Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-04-07 / 14. szám
Kultúra 1999. április 7. 13 A Szörényi-Bródy-művek Hungaroton-CD-ken jelennek meg 2000. augusztus 20-án: Veled, Uram! Bródy, az örök fiatal Markovics Ferenc felvétele Gréczy Zsolt ________________ Ha nem is tökéletes alkotói harmóniában, de készül a Veled, Uram! című rockopera, amely Szent István uralkodásának utolsó éveiről szól. Pár nappal ezelőtt kiderült az is, hogy Szörényi Levente három színpadi műve, az István, a király, az Attila - Isten kardja és a Veled, Uram! trilógiává áll össze a magyar millennium idejére. Az Attila érdekessége, hogy az 1993-as ősbemutatón látott darabot némiképp átírják a szerzők. Eddig nem volt még példa arra, hogy egy zeneszerző három rockoperát írjon egy téma köré csoportosítva, hogy aztán a három mű egy közös szellemi-kulturális egységet alkosson. A produkciók közül először az Attila - Isten kardja lesz látható idén júliusban a szegedi Dóm téri szabadtéri színpadon, ezt Korognai Károly igazgató is megerősítette. Az Attila érdekessége, hogy az 1993-as ősbemutatón látott darabot némiképp átírják a szerzők. Szörényi Levente új zenét is írt, s a történetbe - egy udvari bolond révén - új szereplő is kerül. Lezsák Sándor szövegei természetesen megmaradnak, de Pozsgai Zsolt személyében új dramaturg segíti a munkát. Az előadásban Varga Miklós és Vikidál Gyula mellett Nagy Feró, Deák Bili Gyula, Kovács Kati és Sebestyén Márta is feladatot kap. 2000. március 18-án, a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitó eseményeként az István, a király kerül újra a közönség elé. A felújítás 2000júliusában Szegeden is programba kerül. Az előadás érdekessége, hogy a címszerepet Varga Miklós helyett Tóth Sándor énekli, Koppány alakítója Kalapács József lesz. A változtatást Szörényi azzal indokolta, hogy generációváltásra van szükség a darab szerep- osztásában, s Varga immár au- tentikusabb lesz az uralkodástól és az élettől búcsúzó államalapító király szerepében. A Veled, Uram! premierje 2000. augusztus 20-án, az István, a királyelső sikerének helyszínén, a városligeti Királydombon lesz. Az új mű kőszínházi bemutatójának 2000 őszén a Nemzeti Színház ad otthont. A szerep- osztásban Varga Miklós mellett Vikidál Gyula, Tóth Sándor, Gazdag Tibor, Kovács Kriszta és Pápai Erika is szerepel. A trilógia mindhárom darabját Iglódi István rendezi, s a három rockopera 2001 nyarán együtt látható a Szegedi Szabadtéri Játékok programjában. Bródy János nem tökéletesen ért egyet a trilógia kifejezéssel. Azt hangoztatja, hogy az István, a király sem cselekményében, sem utóhatásában nem hasonlítható az Attilához. Úgy véli, a 2000. év a magyarok számára ne az ártalmas és hamis illúziókról, hanem a valósággal szembenézésről szóljon. Nyilvánvaló, hogy bizonyos kérdésekben Szörényi Levente és Bródy János nem ért egyet. Kettejük világnézetének különbsége azonban aligha lesz akadálya annak, hogy a nagy érdeklődéssel várt új rockopera elkészüljön. Az eseménysorozat jelentőségét mindenesetre jelzi, hogy Hámori József kultuszminiszter nyilvánosan felolvasott szándékleAz Attila zenekari felvételei hamarosan megkezdődnek, s a sorozat elkészülte alkalmából valamennyi Szörényi- Bródy zenemű CD-n is megjelenik. vélben tett ígéretet a produkciók támogatására, s a több tízmilliós projekt kivitelezésében anyagilag a gazdasági minisztérium, a szegedi önkormányzat és a fővárosi önkormányzat is segít. Az első bemutató, az Attila zenekari felvételei hamarosan megkezdődnek, s a sorozat elkészülte alkalmából a Hungaroton valamennyi