt, ezt az őrült szerelmet az európai lánynyal, arra kérte, hadd szeresse még egy ideig, amíg a lányt visz- sza nem küldik Franciaországba, még ne vegye el tőle, csak egy évig ne, képtelen már most lemondani erről a szerelemről, még nagyon új, még nagyon hatalmas, nagyon heves, nem élné túl, ha el kellene szakadnia ettől a testtől, az apja is jól tudja, sohase fog még egyszer előfordulni. Az apja megint csak azt mondta, hogy inkább lássa holtan, mint az európai lánnyal. Megfúrod tünk az agyagedények hűvös vizében, ölelkeztünk, sírtunk, és megint úgy éreztem, hogy kis híján belehalok, de ez egyszer, végre, a vigasztalan élvezettől, Aztán megmondtam neki. Hogy semmit se bántam meg, emlékeztettem rá, ő mondta, hogy mindenkit én fogok elhagyni, hogy nincs bennem állhatatosság. Azt mondta, már ez sem izgaqa, már semmi se számít. Akkor azt mondtam, hogy egyetértek az apjával. Hogy úgyse akarok vele maradni. Hogy miért nem, azt nem mondtam meg neki. Vinhlongban, az egyik hosszú sugárúton, amely a Mekong partján érvéget. Esténként mindig kihalt ez a sugárút. Mint csaknem minden este, aznap is áramszünet volt. Minden ezzel kezdődik. (folytatjuk)
