Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
Panoráma 1999. március 24. Svájc olyan ország, ahol figyelembe veszik a kisebbségek véleményét. Ennek legszebb példája a közszolgálati televíziózás A sokat emlegetett svájci példa Béke és nyugalom: Luzerni városkép. Háttérben a Gutsch Szálló. Prikler Mátyás illusztrációs felvételei Ozogány Ernő _______________ Hid eglelés kerülget, ha felelős (?) politikusok immár sokadszor jelentik ki, hogy nekünk, nemzetiségieknek tejjel-mézzel folyó Kánaán e kis ország. Az évtizedek óta tartó játék mindig új színekkel gazdagodik. Pedig Európa ezen viharos szegletén a társadalmi formációk váltása mindig jobb, szebb jövő ígéretével zajlott le eddig. A múlt század lánglelkű reformerétől, Toynbee-től tudjuk, hogy az egyes társadalmi rendszerek meghosszabbított bambuszrúdként illeszkednek egymásba: miközben a külső szemlélő már az új formációt érzékeli, a valóságban odabenn - a bambusz- rúd belsejében még jelen van az előző rendszer. Toynbee igazságáról napjainkban nem nehéz meggyőződni: kiderült, hogy a kisebbségi kultúra pénzének kétharmadát a többségi kultúrának kell adni, nehogy a nemzetiségi ingyenélőként mazsolázgathasson az államalkotó nemzet szellemi termékei között. Pedig az emberi léptékű életre is akad példa. Elegendő a nálunk mikroszkopikus méretű nemzetiségi televíziózást összevetni egy valódi demokrácia gyakorlatával. Európa szabadságra és jólétre vágyakozó népei gyakran vetik vigyázó szemüket Svájcra, ahol egymást megtűrve, segítve, nem pedig eltaposva, vállt vállnak vetve, szinte a semmiből, energiahordozók és nyersanyagok híján, csupán saját eszüket, leleményességüket latba vetve építették ki évszázados munkával a földi paradicsomot, s ezzel méltán vívták ki a környező világ csodálatát. A svájci demokrácia fő jellemzője köztudottan a türelem, ahol a többségnek eszébe sem jut rátukmálni akaratát a számbeli kisebbségre, olyannyira nem, hogy az elektronikus hírtovábbításban a néhány tízezres nemzettöredéket is csaknem annyi juttatás illeti meg, mint a többtucatszoros számbeli fölényben levő „államalkotó” nemzetet. A demokrácia egyik fontos jellemzője az anyanyelvi információhoz való jutás joga. Ez nemcsak az írott sajtóban érvényesül - a hat és fél milliós országban háromszáz (!) napilapjelenik meg -, de még a televízióra is vonatkozik, amely négy nyelven sugározza műsorait. Svájc többségi lakosai, a németek a lakosság háromnegyedét alkotják, őket követik a franciák nem egész húsz százalékukkal, az olaszok részaránya megközelíti az öt százalékot, míg a réto- románok aránya ötvenezres lélekszámúkkal csak töredékszázalékkal fejezhető ki. E rövid adatsorból - a hagyományos demokrácia szabályai szerint - az következne, hogy a német vezetőségű televízió kebelén belül külön francia, olasz és rétoromán szerkesztőségek készítenék saját adásaikat, amelyek adásideje megfelelne a lakosság arányszámának. Csakhogy a svájci demokrácia ezen a szemléleten már rég túljutott. Mivel az ország lakossága tévés szempontból nézve kevés (mindössze hat és fél millió), területe kicsi (negyvenezer négyzetkilométer), ráadásul a kábe- lesítés magas foka miatt mindenütt foghatók a környező országok adói, ebből következően Svájcnak csak egy tévétársasága van. Ez a közszolgálati Schweizerische Radio- und Fernsehgesellschaft (SRG) - Société de Suisse Radio-diffusion et- Télévision (SSRT) - Societá Svizzera di Radiotelevisione (SSR) német- francia-olasz nevű és nyelvű társaság, amelyet három szerkezeti egység alkot: a zürichi székhelyű DRS (Radio und Fernsehen der deutschen und rätoromanischen Schweiz) a német és rétoromán műsorok gazdája, a genfi székhelyű RTSR (Radio-Télévision Suisse Romande) a francia nyelvű műsorokat készíti, míg a luganói központú RTSI (Radiotelevisione della Svizzera Italiana) az olasz nyelvű adások előállítására szolgál. E három tévés központ tartja fenn a Bernben működő központi tévéstúdiót, amelynek egyetlen feladata van: a fővárosi eseményekről készít tudósításokat, évente mintegy ötszázat, méghozzá négynyelvű mutációban! Tehát ugyanannyi híranyaghoz juthat hozzá anyanyelvén a négy és fél millió német, mint az ötvenezer rétoromán! Az ország egész területén három egyenrangú műsor fogható: a német (rétoromán adásokkal), a francia és az olasz. Tehát Svájc egész területén valamennyi nemzetiség az anyanyelvén jut híranyaghoz. A csaknem mindenhez hozzáedződött közép-európai néző azt várná, hogy a sugárzási időt tekintve döntő fölényben vannak a németek. Nos, van olyan év, amikor a fanciák vezetnek, évi csaknem hatezer óra műsort sugározva, akárcsak a „legállamalkotóbb” nemzet, de még az ötszázaléknyi olaszoknak