Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-12 / 19. szám
8 1999. május 12. A vallomások tényanyagként szerepelhetnek majd a hágai Nemzetközi Emberjogi Bíróság előtt Bombákkal és rakétákkal a népirtás ellen Andrej Bán______________________ Idestova két hónapja tart a NATO koszovói légi hadművelete. Nem teljesültek be a kezdeti várakozások, melyek szerint az atlanti szövetség átütő katonai fölénye a Rambouillet-ben született koszovói béketerv tiszteletben tartására kényszeríti Szlo- bodan Milosevics szerb elnököt, így egy beláthatatlan kimenetelű, elhúzódó katonai konfliktus zúdult a térségre. A második világháború óta példátlan méretű az a humanitárius katasztrófa, amely koszovói menekültek több százezres áradatát sújtja. Ezt a döbbenetes exodust közvetlenül Koszovó Albániával és Macedóniával közös határánál kísérte figyelemmel Andrej Bán, a cseh Reflex című hetilap munkatársa. A szemtanú hitelességével tárja olvasóink elé a történteket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy „helyre tegye” a hazai sajtó egy része által táplált mítoszokat és előítéleteket. A NATO március 24-én, egy szerdai napon kezdte meg a jugoszláviai stratégiai célpontok bombázását. Az EBESZ megfigyelőinek becslése szerint eddig a szerb megtorlások elől több mint 430 ezer koszovói albán menekült el otthonából. Röviddel a légi csapások megindítása előtt az összes nemzetközi megfigyelő és külföldi újságíró elhagyta ezt a jugoszláv tartományt. A világ ezért mindmáig nem támaszkodhat hiteles, pártatlan vallomásokra. Nincs azonban valóságalapja annak a mítosznak, mely szerint a tömeges népvándorlást a NATO légi csapásai indították el - az exodus már korábban biendult, igaz, lényegesen kisebb méretekben. Vasárnap, március 28-án kollégámmal a koszovói-macedón határon lévő tabanovcei átkelőnél tartózkodunk. Nyugodt a helyzet, annak ellenére, hogy a hétvégén menekültek tucatjai, meglehet, százai lépték át a határt, többnyire gyalogosan. A réten három páncélozott jármű áll. A francia hadsereg állományába tartoznak. Egy óra leforgása alatt harminc ember lépi át a határt, melynek innenső oldalán, Macedóniában hozzátartozóik és taxisok várakoznak rájuk. A menekültek arról számolnak be, hogy a szerb hatóságok személyenként háromszáz márkát követeltek tőlük, mielőtt elhagyták házukat, amelyet - jobbik esetben - nem gyújtottak fel. Az első hullámban menekülők a szerencsésebbek közé tartoztak. Hiszen hagyták őket épségben elmenni... Hasonló a helyzet a másik határátkelőn, Blacéban. Ám itt már újságírók, tévéstábok tucatjait látni. Operatőrök, fotósok pásztázzák a környékbeli dombokat. Hol itt, hol ott tűnik fel egy traktor, tele meggyötört arcú menekülőkkel - asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel. Férfiak szinte nincsenek is köztük. De tömeges menekülésről egyelőre nem beszélhetünk. Kedden, március 30-án este tizenegykor az albán-koszovói határon fekvő Morinához közeledünk. A Kukes városkától ide vezető úton mintegy ötven, másik irányba haladó traktor megy el mellettünk, a pótkocsikon műanyag ponyva alatt meghúzódó menekültekkel. Az utak hepehupásak, csak elvétve fedi őket aszfaltburkolat.... A határon három EBESZ-meg- figyelővel találkozunk - két némettel és egy svájcival. Irattömb- jükbe jegyzik fel a határt átlépők számát. Máskülönben azonban az exodust senki sem szervezi. Tiranából még nem jutott el ide semminemű humanitárius segítség, a helyi pékségek nem győznek elegendő kenyeret sütni, és azok az emberek, akik Európa legszegényebb országába kényszerültek, kénytelenek pótkocsikon, a szabad ég alatt éjszakázni. Mellettünk csigatempóban araszol el egy traktorokból és személykocsikból álló konvoj. A