Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-13 / 2. szám
1999. január 13. Világszám. Két testvér egymás hegyén-hátán. A Rippel fivérek páratlan produkciója Gumiból öntött kemény fiúk Szabó G. László Két test, egy lélek. Vagy két lélek, egy test? Rippel Ferenc és öccse, Viktor produkcióját nézve nem téved, aki úgy gondolja, mindkét állítás helyes. Magyarázatképp csak annyit: e világhírű budapesti akrobatapáros lélegzetelállító produkciója során valóban egy testté és egy lélekké alakul. Erőművészek. Az ezredvég gladiátorai. Most jöttek haza kétéves amerikai vendég- szereplésükről. Az USA negyvenöt államában léptek fel heti kilenc-tíz alkalommal. Két év, csaknem ezer előadás, ami nem kevesebb, mint húszmillió nézőt jelent. Élőben. Mert volt néhány televíziós szereplésük is. Egészen pontosan háromszáz. Whitney Houston, Tom Selleck, Eddie Murphy, George Bush, Michael Jordan - nagy hirtelen ezek a nevek jutnak eszükbe, ha arról faggatja őket az ember, a hírességek közül kik jártak az öltözőjükben. Aztán halkan, szerényen megemlítik azt is, hogy Steven Spielberget, a Schindler listája Oscar-díjas rendezőjét is sikerült elkápráztatniuk, méghozzá annyira, hogy egy nem mindennapi ígéretet kaptak tőle. Ferenc huszonhét éves, Viktor kettővel kevesebb. „Jó testvérek vagyunk” - hallom jobbról is, balról is. Aztán nevetve mutatják: arcukon kamaszkori nagy bunyók maradandójelei. Viktornak a szája repedt fel egészen az orráig, bátyjának a szemöldöke árulkodik. Utoljára tíz évvel ezelőtt püfölték egymást. ,A szüléink is a cirkusz műfajában dolgoztak. Artisták voltak. A gyerekkorunk abból állt, hogy mindenhova magukkal vittek. Örökké utaztunk. A fürdőkád volt a járókánk, a szekrény feneke az ágyunk. Svájc, Anglia, Németország, a hatvanas évek Nyugatja. Mi persze nem nagyon tudtuk, hol vagyunk. Mire felmértük a helyet, már mentünk is tovább. Hároméves korunktól szertornára jártunk. Naponta kétszer mentünk a tornaterembe, ahol jó szigorú edzőnk volt. Ütött, vert, rugdosott bennünket, hogy vigyük valamire. A tornán kívül más nem is létezett számunkra. Csak a gyűrű, a ló, a korlát, a nyújtó. Maratonokat futottunk, talajtomáztunk. Most, hogy itthon vagyunk, fitness- stúdióba járunk. Ott az összes barátunk, ismerősünk, így az egész napot ott töltjük. Edzünk, beszélgetünk, szaunázunk, eszünk- iszunk, aztán újabb edzés... nekünk ez a munkánk. A külsőnkre természetesen nagyon figyelünk. Szteroidok szóba sem jöhetnek. Próbálunk megmaradni az általunk felállított esztétikai mércénél. Nem szeretnénk úgy kinézni, hogy valaki azt kérdezze: Jézusom, ki ez az izomagyú? Mindketten 180 centi magasak vagyunk, egy gumiember pedig legyen nyúlánk.” Gyerekágyra és járókára, mint kiderült, nem költöttek a szülők. Asztalra sem nagyon, hiszen „munkahelyük”, pódiumuk, gyakorlóterük a gumiasztal volt. Amit nevezhetünk gumiágynak is, főleg, ha akad egy-két parázna gondolatunk. „Igen, lehet, hogy mi tényleg ott fogantunk - bólogat Ferenc. - Mindenesetre azon nőttünk fel. Jóformán le sem szálltunk róla. Én hat hónapra pedig Bulgáriába utaztak. Viktor szavai szerint ott döntötték el, hogy nem ragadnak le egy átlagos szinten, és többet, mást fognak nyújtani, mint ami akrobatakörökben megszokott. „Senki nem állt mellénk, pedig ebben a stílusban, amelyet mi képviselünk, nagyon kevesen tudnak érvényesülni. Mondtak is elriasztásképp sok mindent. Hogy nehéz a bátyám, nem lesz erőm megtartani... de mi akkor sem hagytuk eltéríteni magunkat. Sokat segít a helyzetünkön az is, hogy testvérek vagyunk. Sikeres lehet két jó barát is, de nem biztos, hogy hosszú távon. A fizikai fáradtság mellett a mi esetünkben ugyanis idegi kimerültségről is beszélhetnénk. Ilyenkor pedig köny- nyebb elviselni a másikat, ha tud„Cirkuszt és kenyeret! Mindig erről szólt a világ. A kenyeret mások adják, a show-t, a látványt szívesen biztosítjuk.” még járni sem