Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-04-07 / 14. szám
12 1999. április 7. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Örökkön-örökké Tolsztojnál Jasznaja Poljanában. Most jelent meg magyarul Dusán Makovicky naplója A titkár vallomása Lev Nyikolajevics Tolsztoj nagy patrióta és békehívő volt. Archív felvétel Aki sokat jár moziba, eltöprenghet a legfrissebb hollywoodi termés új tendenciám. Az álomgyár egyrészt ontja a felfokozott tempójú, soha nem látott filmtrükkökkel létrehozott izgalmakat, másrészt nevéhez híven álom-, illetve mesevilágot teremt. A legszebb sztárok boszorkányokként tűnnek fel a vásznon (Átkozott boszorkák), vagy az egyik legvonzóbb férfi színész, Brad Pitt a megtestesült halálként keveredik szerelembe (Ha eljön Joe Black). így aztán azon sem lepődhetünk meg, hogy az egyik legismertebb mesét, a Hamupipőkét is megfilmesítették. Gyermekek generációi nőttek fel a szegény árva lány szomorú történetén. Legtöbben a Grimm testvérek feldolgozásában ismerhették. A filmben a szerzőpár is feltűnik, épp a francia királynő rendeli magához őket, aki biztosítja a Grimm testvéreket, hogy mesegyűjteményük megnyerte felséges tetszését. Egyetlen törtéLollo naplója „Letörném a kezét annak a nyomorult fickónak, aki odáig süllyedt, hogy az isteni Lollobrigidától lop” - füstöl- gött az egyik müncheni bulvárlap munkatársa, Horst Beitelmann, amikor hírül vette, mi történt a ma is vonzó sztárral. „Némileg” megváltoztatta álláspontját, amikor kiderült: Lollo útitáskájában néhány ékszer mellett valódi kincs lapult, mégpedig a művésznő régóta vezenet kivételével. A Hamupipőke az, amelyet ő jobban ismer. És elkezdi mesélni... Gyönyörű kosztümökbe öltöztetett, kitűnő színészek, látványos helyszínek - minden adva van a gyermeki fantázia meglódításához. Ám a filmkészítők nem bíznak a kisded nézőben, modernizálják az ősrégi történetet. Az árva Hamupipőke - akit mostohája szolgasorban tart, míg saját lányait kényezteti - mai emancipált leányhoz méltóan viselkedik, lovagol, vív, ha kell, verekszik. Igaz, a forgatókönyvíró nemcsak akcióhősi tulajdonságokkal ruházza föl, a leány igen művelt, Morus Utópiáját fejből idézi. Bár a mesék sajátja a kortalanság, ez a történet a középkorban játszódik. A szereplők mégis valami furcsa szlengben beszélnek. Elhangzik például ez a mondat: „Dumáld meg az apádat.” A mesék igaz híveinek” - legyenek akár felnőttek, akár gyerekek - csalódás ez a film. tett bizalmas naplója. Attól kezdve minden kapcsolatát igénybe véve próbálta megtalálnia tolvajt, mi több, hirdetést ragasztott ki München számos olyan pontján, ahol tudomása szerint gyakran tartózkodnak kétes elemek. Beitelmann szerint a napló tele van izgalmas leleplezéssel, amely Lollobrigida filmbeli partnereire és baráti körének tagjaira vonatkozik, s e magáninformációkat bulvárújságíróként pompásan hasznosíthatná. Reményi József Tamás ______ „M egjött a titkár. Dr. Makovicky. Németül mutatkozom be neki. »Igen örülök - feleli magyarul. - Hiszen én is magyar- országi vagyok. Rózsahegyi tót diák, de azért Pozsonyban, Nagykőrösön is jártam iskolába.