Szörényi-Bródy zeneművet CD-n is megjelenteti. Heti kultúra Könyvespolc magunk elé képzeljük az egykori pezsgő pompeji életet, nyüzsgő hétköznapokat, a polgárok szellemi és anyagi gazdagságát, a művészetek virágzását. Aki még nem láthatta a híres helyszínt, vagy csak ezután tervezi a Sorrentói-fél- sziget felé utazva a Vezúv és Pompeji megtekintését, vegye kézbe minél előbb a Gabo Kiadó káprázatosán szép és tartalmas, az antik világ valódi arculatát teljességgel felidéző albumát, Salvatore Ciro nappo régész Pompei, az eltemetett város című könyvét. Az ókor egyik legborzalmasabb természeti katasztrófájának részletes leírása mellett képet kapunk Pompeji tündöklő szépségéről, az ókori város vidám hétköznapjairól, épületeinek eredeti állapotáról, a mindennapok kultúrájáról. Az emberiség múltjának egyik legérdekesebb, legnagyobb figyelmet érdemlő epizódját jelentőségéhez méltóan közvetíti a kötet a késő, „modern” utódoknak. Vasárnap Kisgaléria Pompeji, az eltemetett város Egyetlen ókori rom, műemlék láttán sem éreztem oly erőteljesen a genius locinak, vagyis a hely szellemének jelenlétét, mint a dél-itáliai Pompeji romvárosának kikövezett utcáit járva. Egyszerre lenyűgöző és hátborzongató látvány a 79. augusztus 24- én a Vezúv kitörése nyomán elpusztult hajdani virágzó ókori város eddigi 42 hektárnyi területen feltárt maradványa. Még a tájékozatlan turista is, aki az utazási irodák szervezett programjai során idevetődik, átél egyfajta időutazást. A több mint kétezer éves utcákon sétálva, a csodálatosan élénk színű, töredékeiben is pompás freskókat, festményeket, mozaikokat a hajdani házakat, üzleteket, kézművesműhelyeket, a hatalmas Fórumot, a forró lávától szó szerint megkövült katonákat, civileket nézegetve nem sok fantázia és tudás kell ahhoz, hogy Regény I degeneknek sohase beszéltünk erről, idejekorán megtanultuk, hogyan titkoljuk el, ami legfontosabb az életünkben: a nyomort. Meg minden mást is. A szeretőink lettek első bizalmasaink, milyen túlzó ez a kifejezés, azok, akikkel az állomáshelyünktől távol ismerkedtünk meg, előbb a saigoni utcákon, aztán a tengerjárókon, vonatokon, végül mindenütt. Anyámra hirtelen rájött a bolondóra, estefelé, főleg a száraz évszakban, és felmosatja az egész házat, azt mondja, azért, mert így tisztább, egészségesebb, hűvösebb a lakás. A ház töltésen áll, töltés védi a kerttől, a hüllőktől, skorpióktól, vörös hangyáktól, a Mekong áradásaitól, a szélviharok utáni szökőártól. Mivel a ház meg van emelve a talaj szintjéhez képest, akár több vödör vizet is zúdíthatnak a padlóra, mintha egy kertet locsolnának. A székek fel vannak rakva az asztalokra, úszik az egész ház, a kis szalonban a zongora lábai vízben állnak. A bennszülött kisinasok ragyognak a boldogságtól, mi is ott ugrabugrálunk közöttük, lespricceljük egymást, mosószappannal súroljuk a padlót. Mindenki mezítláb van, az anya is. Az anya nevet. Ilyenkor mindent megenged. Illatozik az egész ház, A szerető Marguerite Duras 16. rész olyan csodálatos a szaga, mint az eső áztatta földnek vihar után, megbolondítja az embert, főleg ha más szagok vegyülnek belé, a mosószappan, a tisztaság, a becsület, az ágynemű, a fehérség, anyánknak és az ő határtalan hiszékenységének az illata. A víz lecsurog egészen a sétányokig. A kisinasok családtagjai, de a látogatóik is, a szomszédban lakó fehér gyerekek, mindenki odacsődül. Az anya nagyon boldog ebben a zűrzavarban, néha azért képes rá, hogy nagyon-nagyon boldog legyen, ha csak a feledés idejére is, a nagytakarítás például kiválóan megfelel az anya boldogságigényének. Az anya