Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
16 1999. március 24. Történelem A méltósági különkormányzat létezett korábban is, de klasszikus formájában az Árpád-korban fejlődött ki Központi hatalom és különkormányzat Tringli István A középkori Magyarországon a központi kormányzat mellett több-kevesebb folytonossággal működtek különkormányzatok is. Ezek vezetői az általuk irányított területen a királyi jogok egy részét gyakorolták, ezáltal közvetlenül jelenítették meg a kormányzati hatalmat. A különkormányzatok egyik fő formája, a dinasztikus országmegosztás a kora középkorban, az Árpád-korban volt gyakorlatban. A központi hatalom a középkori Magyarországon egyetlen embert jelentett: a királyt. A királyt körülvevő bíróságok jelentős része, valamint az írásbeli feladatokat végző kancellária mind a király nevében fejtette ki tevékenységét. Ahhoz, hogy a különkormányzatok és a központi hatalom viszonyát leírjuk, meg kell tanulnunk a középkor fogalmaival gondolkodni. Szuverenitás, állam, perszo- nálunió mind az újkor találmányai, a középkorban ezeket nemcsak hogy nem használták, hanem tartalmukat sem ismerték. A különkormányzatnak egyik formája sem magyar sajátosság, mindkettőt ismerték Európa országainak nagy részében. (A mindenkori brit trónörökös például mindmáig a walesi herceg címet viseli.) A dinasztikus különkormányzat a dinasztia egyes tagjainak a szokásjog szerint járó uralma, illetve területe. Leggyakoribb formája a dukátus, amikor az uralkodóház hercegei, többnyire a leendő trónörökösök kapták meg a különkormány- zati területet. Manapság a du- kátust hercegségnek fordítjuk, így azonban a középkorban biztosan nem hívták, hiszen a herceg német szó. Kinnamosztól, egy 12. századi bizánci történetírótól tudjuk, hogy a dukátus élén álló dux nevének jelentése a korabeli Magyar- országon uram, illetve úr volt. Innen származik a mai ország szavunk is, mert az úr, azaz a herceg területét uruszágnak nevezték. A dukátus kezdeteire emlékeztet a Könyves Kálmán alatt ösz- szeállított krónikarészlet, amikor I. András és öccse, Béla herceg, a későbbi I. Béla történetét elmeséli. Eszerint 1048-ban „a király és öccse (...) három részre osztották az országot, ebből kettő a királyi felség tulajdona maradt, a harmadik részt pedig a herceg kapta tulajdonul. Magyarországnak ez az első felosztása hercegei és királyai között viszálykodások és hadakozások magva lett”. Vajon helyesen tudósított-e a krónikás, amikor az ország első felosztásáról beszélt? A középkori intézmények soha nem születtek előzmények nélkül, és sosem tűntek el nyomtalanul. A szokásjog világában, ahol még a törvényeknek is csak annyi szerep jutott, hogy a szokásjogot kiegészítsék vagy megerősítsék, nem lehetett a dukátust egyszerűen „bevezetni”. Ezt András király különösképpen nem tehette volna meg, hiszen őt nem kis részben a régi rend pogány hívei emelték a trónra, akik elégedetlenek voltak Péter király uralmával. A királyi hatalmat alapjaiban érintő új rendszert nem lehetett Csehországból és Lengyelországból - ahol András és Béla száműzetésük éveit töltötték - importálni. Ősi rendszer A dukátust 1048-ban már régóta ismerték a magyarok, és minden bizonnyal a honfoglalás előtt is alkalmazták, még ha forrásaink erről hallgatnak is. A magyar királyság gyökereit jelentő steppei türk berendezkedésben a mindenkori trónörökös kapta meg a csatlakozott népelemek feletti hatalmat, neki kellett e népekkel a csata élén haladni, a szállásterület legveszélyeztetettebb részein a védelmet biztosítania. Az ősi rendszer értelme egészen nyilvánvaló: a leendő uralkodó így tanulhatta meg legjobban a hadakozásnak és az ország vezetésének mesterségét. A rendszer megváltozott formában a Kárpát-medencében történt letelepedés után is fennmaradt: valószínűleg Koppány somogyországi uralma is dukátus volt, talán Szent Imre herceg is - aki „az oroszok hercege” címet viselte - hasonló hatalmat mondhatott magáénak. Egy nyugati évkönyv pedig III. Henrik 1042-es hadjáraA dukátus intézményét már a honfoglalás előtt is