tudtam, másfél éves lehettem, amikor térdelve ráraktak, két oldalról behintáztattak, feldobtak, és csodák csodája, csináltam egy hátraszaltót. De úgy, hogy a végén ismét térdeltem. A Vörösmarty tér betonján később a helyből szaltót is lenyomtuk párszor. Ezt most is meg tudjuk csinálni, nem kell hozzá semmi. Egy fotózás alkalmával, Kaliforniában, kitaláltuk a telefonfülkeszámot. Sziklatetőn álltunk, csak valamilyen függőleges produkcióban gondolkozhattunk. Tízméteres szakadék az egyik oldalon, négyméteres a másikon. Ahol lecöve- keltünk, onnan nem léphettünk el.” Érettségit a budapesti Artistaképző Intézetben szereztek, de még azelőtt egy évre Ukrajnába, juk, hogy a testvérünk. Amikor például fél kézzel áll a fejemen, nemcsak a legapróbb rezdüléseit, még a vérkeringését is érzem. Van egy láthatadan kapocs köztünk, amely mindent jelez, a másik pillanatnyi gondolatát is.” Ennél a produkciónál Ferenc szerint nem is lehet két külön testről beszélni. „Már csukott szemmel is tudom, hova megy a tenyerem Viktor fején. Millimétemyi pontossággal beáll az ujjam a homlokán. Érzem is rajta a tenyérlenyomatomat. Megvannak a pontjaim. De nem ez a legnehezebb gyakorlatunk. Van ennél sokkal veszélyesebb is. Fél kézzel állni Viktor fején kétségtelenül nagyon látványos. A gyakorlástól azonban meg akartam kímélni őt. De hogy a kettőnk közti harmónia mégis megmaradjon, csináltam egy fafejet. Az, hogy én mással gyakoroljak, számításba sem jöhet. Nem akarom, hogy az öcsém egy pillanatig is azt higgye, hogy el akarom hagyni. Mi egyek vagyunk. Nem állhat közénk senki és semmi. Vettem hát három kiló gipszet, a fejére húztam egy zacskót, levettem a mintát, majd kiöntöttem műanyagból, és kifaragtam fából. Azt nyúzhatom, ameddig csak akarom. Korábban háromnégy órákat álltam Viktor fején. Tönkrement a háta, a gerince, kihullott a haja, megrepedt a legalsó csigolyája. A fafejet szadizhatom, rugdoshatom, nem érez semmit. Gyakorlás nélkül tudniillik nem megy. Ebben a műfajban nincs igazán tökéletes. Itt mindig lehet jobban csinálni.” Ez idáig hét-nyolcezer fellépésük volt. Nem tévednek. Számolják. A magyar közönség igazából csak most fogja megismerni őket. Friderikusz Sándor, Frei Tamás és Fábry Sándor műsorából. 1990- ben, miután hazajöttek Ukrajnából, fél évre a Bahama-szigetekre utaztak. Beálltak egy ugrócsoportba. Viktor volt a nyomó, Ferenc az unterman. Négyen álltak a vállán, az ötödik szaltóval repült az emberhegy csúcsára. „Ez volt a tanulópénzünk, de egyikünk sem bánja, mert onnan mentünk át Amerikába.” Az Egyesült Államok szinte minden nagyvárosában felléptek. Colorado Springs, Denver, Dallas, Houston, San Jósé, Mexico City, Acapulco, Florida, Miami, Washington, New York, Chicago - ketten sorolják, hol jártak. Négy évre szóló párizsi, öt évre szóló Las Vegas-i meghívásuk van, felléphetnek az opera fellegvárában, a müánói Scalában, márciusban Arnold Schwarzenegger bodybuilding-bajnoksá- gán, majd a sydneyi olimpián. „Már megtanultuk: nem biztos, hogy az első ajánlatra ugrani kell. Szerencsére van miből válogatnunk. Vetélytársak pedig nem nagyon vannak. Egészen pontosan csak az Alexis testvérek. Portugálok. Tíz évvel idősebbek nálunk. Már elérték azt, ami előttünk van. Mi most egy igazi szuperprodukcióra készülünk. Helikopterről lógva, a magasban szeretnénk ugyanazt nyújtani, mint a földön. Vagy egy hatalmas épület tetején. Cirkuszt és kenyeret! Mindig erről szólt a világ. A kenyeret mások adják, a show-t, a látványt szívesen biztosijuk. Csak ámuldozzanak az emberek!” Filmszerepre várnak. Egy jól megírt, tesre szabott történetre. Egyébként kaszkadőrként sem volnának elveszett emberek. Sok mindent tudnak. Például vágtázó lóról zuhanni, tüzet nyelni, gumikötéllel ugrani. Mellesleg modellt is állhatnának. Tessék csak megnézni a görög szobrokat vagy a reneszánsz mesterek alkotásait! A „rokonság” szemmel látható.