átmegy a szalonba, leül a zongorához, eljátszik néhány dalt, csak amiket kotta nélkül tud, még a tanítóképzőben tanulta őket. Énekel. Olykor játszik, nevet. Feláll, táncra perdül, énekel. És mindenki arra gondol, még az anya is, hogy azért boldog is lehetne az ember ebben az elcsúfított házban, amelyből hirtelen tó lett, patak menti mező, gázló, tengerparti föveny. Legelőször a két kicsit, a kislányt meg a kisfiút rohanják meg az emlékek. Egyszerre abbahagyják a nevetést, és kimennek az estébe boruló kertbe. Miközben írok, eszembe jut, hogy a nagyobbik bátyám nem volt Vinhlongban, amikor bő vízzel felmostuk a házat. A gyámunkhoz utazott, aki pap volt egy Lot-et-Garonne megyei faluban. Nagy néha ő is elnevette magát, mi viszont gyakran nevettünk. Minden kihull az emlékezetemből, lám, azt is elfelejtettem, hogy a kisebbik bátyám meg én, mi szerettünk nevetni, és nevettünk is, amíg csak győztük szusszal, élettel. A háborút ugyanolyan színekben látom, mint a gyermekkoromat. A háború időszaka az én szememben egybemosódik a nagyobbik bátyám basáskodásá- val. Alighanem azért, mert a háború alatt halt meg a kisebbik bátyám: ahogy mondtam, nem bírta a szíve, a szíve cserbenhagyta. A nagyobbik bátyámat, azt hiszem, egyszer se láttam a háború alatt. Igaz, már nem is nagyon érdekelt, él-e, hal-e. Ezért látom olyannak a háborút, mint amilyen ő volt, mindent behálóz, mindenüvé behatol, fosztogat, embereket csukát be, ott van mindenhol, mindennel elvegyülve, mindennel összefonódva, az ébredésben, az álomban, ahogyan az elvetemültségtől részegen hatalmába keríti a gyermeki testnek, a gyöngébbek testének, a legyőzött népeknek drága tájait, mindezt azért, mert ott strázsál a gonoszság, a kapuk előtt, testközelben. Visszamegyünk a legénylakásba. Szeretők vagyunk. Nem tudunk betelni a szeretkezéssel. Megesik, hogy nem megyek haza a leányotthonba, és vele töltöm az éjszakát. Nem akarok a karjában aludni, teste melegében, de ugyanabban a szobában alszom, ugyanabban az ágyban. Néha iskolába se megyek. Éjszaka a városban vacsorázunk. Megfürdet, beszappanoz, lemosssa a habot, ezt imádja, kifest, felöltöztet, imád. Senkit se kedvelt ennyire az életében. Örökösen attól retteg, hogy megismerkedem egy másik férfival. Én nem félek ilyesmitől soha. De valami mástól is retteg, nem attól, hogy európai vagyok, hanem a fiatal korom miatt, hiszen könnyen börtönbe kerülhet, ha ez a mi kalandunk kitudódik. Azt mondja, a világért se mondjam meg az anyámnak az igazat, a nagyobbik bátyámnak még kevésbé, senkinek se beszéljek róla. így hát tovább hazudok. Nevetek a félelmén. Azt mondom, nem vagyunk mi olyan gazdagok, hogy az anya beperelhetné, különben is, valahányszor pert indított, hol a földhivatal, hol az intézők, a kormányzók, a törvény ellen, mindig ő húzta a rö- videbbet, hiába, ehhez ő nem ért, megőrizni a nyugalmát, várni, várakozni, erre képtelen, rögtön kiabálni kezd, és elrontja az esélyeit. Anyámnak ezzel a perrel se volna nagyobb szerencséje, úgyhogy nem érdemes nyugtalankodnia. Marie- Claude Carpenter. Amerikai volt, bostoni, ha nem csal az emlékezetem. A szeme világos színű volt, szürkéskék. 1943. Marie-Claude Carpenter szőke volt. Egy kicsit már hervatag. De azért szép asszony, azt hiszem. Mosolya, rezdülés a szája szögletében, egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról. A hangja pedig, hirtelen a hangja is eszembe jut, mély volt, de egykét oda nem illő magas hang is bele-belekeveredett. Negyvenöt éves lehetett, ez már életkor, ha ugyan nem az életkor maga. (folytatjuk) Dolán György: A csöndről