alkalmazták a magyarok. Korona és kard A középkorban a hatalomnak saját szimbolikája volt. A királyi hatalmat elsősorban a korona jelképezte, a hercegit a kard. Ennek leírását a magyar krónika- szerkesztmény Könyves Kálmán alatt készült részéből ismerjük. A beteg András király próbára akarta tenni öccsét, Bélát. A dukátus és a királyi területek határán, a Tisza jobb partján, Vár- konyban levő királyi udvarházban fogadta a herceget. Vörös térítőre maga elé koronát tétetett, melléje pedig kardot, amely - mint a krónika mondta - „a hercegséget jelképezte”. Megparancsolta embereinek, hogy ha Béla a koronát választaná, a hercegi karddal nyakazzák le. Béla megérkezésekor a királyi csőszök ispánja - akiről ekkor hallunk először - odasúgta Bélának: „Ha kedves az életed, a kardot válaszd!” A király felajánlotta öccsének, hogy válasszon a hercegség és a királyi méltóság között. Béla hallgatott a jó tanácsra, és a kardért nyúlt, így megmenekült. A kard híven szimbolizálta a dukátus ősi funkcióját: a hadakozást. A Képes Krónika 14. századi ábrázolásai fenntartották egy másik hercegi jelvény, a hercegi süveg emlékét is. A hercegeket többnyire ebben ábrázolták. Imre király engedelmességre kényszeríti lázadó öccsét, Andrást Than Mór festménye ta kapcsán arról tudósított, hogy a német uralkodó István király egyik rokonának (talán a későbbi I. Andrásnak) kilenc várat adott, ami minden bizonnyal a későbbi nyitrai dukátussal azonos. A dukátus az ország egyharma- dára terjedt ki, mégpedig a gyepükön belüli ország harmadára. A helyenként nagyon széles, a magyarok által meg nem szállt gyepűelvét - a gyepűn túli lakatlan területet - nem kell ideszámítanunk. A dukátus Könyves Kálmánig két területet foglalt magában: Bihart és Nyitrát. Közvetett források alapján feltételezik még egy harmadik terület, a déli határok melletti krassói dukátus létét is, ez azonban igencsak kétséges. Bihar és Nyitra nem egyszerűen a később e néven ismert vármegyéket foglalta magában, hanem a Tiszától keletre fekvő, Erdélyig terjedtő területeket, illetve a Felvidék nyugati részét. E vidéken az úr országok: a kb. 15 vármegyényi területen élők felett ő bíráskodott, ő nevezte ki az ispánokat, az itteni várak vitézei és az itt lakó birtokosok az ő vezénylete alatt harcoltak, joga volt adományozni, egyházakat alapítani. Á hercegnek saját udvara volt, önálló külpolitikát folytatott, a dukátus összes királyi jövedelme őt illette meg, s akadt köztük olyan, aki saját pénzt is veretett. Nem tudjuk, hogy Nyitra és Bihar mikor lett dukátus, azt sem, miért éppen e területeket tették azzá. Kázilok, székelyek, azaz a korabeli csatlakozott népek ugyan laktak a dukátusban is, jelentős részük azonban sohasem élt itt. A legjobban veszélyeztetett határszakasz, az Őrségtől Mosonig elhelyezkedő kapuk környéke sem a hercegek fennhatósága alatt állt. Nem az Anonymusnál szereplő, talányos Ménmarót román vajdaságának vagy Zobor cseh vezér szláv országának szemmel tartása volt a dukátus szerepe. Biharban amúgy is 1293-ban említenek először románokat az oklevelek. E két dukátust kormányozta Béla, Géza, László és Álmos herceg, valószínűleg szent László testvére, Lampert is megkapta ezt. A dukátuson a hercegek egymás közt is megosztozhattak: míg Géza Nyit- rában parancsolt, öccse, László Biharban. Innen irányította a besenyő-úz betörések elleni védelmet, ennek emléke őrződött meg a faliképeken ábrázolt, kun vitézzel vívott harcában. Amikor 1074-ben a mogyoródi ütközetben a két herceg legyőzte Salamon király hadát, a bihari csapatok élén László, a nyitraiakén Géza lovagolt. A hódítás kiindulópontjai Szent László 1091-ben Géza if- jabbik fiát, Álmost koronáztatta a frissen meghódított Horvátország királyává. A bizonytalan horvát helyzetben ez bölcsebb megoldásnak tűnt, mint ha maga lépett volna a horvát trónra. László halála után, amikor Géza idősebbik fia, a Könyves melléknevet viselő Kálmán lett a magyar király, azonnal elvette öccsétől a horvát királyságot, mivel onnan túl könnyen folytathatott ellene irányuló politikát. Álmos