Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
1999. március 24. Kóp_é Tudod-e? Főurak, nemesek, lovagok a középkorban A nyugat-európai királyságokban hűbéri piramist alkotott a nemesség. Legfelül a király állt, akinek a hercegek, grófok hűségesküt tettek. A nagybirtokosok a kapott földjük nagy részét maguknak tartották meg, másik részét vazallusaiknak, az őket szolgáló alacsonyabb rangú nemeseknek osztották széjjel, s ezek a kapott birtokot szintén továbbadományozhatták. Egy vazallusnak több ura is lehetett, de meghatározták, kit kell elsősorban szolgálnia. A hűbéri esküben mindenekelőtt fegyveres szolgálatot vállalt a vazallus. A nemes számára a legnagyobb tisztesség a lovaggá ütés volt, ezt a szertartást csak lovag végezhette. Lovaggá ütéskor az ifjú fél térdre ereszkedve fogadta meg hogy Istent, az urát és a hölgyeket fogja szolgálni. A karddal háromszor megérintett nemesúrból lovag lett. De a lovagság nemcsak ennyiből állt. Ismernie kellett a lovagi harcmodort, a lovagi viselkedésmódot, és jól kellett bánnia a nem könnyű fegyverekkel is. A nemes úrfiak általában hétesztendős korukig az asz- szonyházban éltek, ezután kezdődött a lovagi nevelés. E célból a szegényebb nemesek előkelő urakhoz igyekeztek fiaikat bejuttatni, ahol azok gyakorolták a fú- tást, mászást, ugrást, dárdavetést, lovaglást, nyíllövést, vívást, birkózást, késdobálást. A fegyverekkel való bánás és a fizikai állóképesség jó próbája volt a vadászat, amelyhez egy lovagnak természetesen értenie kellett. Részt vettek harci játékokon, de emellett megtanulták azt is, hogyan kell az udvarban viselkedni. A királyi kegy által felemelkedett nemesek, főurak gazdagságát földbirtokuk nagysága határozta meg. A földbirtokot és a rajta lévő épületeket eredetileg csak fiúgyermekek örökölhették. A lány, ha nem volt fiú örökös, csak a szülők által szerzett vagyon fölött rendelkezhetett. Angliában, Franciaországban egy gróf vagy herceg gyakran egész országnyi méretű tartományok, uradalmak korlátlan ura és parancsolója volt. Háborúzott, békét kötött, saját pénzt is veretett. A sokféle pénz nehezítette a kereskedelmet és az egységes piac kialakulását. Míg a szegényebb nemesek udvarházai nem sokban különböztek egy gazdagabb jobbágy hajlékától, a középbirtokosok kisebb várakban, várkastélyokban éltek. A főnemesek várai már hatalmas, r \ soktornyú építmények voltak, több- | nyíre hegyek tetején, lehetőleg nehezen megközelíthető helyen. Magyarországon a nemességet vagy örökölték, vagy a király adományozta. A nemesember sem adót, sem vámot nem fizetett, földjét szabadon birtokolhatta. Egy kötelessége volt: ha az országra ellenség tört, a király parancsára fegyveresen a j táborba kellett mennie. Nemesi H^j cimet> kiváltságokat, magasabb rangot, birtokadományt a harcmezőn tanúsított bátor helytállással lehetett kiérdemelni. A kisbirtokos nemes csak néhány jobbágycsalád ura volt, s bizony abból, amit adóban fizettek, vagy terményből és állatból átadtak neki, nagyon szűkösen tudott csak megélni. Ha hadba vonult, még tisztességes fegyvert sem tudott magának vásárolni, soknak még lóra sem telt. Verssarok Csontos Vilmos: Húsvéti dal Nálunk tartják még a szokást: Nyuszi-hozta piros tojást Adnak a locsolónak, A falut sorolónak, Aki úgy néz minden lányra, Mint egy nyíló tulipánra; Hogy ne élje hervadás, Érje arcán, Ici-pici loccsanás... Erdőapó és Erdőanyó Élt egyszer egy ifjú, aki nagyon szeretett vadászni. Egy szép napon elhatározta, hogy