Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
4 1999. mácius 24. Háttér------------ A XX. század legjei Volna mit feledni Már nincs sok hátra ebből a századból, így érthető, hogy egyre több lista, összegzés készül arról, mi is jellemezte ezt a száz évet, mi az, amit az emberiségnek adott - és mit vett el. Verne tollára illő fantasztikus tudományos és műszaki felfedezéseket hozott, az élet példáüanul felgyorsult - és eljutott a kardtól, a szuronyos puskától a nukleáris fegyverekig. Mert tagadhatatlan: nagyon sok esetben éppen a katonai célok ösztönözték a tudományos kutatásokat, melyek eredményeinek polgári célú hasznosítása csak „melléktermék” volt. Bizonyítja ezt a század száz legfontosabb eseményéről az újságírók és tudósok szavazatai alapján összeállított lista is: élén Hirosima és Nagaszaki atombombázása áll. Neil Armstrong 1969-es holdsétája csak a második, az első szovjet szputnyik 1957-es fellövése pedig csak a 18. helyre került. „Bronzérmes” lett az USA II. világháborúba, való belépése, 8. az I. világháború, 15. a II. világháború kitörése, 16. az októberi forradalom győzelme. A csernobüi atomkatasztrófa csak 98. lett, hajszál híján lemaradt a toplistáról. Meglehetősen fura értékrendről vall ez, ha figyelembe vesszük, hogy megelőzik olyan „világraszóló” események, mint az 1927-es base- ballrekord (89.) vagy éppen a fogamzásgátló tabletták AmeA Time szerint Nelson Mandela „a világ leghíresebb börtöntöltelékéből a Föld egységének eszményképe lett”. TA SR/EPA rikában való engedélyezése (20.). Akad néhány meglepetés azon a listán is, amelyet az amerikai Time magazin készített az évszázad húsz legbefolyásosabb vezetőjéről, s talán még ennél is érdekesebbek a mellékelt indoklások. Mahatma Gandhi teljes joggal szerepel a legnagyobbak között, de az már kétségbe vonható, hogy a polgári engedetlenség „feltalálójának” korszakalkotó tette éppen az lett volna, hogy „kiállása egy elv mellett megalázott egy birodalmat és a gyarmatosítást”. Margaret Thatcher akár meg is sértődhetne, amiért a Time szerint ő a kapitalizmus királynője, aki segített lerombolni a jóléti államot. S ha Ronald Reagan nem szenvedne súlyos Parkinson-kórban, bizonyára hevesen tiltakozna az ellen, hogy ő az a cowboy, aki párbajban legyőzte a Szovjetuniót. Aligha tekinthető érdemnek, hogy Mao Ce- tung „az ideológia és a kegyetlen kéz eszközével egyesítette a hatalmas és szétdarabolt Kínát”, vagy hogy Khomeini ajatollah Iránt a Nyugat ellen fordította, Ho Si Minh pedig olyan gerillaharcos volt, aki legyőzte Góliátot. Semmiképpen sem vonható kétségbe, hogy Adolf Hider befolyásos vezető volt, s tény az is, hogy háborús öröksége és holocaustja még mindig beárnyékolja századunkat. Kortársai, az amerikai elnök Franklin Delano Roosevelt és Winston Churchill brit kormányfő képesek voltak a depresszióból a diadalig vezetni országukat, még ha az út félelmetes volt is. Martin Luther King megszabadította Amerikát a megosztottságtól és a fehér képmutatástól, David Ben-Gurion a nemzetépítés mestere volt, újrafogalmazta a sokat szenvedett zsidó nép sorsát. Mihail Gorbacsov kis lépései - túlzás nélkül - a világ egyik legnagyobb átalakulásához vezettek, de több mint nagyvonalúság „kommunista géniuszként” aposztrofálni Lenint. Akkor már sokkal fontosabb, hogy emlékezzünk arra az ismereüen kínai felkelőre, aki a Tienanmen téri véres események idején a tankokkal dacolva „újraírta a bátorság fogalmát”. (gzs) Újra kell értékelni egy sor fogalmat, meg kell tanulni, hogyan viselkedik a felelős