herceget a dukátussal kárpótolták. Kálmán 1102-ben horvát királlyá koronáztatta magát, s ettől kezdve a Dalmácia és Horvátország királya megnevezés a magyar királyi cím része lett. Kálmán a nyitrai-bihari dukátust megszüntette, helyette a tengerparti Horvátországot adta fiának. Ezután e területet kapták meg a hercegek. Az új dukátus kisebb volt, mint az ország harmada. A herceg feladata nemcsak a frissen szerzett ország védelme volt, hanem a 12. században innen kormányozták a később meghódított boszniai Rámát és a hercegovinai Humot is. Az új dukátus 1190 körül a Dráva- Száva közének nyugati részét, a későbbi Szlavóniát is magába olvasztotta. Ezt a hercegi igazgatás alatt álló területet hívták kezdetben egész Horvátországnak, majd Szlavóniának. 1162-ben pár hónapra újraéledt a régi, azaz a nyitrai-bihari dukátus is az ellenkirály, II. László alatt, aki öccsének, a későbbi IV. Istvánnak adta azt. Az új dukátus feladata azonban megváltozott: a 12. században megerősödő magyar hódító törekvések kiindulópontja lett. A mindenkori külpolitikai céloknak megfelelően újabb területeket tettek dukátussá, többségük a szűkebb értelemben vett országhatárokon kívül esett. III. Béla Halicsot rövid időre Andrásnak adta. András immár magyar királyként felvette a Halics és Lodoméria királya címet, s fiát, Kálmán herceget 1215-ben az oroszok királyává tette. Az orosz fejedelemségekben azonban a magyarok nem tudták megverni a lábukat: a tatárjárás után e területek a magyar külpolitika számára elvesztették jelentőségüket. Erdély először 1226-ban lett dukátus, amikor a későbbi IV. Béla ennek az országrésznek a hercege lett. Fia, a későbbi V. István is itt országolt. Az erdélyi dukátus a déli hódítás előőrse lett. Béla innen kívánta a kun területeket elfoglalni, innen indultak útjukra a kunok felé a keresztény térítők. Béla 1233-ban még Erdély hercegeként - elsőként a magyar királyok közül - felvette a Kunország királya címet. Fia, István herceg a rövid ideig tartó stájer hódítás eredményeképp stájer herceg lett (1259-1260). A dinasztikus országmegosztás időben utolsó területe Macsó volt, amelyet 1254-től IV. Béla veje, Rasztiszláv herceg vezetett. II. András és IV. Béla alatt lehetőség szerint mindegyik fontosabb családtagnak - elsősorban természetesen a fiúgyermekeknek - adtak egy területet kormányzásra. A dukátusi méltóság nem volt mindig betöltve. A mindenkori politikai helyzettől függött, hogy az ifjú herceg mikor kapta meg a jussát. A hercegség intézménye ugyan lehetőséget kínált arra, hogy a herceg fegyverrel is szembeforduljon az uralkodóval, de a királyi hatalom elsőbbségét nem veszélyeztette. A III. Béla korában készült jövedelemösszeírás így írta le Magyarország és az akkor hozzá tartozó más országok viszonyát: „Magyarország királyának, Bélának az országában ezek a földek vannak: az ország feje, Magyarország, Horvátország, Dalmácia, Ráma”. Béla herceg Andrást, Géza és László Salamont taszította le trónjáról, de az általuk elérendő cél a királyság megszerzése volt, és nem a hercegség elszakí- tása a királyságtól. A királyi hatalom erősebb volt a herceginél. Többnyire a királyi méltóság tekintélye is megkér- dőjelezhetedennek bizonyult. 1203-ban Várasd közelében rövid időn belül harmadszor állt fegyveresen egymással szemben Imre király és András herceg, a későbbi II. András. Az uralkodó ekkor állítólag egyedül, egy szál vesszővel a kezében ment át az ellenséges táborba, így fogta el öccsét, akinek vitézei nem mertek a királyra támadni. A dukátus intézményének napjai azonban meg voltak számlálva: a 13. század nagy gazdasági-politikai átalakulásai ezt sem hagyták érintetlenül - nem volt többé szükség a természeti gazdálkodás körülményei közt kialakult önálló hercegi udvarokra. V. István alatt a dukátusi tisztség betöltetlen maradt. Kun László alatt már csak árnyéka volt régi önmagának. III. András ugyan anyjának adta kormányzásra a szlavón dukátust, az Árpádok kihalásával azonban gyakorlatilag a dukátus története is véget ért. Forrás: Rubicon - rövidítve