kimegy az erdőbe, és lő egy nyulat vacsorára. Vállára vetette a puskáját, s elindult az erdő felé. Ke- resztül-kasul járta az erdőt, de egyetlen nyúl se került a szeme elé. Már- már azon volt, hogy zsákmány nélkül tér haza, amikor apró nyírfajdcsibék bukkantak fel a lába mellett. Lekapja a puskát a válláról, de mielőtt elsütötte, visszahőkölt. Miért pusztítsa el őket? Hiszen olyan aprócskák még, nemrég bújhattak ki a tojásból. Hadd éljenek, örüljenek az életnek, hadd futkossanak az erdőben kedvükre. Megfordult, ment tovább. Nemsokára egy erdei tóhoz ért, hát egyszer csak egy vadkacsa totyogott a lába elé. El volt törve a szárnya, felrepülni nem tudott, csak vergődött a magas fűben. Puszta kézzel is megfoghatta volna bárki. Az ifjú azonban megtorpant. Biztosan várja otthon egy fészekalj kiskacsa. Hadd éljen tovább, talán a szárnya is hamarosan begyógyul. Békében hagyta a kacsát, s ment tovább az útján. Ahogy ment, mende- gélt, hirtelen megzörrent a lomb, és egy yf* szarvasbika futott ki a sűrűből az erdei útra. Hatalmas volt, akár egy paripa, agancsa szerteágazott, mint a fa koronája. Az ifjú már- már lekapta válláról a puskát, hogy ráfogja a szarvasra, de aztán meggondolta magát: Szabad-e elpusztítanom ilyen gyönyörű állatot? Inkább járja csak az erdőt teljes pompájában, vezesse jó legelőre a teheneket meg a borjakat. Mozdult a lába, hogy továbbinduljon, de mit lát? Lába alól egyik percről a másikra eltűnt az ösvény, és sűrű bozót vette körül. A bozót közepén egy házikó állt, ajtaja, ablakai tárva-nyitva voltak. Vajon ki lehet az, aki ilyen sűrűség közepén lakik? - gondolta az ifjú csodálkozva, és bekukucskált az egyik ablakon. Ahogy benézett, egy takaros szobát látott, a szoba közepén egy nagy asztal mellett hosszú mohaszakállas vén apóka üldögélt. Nem messze tőle, a sarokban egy anyóka fonogatott a rokkáján.- Szép jó estét, öregapám, jó estét, öreganyám - köszöntött rájuk tisztelettudóan az ifjú. Az apóka felemelte a fejét, és így válaszolt:- Neked is, fiam, neked is. Isten hozott, kerülj csak beljebb. Ülj le az asztalunkhoz, és vacsorázz velünk, ha már idevetődtél. Ahogy az ifjú leült, hát uramfia, az asztal egyszeriben megtelt mindenféle finom étellel. Nyírfakéreg tálacskákban mosolyogtak az erdő ajándékai: szamóca, málna, földiszeder, mogyoró, vadalma. A tálacskák között, az asztal közepén nyírfából faragott korsó állt, színültig tele valamiféle itallal.- Egyél hát - kínálta az ifjút az anyóka is. - Ha jóllaktál, és a korsóban levő nyírfavízzel a szom- jadat oltod, lefekhetsz oda a padkára; reggel aztán folytathatod az utadat. Nem hagyjuk, hogy éjnek évadján kint kószálj az erdőben.- Kik vagytok, mik vagytok, jó v emberek? Csak nem valami jó- x tét varázslók? - csodálkozott az ifjú.- Vagyunk, akik vagyunk, ne törd a fejed rajta. Gondoskodunk róla, hogy az erdőben minden a maga rendjén menjen. És csak az arra érdemes embernek mutatkozunk meg.-Valami jót tettem talán, hogy így elláttatok ételíel-itallal, és még éjjeli szállással is megkínáltok? - álmélko- dott az ifjú hovatovább egyre jobban.