polgár Ne jelszó legyen a béke! Koszovóból elmenekült albán család. A húsvéti békemenetek róluk is szólnak. TA SR/EPA Görföl Zsuzsa Európa boldogabbik részén a húsvét nemcsak a Rómából visszatért harangok büszke zúgását, a csokitojásokkal és nyuszikkal megajándékozott gyerekek örömét, a tavasz ünnepét jelenti, hanem a hagyományos húsvéti békemeneteket is. A volt „béketábor” pedig vigad, locsol, és úgy tesz, mintha azt sem tudná, hogy a békeharcot eszik-e vagy isszák. Persze van erre magyarázat: maga a „béketábor”. Ezt a szót valóban csak idézőjelek között lehet leírni, mert több volt benne a hazugság, mint a való. Nem mintha a dicső elnevezésre jogot formáló országok népei nem vágytak volna a békére - de nem az ő vágyaik voltak a meghatározóak. A békeharc üres frázissá satnyult, kötelezően önkéntes felvonulássá zászlók- kal-jelszavakkal, megkövetelt spontán örvendezéssé a dísztribünön nyájásan mosolygó fő- elvtársak láttán. Pedig lett volna, lenne miért küzdeni: csak önámítás, hogy béke van. Ez még itt, Európában sem igaz. Töredéke a teljes igazságnak, hogy 1945 óta békében élünk. Volt azóta koreai háború, karibi válság, algériai, vietnami és néhány közel-keleti háború. Itt van a szomszédban a még mindig parázsló Bosznia, harcolnak Koszovóban. Nicaragua, Salvador, India és Pakisztán, Kongó, Ruanda, Angola, Irak és Irán, Irak és Ku- vait, Afganisztán, Ciprus, Csecsenföld, Kurdisztán - még hosszan lehetne sorolni azokat az országokat és térségeket, melyekhez a háború, agresszió, összecsapás, népirtás fogalma társult az elmúlt, úgymond, békés években. Kézenfekvő a kérdés: miért hagytuk? Nincs válasz. Az ENSZ létrehozásával önpusztításra hajlamos világunk ugyan elindult a jó irányba, de a cél még mesz- sze van. Oka ennek az is, hogy a világszervezet döntéshozó mechanizmusa és szerkezete már régen elavult. A Biztonsági Tanács öt állandó tagja azonos az akkori atomklub tagjaival. Paradox módon vétójogot s egyben jogot arra, hogy bármely tagállamra vagy országcsoportra vonatkozó kötelező érvényű határozatot hozzanak, az adott nekik, hogy birtokában voltak a legveszélyesebb tömegpusztító fegyvernek. Ezzel szemben a tagországok tucatjai, melyek joggal érezhették magukat fenyegetve a két ellenséges táborba tartozó nagyhatalmak atomfegyverei által, csak ajánlások elfogadására lettek degradálva. S ez az állapot máig tart. Ennél is aggasztóbb, hogy az ENSZ, amely a béke megőrzését tekinti legfőbb céljának, valójában máig nem tisztázott egyértelműen olyan fogalmakat, mint agresszió, terrorizmus vagy népirtás. 1974 decemberéig kellett várni, hogy az ENSZ-közgyűlés egyhangúlag elfogadja azt a nemzetközi jogi érvényű meghatározást, amely szerint az agresszió „fegyveres erő alkalmazása valamely állam részéről egy másik állam szuverenitása, területi épsége vagy politikai függetlensége ellen, vagy az ENSZ Alapokmányával összeegyeztethetetlen bármely más módon”. A sokszoros kompromisz- szum árán született dokumentum ugyanakkor nem foglalkozik a „közvetett” agresszió fogalmával, bár leszögezi, hogy „semmiféle politikai, gazdasági, katonai vagy egyéb megfontolás nem szolgál agresszió igazolásául”. Ami a népirtást illeti, már 1948 decemberében megszületett az egyezmény, amely kimondja: valamely nemzeti, faji és vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával elkövetett valamennyi bűncselekmény népirtásnak tekintendő. Mivel azonban népirtás ügyében sem érvényesül az általános kiadatási jog, s máig nem állt fel az ilyen ügyekben egyedül illetékes