is van napi tíz óra (!) saját nyelvű adásuk. A tolerancia mértékére jellemző, hogy mindenki számára természetes az a tény, hogy a „kisebbségi” műsorokat a többségiek zsebéből finanszírozzák. Ehhez tudni kell, hogy az ottani tévé tevékenységét előfizetői díjakból és reklám- bevételekből fedezi. Ebből adódik, hogy döntő mértékben a német svájciak pénzéből állítják elő a másik három nyelvű műsort. A német háztartások fizetik be a díjak háromnegyedét, a franciák az egyötödét, a maradék öt százalékot az olaszok és rétorománok együttvéve. Ezzel szemben a német DRS az évi költségvetés alig több mint egy- harmadát kapja - miközben ebből a rétoromán adásokat is készíti -, a maradék csaknem kétharmadon a francia RTSR és az olasz RTSI osztozik. A legmarkánsabb a különbség az olaszok esetében, akik az előfizetői díjak kevesebb, mint öt százalékát fizetik be, míg a költségvetés egynegyedéből gazdálkodnak, vagyis ötször annyit kapnak, mint amennyit a közös „kalapba” tesznek. Ez a mélységesen demokratikus elv a sok évtizedes svájci demokrácia gyümölcse, a hazaiak szerint a svájci állameszme legfontosabb alappillére, a többnyelvű és -kultúrájú országban. Hogy miért cselekednek ilyen meghökkentő módon? Mert Svájc demokratikus ország. Olyan ország, ahol figyelembe veszik és komolyan veszik a kisebbség véleményét. Ebből a gyakorlatból kiindulva nálunk úgy lenne megteremthető a demokráciaelvű televízió, ha a kettő közül az egyik közszolgálati csatorna a nemzetiségeké lenne. Aki ezt tájainkon fel meri vetni, tájékozatlanságát bizonyítja a hazai áldemokrácia állapotáról. Csak egyben reménykedhetünk: talán mégsem szó szerint értendő a Toynbee hazájából származó mondás, amely szerint a demokrácia, akár az angol pázsit: elvetik, majd gondozni kell. Hétszáz évig.Berni főutcarészlet, háttérben az ősrégi városháza. Az ötszázaléknyi olaszoknak is van napi tíz (!) óra saját nyelvű adásuk. Az ország egész területén három egyenrangú műsor fogható. Tibet Amíg érző lények élnek GörfölZsuzsa „Amíg a tér fennáll, amíg érző lények élnek, hadd maradhassak én is, hogy enyhíthessem a világ szenvedéseit.” Egy imát idézve, ezekkel a szavakkal zárta beszédét a 14. dalai láma, amikor 1989-ben átvette a Nobel-béke- díjat. Akkor már harminc éve élt száműzetésben, s az azóta eltelt újabb évtized szemernyivel sem javította a tibetiek ügyét, amely- lyel a világ csak a tragikusan végződött felkelés kerek évfordulóin foglalkozik. Kína váltig állítja, hogy Tibet mindig is része volt, s a Kínai Népköztársaság 1949-ben történt megalakulása után szó sem volt bekebelezésről, hanem a tibeti nép „visz- szatért az anyaország kebelére”, amelyhez már a 13. század óta tartozik. Akkor a mongolokTi- betre is kiteijesztették uralmukat, s 1724-ben a mandzsu dinasztia protektorátust szerzett Tibet felett. A század elején a britek uralma következett, és befolyásuk az 1912-es függedenné válás után is fennmaradt, de egyik függőség sem volt olyan tragikus a tibeti nép számára, mint a kínai. A teokratikus hatalom, a sajátos kultúra támaszai és központjai a lámakolostorok voltak. Ezek lettek a a „modernizáló” kínai hatalom első számú célpontjai 1949-ben s a tibeti ellenállás minden egyes megmozdulásakor, és persze 1959-ben, amikor kirobbant a felkelés. A „mű” a kulturális forradalom éveiben (1966-1976) gyakorlatilag bevégeztetett: a 6254 kolostorból csak 13 maradt. A szellemi genocídiumhoz társult az adók emelése, a földek elkobzása, a szerzetesek kényszer- munkára hajtása, a tibeti nyelv betiltása, az iskolarendszer szét- dúlása és az erőszakos kollektivizálás, amely tönkretette a pásztorkodáson alapuló hagyományos gazdaságot, és 70 ezer ember éhhalálát okozta. Nyolcvanezren vesztették életüket az 1959-es felkelésben, százezren az 1984-es lázadások során. A dalai lámával 80 ezer tibeti menekült Indiába, ahol ma már több mint 100 ezren élnek, mivel Nepálon keresztül havonta 200-300 újabb menekült érkezik. Tavaly már a titkos tárgyalások is megszakadtak a láma és Peking között, pedig a vallási vezet íi figyelembe vévé a realitásokat, s elutasítva az erőszakot -már évekkel ezelőtt letett Tibet függetlenségének követeléséről, csak valódi autonómiát kér hazája számára. S bár a világ rokonszenvez vele és népével, könyöradományokon kívül másra aligha számíthat. Kína nagyhatalom, amelyet senki sem fog légicsapásakkal fenyegetni, senkiben sem merül fel, hogy csapatokat küldjön Tibet be. Bolygónk legnagyobb ma- gasföldjé nem Kuvait, nem Bosznia, még csak nem is Koszovó. Alig 2,5 millió emberről Tendzsin Gyanco, a 14. dalai láma Tibet szabadságáért imádko- van szó, akik már kisebbségbe zik. TASR/EPA kerültek saját hazájukban.