«” Makoviczky doktor feltehetőleg említette még a soproni líceumot, hiszen itt érettségizett, és itt tanulta meg a gyorsírást, amelynek segítségével ő lehetett Lev Tolsztoj utolsó éveinek élő magnetofonja: több mint háromezer nyomtatott oldalnyi (orosz nyelvű) szöveg rögzíti az író beszélgetéseit és hangos meditációit 1904 őszétől 1910 őszéig, az asztapovói állomásfőnök vendégszobájában elhangzott utolsó szavakig, az életből elmenekülő aggastyán haláltusájáig. Amikor a világjáró riporter, Pásztor Árpád - tőle idéztünk - 1910 augusztusában Jasznaja Poljanába látogatott, a szlovák orvos figurájában olyan rajongót látott, aki fenntartások nélkül, áhítattal szolgál egy szent szörnyeteget, egy végletes tanításaiban és (ön)megtaga- dásaiban józanul követhetetlen prófétát. Sok éve már, hogy a korabeli sajtót búvárolván Pásztor gunyoros írásában először találkozhattam a derék titkárral. Azóta megjelent Tolsztoj Naplójának eddigi legbővebb itthoni válogatása (Török Endre gondozásában, 1996- ban), ám nem sok szó esik Dusán Makovickyről: a régi udvarházak szokásrendje szerint a nagy család szolgáló tagja. „Dusánt utánaküldtem...” „Dusán feljegyezte. Ki kell fejteni részletesen.” „Dusánnál átko- csiztunk... kellemes volt.” Ennyi. Talán most, gondolhatjuk, amikor megismerkedhetünk Makoviczky páratlan szövegtengerével, talán most közelről szemlélhetjük a rajongó lelket működése közben. De nem. Élményünk egészen más természetű. Tolsztoj irtózott a tolsztojánu- soktól. Szemlélete, erkölcsi reflexe e tekintetben (is) evangéliumi volt, vagyis tudta, tapasztalta, hogy nézetei (pontosabban saját életének gyónásai) tanításként mennyire csökevé- nyes, eltorzult formákat ölthet- nek, mennyire jelszó- és divat- szerűen használható sémákat. Tolsztoj a korabeli közvélemény, a sajtó sztárjává lett, a lapok jórészt általa mintázták meg a későbbi modern tömegkommunikáció fő zsanérét, a Gábor Zsazsába oltott Gandhi szerepét. Jasznaja Poljana pedig zarándokhellyé vált, naponta tucatnyian keresték föl: jöhettek kéregetők és forradalmárok, börtönviseltek és gyerekprostituáltak. És jöttek persze újságírók tudálékos, szen- zációhajhász kérdéseikkel. Az öreg szelíden elkergette őket. (Pásztorral is ezt tette.) Makoviczky legelőször, még 1894-ben maga is zarándokként látogatott Jasznaja Poljanába. De nem tolsztojánus lett belőle, hanem Tolsztoj, a mester „meghosz- szabbítása”, praktikus énje, futára, követe, fordítója, kiadója, ügyintézője, társalkodója, orvosa. Intelligens, sokoldalúan tájékozott ember volt - épp az intelligenciája tette képessé arra, hogy olyan mértékben hasznosítsa személyiségét, amilyen mértékben azt följegyzései mutatják. Élete is addig tart, míg a jegyzettömeg - háború késleltette - kiadását elő nem készítette: 1921-ben öngyilkos lesz. Nem Ma- kovicky-naplót olvasunk tehát, hanem szociografikus hűségű, dokumentarista prózát, amely tudatosan mellőzi a lejegyző szubjektum reakcióit, érzéseit, következtetéseit. Makovicky kivonja magát (a szerzőt) a szövegből. Ahogyan Tolsztoj „futásakor” éjjel háromkor talpra ugorva habozás nélkül elkezd csomagolni, s elindul a szökevénnyel a vakvilágba, ugyanúgy meggondolások és szerkesztői beavatkozások nélkül vezeti a naplót is: a mórikálás nélküli pedantéria épp a jelenetezés elnagyoltságában, a dialógusok töredékességében, a félbeszakadt mondatok foltozatlanságában van. Ez az öreg Tolsztoj regénye. Az öreg Tolsztoj rab ember. Népszerű rab. Rácsai mindenfelől a tomboló erőszak fenyegetései. Oroszországban dúlnak a pogromok, tízezrek pusztulnak el a japánok elleni háborúban, ezrével lövik agyon a dezertőrö- ket, járványszerűen sokasodnak a gyilkosságok, a sztrájkok vérengzésbe fúlnak, kitör a forradalom. Kezdetét veszi a barbár igazság- tétel, a tizenkét évvel későbbi események prológusa. Mindennapossá válik a „mindenkit felakasztanak” rettegése Tolsztoj háza táján is. Az író évekig ki sem mozdul otthonról - ahol viszont felesége elhatalmasodó paranoiája teszi elviselhetetlenné az életet. Makovickynak köszönhetjük, hogy egy külső tekintet révén is látjuk azt a valóban heroikus küzdelmet, amelyben az öreg Tolsztojnak minden hagyományos értéket újra kellett