- Bizony hogy tettél! A lábad elé tévedt nyírfajdcsibéket nem pusztítottad el, a törött szárnyú vadka csán megesett a szíved, a szarvast sem ejtetted el orvul. Hát hogy is űzhetnénk el a küszöbünk L TŐI? Egyél, igyál kedvedre, aztán térj nyugovóra! Alighogy pitymallott, így szólt az apóka:- Kelj fel, fiam! Igyekeznünk kell, ha estére haza akarsz érni. Fejére tette nyírfakéreg kalapját, lábára nyírfakéreg kapcát csavart, és nyírfalevelekből készített köpönyeget kerített a nyakába. Az anyóka egy nyírfadobozt adott az ifjúnak, és azt mondta:- Fogadd el, fiam, emlékbe ezt a dobozt! Amit benne találsz, emlékeztessen ránk életed fogytáig. Megköszönte az iijú az öregeknek az éjszakai szállást, a vacsorát meg az ajándékot, és az apó nyomában elindult a mohos ösvényen. Mentek egyfolytában egész álló nap, alkonyattájt aztán elértek arra a tisztásra, amelyet már az ifjú is jól ismert.- Innen magad is hazatalálsz, fiam, rám nincs többé szükséged - szólt az apóka, s mire az ifjú köszönetét mondhatott volna a jóságáért, már el is tűnt. Beleolvadt az erdei párába. Hazaért az ifjú, letette a nyírfadobozt az asztalra, s elmesélte az édesanyjának meg az édesapjának, milyen csodálatos dolgok történtek vele.- Ó, hát senki más nem lehetett a két öreg, mint Erdőapó meg Erdőanyó! - mondták a szülei egy emberként. Kinyitották a nyírfa dobozkát, s látják, hogy három mag fekszik az alján. Kivették belőle a magokat, elültették a kerítés tövébe, a nyírfa dobozt pedig a kút mellé állították. S lássatok csodát! Estére kinőtt belőle egy sudár nyírfa, a magokból pedig három gyönyörű fácska sarjadt: egy vörös berkenye, egy illatos boróka meg egy büszke jegenyefenyő. Orosz népmese Magyar mondák: A ljetavai pap Meredek sziklahegyen áll Ljetava vára, melyet még Nagy Lajos király építtetett. Kézről kézre ment, sok dicsőséges, sok szomorú történetnek volt a tanúja. Most puszta, elhagyatott, szomorúan néz le a szép Vág völgyére. Ha a kövek megszólalhatnának, a tatárjárás idejéből mondhatnák a legszomorúbb történetet. A szerencsétlen sajói ütközet után szerteszét barangoltak a tatárok az egész országban. Elvetődtek a Vág völgyére is, s amerre mentek: öltek, raboltak, égettek. A szegény ljetavai népet meglepték a tatárok, már a várba sem menekülhettek, öreg papjukkal a templomban húzódtak meg. Bezárták az ajtót, s imádkozva várták a tatárokat. Jöttek a tatárok szörnyű ordítással. Döngették az ajtót nehéz szerszámokkal, s ím, az ajtó recsegett-ropogott, de nem nyílt meg a tatárok előtt.- Nyissátok ki! - kiáltottak be a tatárok.- Nem nyitjuk - szólt ki az öreg pap -, míg meg nem fogadjátok, hogy híveimnek nem lészen bántódásuk.- Nem lesz, nem! - biztatták a tatárok. - Csak jertek ki bátran. Kinyitotta a pap az ajtót, kilépett bátran, utána a hívei. Csak erre vártak a tatárok. Azt mondta vezérük:- Megkegyelmezünk nektek, ha áttértek a mi hitünkre. Felelt a pap:- Öljetek meg, de hitemet el nem hagyom. Hát ti, híveim?- Mi sem! - kiáltották a hívek. Közrefogták a tatárok a népet, felhajtották a hegy tetejére, vertek a hegy aljába hegyes karókat, s úgy dobáltak le a mélységbe öreget, ifjat.- Térsz-e a pogány hitre?- Nem! Minden kérdésre „nem” volt a felelet. Ezalatt az öreg pap égre emelte szemét, s imádkozott. Utolsónak hagyták. .- No, te Isten szolgája - mondogatta csúfondárosan a tatárok vezére -, most mutassa meg Isten az ő hatalmát. Meglátom, volt-e az imádságodnak foganatja. S halljátok, mi történt. Ledobták az öreg papot is, de nem esett le a mélységbe, hanem hirtelen eltűnt a szemük elől. Egyszerre csak látják, hogy ott csüng az öreg pap a mélység fölött, fölakadván egy bokorban. Nem akadt a tatárok közt bátor, aki leereszkedjék, s letaszítsa onnét. A ljetavai templomban van egy régi oltárkép. Azt ábrázolja, amint a tatárok a mélységbe akarják dobni az öreg papot. Aki arra jár, nézze meg.
