Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-13 / 2. szám

1999. január 13. Világszám. Két testvér egymás hegyén-hátán. A Rippel fivérek páratlan produkciója Gumiból öntött kemény fiúk Szabó G. László Két test, egy lélek. Vagy két lélek, egy test? Rippel Ferenc és öccse, Viktor produkcióját nézve nem té­ved, aki úgy gondolja, mindkét ál­lítás helyes. Magyarázatképp csak annyit: e világhírű budapesti akro­batapáros lélegzetelállító produk­ciója során valóban egy testté és egy lélekké alakul. Erőművészek. Az ezredvég gladiátorai. Most jöt­tek haza kétéves amerikai vendég- szereplésükről. Az USA negyvenöt államában léptek fel heti kilenc-tíz alkalommal. Két év, csaknem ezer előadás, ami nem kevesebb, mint húszmillió nézőt jelent. Élőben. Mert volt néhány televíziós sze­replésük is. Egészen pontosan há­romszáz. Whitney Houston, Tom Selleck, Eddie Murphy, George Bush, Michael Jordan - nagy hir­telen ezek a nevek jutnak eszükbe, ha arról faggatja őket az ember, a hírességek közül kik jártak az öltö­zőjükben. Aztán halkan, szeré­nyen megemlítik azt is, hogy Steven Spielberget, a Schindler listája Oscar-díjas rendezőjét is si­került elkápráztatniuk, méghozzá annyira, hogy egy nem mindenna­pi ígéretet kaptak tőle. Ferenc huszonhét éves, Viktor ket­tővel kevesebb. „Jó testvérek va­gyunk” - hallom jobbról is, balról is. Aztán nevetve mutatják: arcu­kon kamaszkori nagy bunyók ma­radandójelei. Viktornak a szája re­pedt fel egészen az orráig, bátyjá­nak a szemöldöke árulkodik. Utol­jára tíz évvel ezelőtt püfölték egy­mást. ,A szüléink is a cirkusz műfajában dolgoztak. Artisták voltak. A gye­rekkorunk abból állt, hogy min­denhova magukkal vittek. Örökké utaztunk. A fürdőkád volt a járó­kánk, a szekrény feneke az ágyunk. Svájc, Anglia, Németor­szág, a hatvanas évek Nyugatja. Mi persze nem nagyon tudtuk, hol vagyunk. Mire felmértük a helyet, már mentünk is tovább. Három­éves korunktól szertornára jár­tunk. Naponta kétszer mentünk a tornaterembe, ahol jó szigorú edzőnk volt. Ütött, vert, rugdosott bennünket, hogy vigyük valamire. A tornán kívül más nem is létezett számunkra. Csak a gyűrű, a ló, a korlát, a nyújtó. Maratonokat fu­tottunk, talajtomáztunk. Most, hogy itthon vagyunk, fitness- stúdióba járunk. Ott az összes ba­rátunk, ismerősünk, így az egész napot ott töltjük. Edzünk, beszél­getünk, szaunázunk, eszünk- iszunk, aztán újabb edzés... ne­künk ez a munkánk. A külsőnkre természetesen nagyon figyelünk. Szteroidok szóba sem jöhetnek. Próbálunk megmaradni az álta­lunk felállított esztétikai mércé­nél. Nem szeretnénk úgy kinézni, hogy valaki azt kérdezze: Jézu­som, ki ez az izomagyú? Mindket­ten 180 centi magasak vagyunk, egy gumiember pedig legyen nyú­lánk.” Gyerekágyra és járókára, mint ki­derült, nem költöttek a szülők. Asztalra sem nagyon, hiszen „munkahelyük”, pódiumuk, gya­korlóterük a gumiasztal volt. Amit nevezhetünk gumiágynak is, fő­leg, ha akad egy-két parázna gon­dolatunk. „Igen, lehet, hogy mi tényleg ott fogantunk - bólogat Ferenc. - Mindenesetre azon nőttünk fel. Jóformán le sem szálltunk róla. Én hat hónapra pedig Bulgáriába utaztak. Viktor szavai szerint ott döntötték el, hogy nem ragadnak le egy átlagos szinten, és többet, mást fognak nyújtani, mint ami akrobatakörökben megszokott. „Senki nem állt mellénk, pedig eb­ben a stílusban, amelyet mi képvi­selünk, nagyon kevesen tudnak érvényesülni. Mondtak is elriasz­tásképp sok mindent. Hogy nehéz a bátyám, nem lesz erőm megtartani... de mi akkor sem hagytuk eltéríteni magunkat. So­kat segít a helyzetünkön az is, hogy testvérek vagyunk. Sikeres lehet két jó barát is, de nem biztos, hogy hosszú távon. A fizikai fá­radtság mellett a mi esetünkben ugyanis idegi kimerültségről is be­szélhetnénk. Ilyenkor pedig köny- nyebb elviselni a másikat, ha tud­„Cirkuszt és kenyeret! Mindig erről szólt a világ. A kenyeret mások adják, a show-t, a látványt szívesen biztosítjuk.” még járni sem tudtam, másfél