gondolnia. „Annak örülnék, ha Kron- stadtot lőnék már a japánok” - fakad ki kétségbeesetten a nagy patrióta és békehívő. Ismerjük, a világnak itt is, ott is: Mohács kell. A korabeli közvélemény, a sajtó sztárjává lett. Tolsztojnak minden hagyományos értéket újra kellett gondolnia. Pablo Picasso mintegy ezerhétszáz fényképet hagyott hátra. A londoni Barbicanban ezekből nyílt most nagyszabású kiállítás Lehet, hogy újra kell írni a modern művészet történetét Szilágyi Mihály Amikor Pablo Picasso (1881- 1973) meghalt, mintegy ezerhétszáz fényképet hagyott hátra. Ezek nagyjából háromfélék: a saját felvételei, a barátai és kollégái által készített fotók, valamint nyomdatermékek (képeslapok és reprodukciók). A londoni Barbican tárlatának rendezői mindhárom fajtából gazdagon válogattak, és - amennyire lehetséges - Picasso rajzaival, festményeivel párosították őket. Picasso 1907-ben fedezte fel magának a párizsi Etnográfiai Múzeum afrikaibálvány- és álarcgyűjteményét, amely jelentős mértékben hatott úgynevezett néger korszakára. Mint nemrég kiderült, Picassónak egy egész sorozat meztelen keblű, nyugat-afrikai néger nőt ábrázoló fénykép volt a birtokában: Edmond Fortier fotóművész 1906-ban készült felvételei. E modellek alakja, testtartása utat talált Picasso festészetébe - a felvételek és a festmények közötti hasonlóság több mint szembeötlő. Picassónak jó érzéke volt a fényképezéshez, és 1907 körűire tehető, amikor a fotózás ihlető forrása lett művészetének. Élmény tetten érni, hogyan hatottak a világlátására és a művészetfelfogására bizonyos saját fotói. Ebből a szempontból korszakos jelentőségű az a Horta de Ebrónál készült felvétele, melynek a madártávlat és az optika okozta perspektívatorzulásai talán először ébresztették rá a tér kubista jellegére. Az 1909-ben készült fotón - Picasso a magasból fényképezte le a falut - úgy rövidülnek a cseréptetők, mintha mindegyik a mögötte álló ház falát érintené. A Horta de Ebro látképét ábrázoló festményén (a víztároló) ugyanennek a mélység nélküli, mégis térhatású és festői torlódásnak lehetünk szemtanúi. A másik az a fénykép, amelyen két felvételét dolgozta össze: festőbarátja, a műtermében ülő Rousseau, „a vámos” látható rajta - egyik tájképében. Az Asztalon ülő férfi - Picasso egyik kubista korszakából származó festménye - hatását tekintve ugyanezekkel az eszközökkel él. Innen már csak egy lépés a némelyekből máig értetlenséget, sőt felháborodást kiváltó portrékig, melyek egyszerre több nézőpontból ábrázolnak egy alakot. Picasso - a fényképezőgép adta új lehetőségeket próbálgatva - egész sorozatokat készített önmaga játékos, performance-szerű állapotváltozásairól. Ez a sajátos látásmód - milyen kézenfekvő a magyarázat! - abból a képből származik, mely az egymásra helyezett negatívok átvilágításakor tárult a szeme elé. A kiállítást bejárva egyre nyilvánvalóbbá vált: Picasso azzal kísérletezett, hogy a fotózás eszközének izgalmas effektusait átemelje a festészetbe és a szobrászatba. Emellett 1907-től nagyjából rendszeresen fényképezte alakuló műveit, hogy fekete-fehérben látva őket, jobban meg tudja ragadni fény és árnyék kölcsönhatását, a tömbszerűségeket. Eljárása - erre utal a kiállítás alcíme - némileg azokra a XIX. századi festőkre emlékeztet, akik hasonló célból a tükörből vették szemügyre készülő képüket. A látottak reveláció- ként hatnak. A Barbican kiállítása minden eddiginél nagyobb bepillantást nyújt Picasso legbelső műhelyébe: az észjárásába, a vizuális emlékezetébe. Most, hogy művészete és a fényképezés szoros kölcsönhatására fény derült, a szakértők úgy vélik: újra kell írni a modem művészet történetét. Heti hír