szerb rendőrök minden gépjárműről letépték a rendszámtáblát. A száműzöttektől pedig elszedték minden okmányukat, útlevelüket, születési irataikat, hogy soha ne tudják igazolni, hol is volt egykor a hazájuk. „Hányán vannak?” - dugja be a fejét az albán határőr minden pótkocsiba. „Magunk sem tudjuk” - leggyakrabban ez a válasz. A határőr pedig beírja noteszébe: „Harminc személy”. És ezekre a korántsem pontos adatokra kénytelen hagyatkozni az ENSZ, a Menekült- ügyi Főbiztosság, Az EBESZ, a NATO... mindenki. Ezért fenntartással kell kezelnünk azt a tájékoztatást, amely szerint a legnagyobb exodus első napjaiban ezen az átkelőn naponta negyvenezer menekülő koszovói albán lépte át a határt. Éjfél után egy órakor sem hagy alább a traktorok berregése. Sőt, ellenkezőleg. A felpuf- fadt gumiabroncsú traktor egy másikat vontat, ehhez pedig pótkocsi van kapcsolva. Az asszonyok sírnak, a férfiak tehetetlenségükben a vállu- kat vonogatják. Egy határőr egy elnyűtt Mercedeshez lép és lerántja róla a YU feliratú matricát. A menekülők azt állítják, hogy Tupalában tegnap huszonöt tanítót mészároltak le. Kik? Álarcos férfiak. De vajon rendőrök, katonák vagy félkatonai alakulatok voltak? Nem tudni. Hajnalhasadás előtt a távolban robbanások hallatszanak - akcióba lépett a NATO. Mikor a menekülőket kérdezem, miként vélekednek a NATO légi csapásairól, valamennyien - egy kivételével - azt állítják, hogy az atlanti tömbnek többet kellene értük tennie, és Koszovót szárazföldi alakulatokkal kellene elfoglalnia. Ugyanígy valamennyien - egyet leszámítva - vissza akarnak térni Koszovóba, mihelyt lehetséges lesz. Mikor megvirrad, azt látjuk, hogy egy traktor - valószínűleg nem volt kivilágítva - éjszaka az útról egy szakadékba zuhant és kiégett. Az ideiglenes menekült- táborban eközben albán katonáknak és a Koszovói Felszabadí- tási Hadsereg, az UCK - amely három évvel ezelőtt partizánakciókat kezdett a koszovói szerbek és Milosevics hatalma ellen - önkénteseinek segítségével irányítják a menekülők teherautókon Albánia belterületére, Tirana felé való továbbutazását, hogy a helyükbe hamarosan újabb menekülők érkezhessenek. A réten Malisevából érkezett emberek csoportja pihen. Három napon át egyfolytában gyalogoltak. Csak egyetlen rokonságban huszonhat gyereknek veszett nyoma. Egymástól függetlenül mesélik, hogy éjszaka volt, amikor álarcos férfiak a falujukra rontottak, többük állítólag oroszul beszélt, majd a 18 és 50 év közötti férfiakat félreállították. A családtagok nem látták többé őket... Az ezekről a szörnyűségekről tudósító tanúvallomások egy napon - majd ha a rettenetes háború befejeződik - a rémtetteket bizonyító tényanyagként szerepelhetnek a hágai Nemzetközi Emberjogi Bíróság előtt. De meddig kell még rá várni? Az asszonyok sírnak, a férfiak tehetetlenségükben a vállu- kat vonogatják. Csak egyetlen rokonságban huszonhat gyereknek veszett nyoma. Kukes, albán-koszovói határ, április 2., délelőtt fél kilenc: Önmagáért beszél ennek a már sok mindent megért idős férfinak a tekintete. Az eddig saját házzal, mezőkkel, traktorokkal, állatokkal bíró emberek egyszeriben Európa egyik legszegényebb országában találták magukat. Egyelőre azonban identitás nélküli emberek ők - a szerbek elvették útlevelüket, születési okmányaikat, megsemmisítették az anyakönyveket. Nem maradt másuk, mint a puszta életük... Morina, albán-koszovói határ, április 2., délután 5 óra: A magatehetetlen nagymamát Djakovicéből hozták ide kétkerekű talicskán. Szellemi fogyatékos unokájának csak a lába látható. Elcsigázottan és r ményvesztetten üldögéltek, értetlenül nézték mindazt, ar körülöttük történt. így festen' nek tehát azok a hírhedt albá terroristák?