éves lehettem, amikor térdelve rárak­tak, két oldalról behintáztattak, feldobtak, és csodák csodája, csi­náltam egy hátraszaltót. De úgy, hogy a végén ismét térdeltem. A Vörösmarty tér betonján később a helyből szaltót is lenyomtuk pár­szor. Ezt most is meg tudjuk csi­nálni, nem kell hozzá semmi. Egy fotózás alkalmával, Kaliforniában, kitaláltuk a telefonfülkeszámot. Sziklatetőn álltunk, csak valami­lyen függőleges produkcióban gondolkozhattunk. Tízméteres szakadék az egyik oldalon, négy­méteres a másikon. Ahol lecöve- keltünk, onnan nem léphettünk el.” Érettségit a budapesti Artista­képző Intézetben szereztek, de még azelőtt egy évre Ukrajnába, juk, hogy a testvérünk. Amikor például fél kézzel áll a fejemen, nemcsak a legapróbb rezdüléseit, még a vérkeringését is érzem. Van egy láthatadan kapocs köztünk, amely mindent jelez, a másik pil­lanatnyi gondolatát is.” Ennél a produkciónál Ferenc sze­rint nem is lehet két külön testről beszélni. „Már csukott szemmel is tudom, hova megy a tenyerem Viktor fe­jén. Millimétemyi pontossággal beáll az ujjam a homlokán. Érzem is rajta a tenyérlenyomatomat. Megvannak a pontjaim. De nem ez a legnehezebb gyakorlatunk. Van ennél sokkal veszélyesebb is. Fél kézzel állni Viktor fején kétség­telenül nagyon látványos. A gya­korlástól azonban meg akartam kímélni őt. De hogy a kettőnk köz­ti harmónia mégis megmaradjon, csináltam egy fafejet. Az, hogy én mással gyakoroljak, számításba sem jöhet. Nem akarom, hogy az öcsém egy pillanatig is azt higgye, hogy el akarom hagyni. Mi egyek vagyunk. Nem állhat közénk senki és semmi. Vettem hát három kiló gipszet, a fejére húztam egy zacs­kót, levettem a mintát, majd kiön­töttem műanyagból, és kifaragtam fából. Azt nyúzhatom, ameddig csak akarom. Korábban három­négy órákat álltam Viktor fején. Tönkrement a háta, a gerince, ki­hullott a haja, megrepedt a legalsó csigolyája. A fafejet szadizhatom, rugdoshatom, nem érez semmit. Gyakorlás nélkül tudniillik nem megy. Ebben a műfajban nincs igazán tökéletes. Itt mindig lehet jobban csinálni.” Ez idáig hét-nyolcezer fellépésük volt. Nem tévednek. Számolják. A magyar közönség igazából csak most fogja megismerni őket. Friderikusz Sándor, Frei Tamás és Fábry Sándor műsorából. 1990- ben, miután hazajöttek Ukrajná­ból, fél évre a Bahama-szigetekre utaztak. Beálltak egy ugrócsoport­ba. Viktor volt a nyomó, Ferenc az unterman. Négyen álltak a vállán, az ötödik szaltóval repült az em­berhegy csúcsára. „Ez volt a tanulópénzünk, de egyi­künk sem bánja, mert onnan men­tünk át Amerikába.” Az Egyesült Államok szinte minden nagyváro­sában felléptek. Colorado Springs, Denver, Dallas, Houston, San Jósé, Mexico City, Acapulco, Flori­da, Miami, Washington, New York, Chicago - ketten sorolják, hol jártak. Négy évre szóló párizsi, öt évre szóló Las Vegas-i meghívá­suk van, felléphetnek az opera fel­legvárában, a müánói Scalában, márciusban Arnold Schwarze­negger bodybuilding-bajnoksá- gán, majd a sydneyi olimpián. „Már megtanultuk: nem biztos, hogy az első ajánlatra ugrani kell. Szerencsére van miből válogat­nunk. Vetélytársak pedig nem na­gyon vannak. Egészen pontosan csak az Alexis testvérek. Portugá­lok. Tíz évvel idősebbek nálunk. Már elérték azt, ami előttünk van. Mi most egy igazi szuperprodukci­óra készülünk. Helikopterről lóg­va, a magasban szeretnénk ugyan­azt nyújtani, mint a földön. Vagy egy hatalmas épület tetején. Cir­kuszt és kenyeret! Mindig erről szólt a világ. A kenyeret mások ad­ják, a show-t, a látványt szívesen biztosijuk. Csak ámuldozzanak az emberek!” Filmszerepre várnak. Egy jól megírt, tesre szabott történetre. Egyébként kaszkadőrként sem volnának elveszett emberek. Sok mindent tudnak. Például vágtázó lóról zuhanni, tüzet nyelni, gu­mikötéllel ugrani. Mellesleg mo­dellt is állhatnának. Tessék csak megnézni a görög szobrokat vagy a reneszánsz mesterek alko­tásait! A „rokonság” szemmel lát­ható.

Next

/
Thumbnails
Contents