nemzetközi bíróság, a több mint ötven éve született és negyvennyolc éve hatályban lévő egyezmény lényegében nem több írott malasztnál. Még kényesebb kérdés annak megállapítása, mikor van szó szabadságharcról, melynek jogosságát az ENSZ Alapokmánya elismeri, s mikor terrorizmusról. Ki a támogatást érdemlő gerilla és ki a terrorista? Ez valahogy mindig a konkrét erőviszonyok meg a nagyhatalmi érdekek függvénye. Ha elfogadjuk azt a véleményt, hogy Irakban állami terrorizmus uralkodik, akkor a rezsimmel szemben fellépő kurdok szabadságharcosok. Ugyanezek a kurdok Törökország (NATO-tag!) területén már terroristának minősülnek, hiszen egy legitim kormány ellen harcolnak. Azt pedig nem illik felemlegetni, hogy a török hadsereg megszálló hatalomként viselkedik a kurdokkal szemben, akiknek Ankara még a létét sem ismeri el, hanem „hegyi törököknek” nevezi őket. Vagy: Milosevics diktátor - tartja a nemzetközi közvélemény, tehát a koszovói albánok, s konkrétan az UCK nemzeti felszabadítók. Ha azonban nem hajlandók maradéktalanul elfogadni és_ végrehajtani a nemzetközi rendezési elképzeléseket, egykettőre terroristákká válhatnak. Van tehát értelme és „tárgya” a békeharcnak, a valódi békeharcnak, amelyet meg kellene tanulni. Civil szervezetek keretében, szolidaritási akciókon keresztül. Mert attól lesz polgár a polgár, hogy kifejezésre juttatja véleményét. Mintha azt sem tudná, hogy a békeharcot eszik-e vagy isszák. Ki a támogatást érdemlő geril- la, és ki a terrorista? Eszak-lrország Kutyába rúgni tilos! „Hatalmas utat tettünk meg, sokkal többet értünk el, mint amire bárki is számított. Már csak a kirakójáték utolsó elemét kell beillesztenünk” - nyilatkozta Tony Blair brit kormányfő egy héttel az északír kormányalakítás kitűzött időpontja előtt. Március 10-ére azonban kiderült: korai volt az optimizmus. A tavaly nagypénteken útjára indított rendezés az IRA, az ír Republikánus Hadsereg hajt- hatatlanságán bukott el. Fegyvereik a protestáns unionistáknak is vannak, ám ők bejelentették: készek beszolgáltatni, ha ezt az IRA is megteszi. A katolikus félkatonai szervezet - bár megtartja az 1997 júliusában egyoldalúan kihirdetett tűzszünetet - erről hallani sem akar. Az IRA politikai szárnyának tartott Sinn Fein sem járt siker- ' rel, ellenkezőleg, a párt hátrált meg, mivel tisztában van vele: ha átlép egy bizonyos határt, maga ellen fordítja az IRA haragját és fegyvereit. Ami a másik tábort illeti, David Trimble, az Ulsteri Unionista Párt, a legnagyobb mérsékelt északír protestáns erő vezére, tavaly nyár óta a törvényhozás által megválasztott miniszterelnök, önhibájából elveszítette mozgásterét. Nagy igyekezetében, hogy a rendezés ügyében két táborra szakadt unionistákat összebékítse, megígérte: a Sinn Fein addig nem ülhet be a kormányba, amíg az IRA nem kezdi meg a leszerelést. Pedig a nagypénteki egyezmény 2000 májusát jelöli meg határidőként. Elmúlt tehát a kijelölt időpont, s Ulsternak még sincs kormánya. London és Dublin, hogy mentse a menthetőt, a két közösség közti viszályok ellenére időben aláírta a kormányközi megállapodásokat a szigeten megvalósítandó együttműködésről London és Dublin, illetve a tartomány és Írország között. Vagyis felállhatnak azok az ír-ír együttműködési testületek, melyek a mezőgazdaság, az oktatás, a szállítás, a környezetvédelem, az egészségügy és a turizmus kérdéseivel foglalkoznak majd, míg Ez nem struccpolitika, hanem ír realizmus. Ulster külügyeiről és védelméről továbbra is London dönt. Tony Blairnek azonban nem szegte kedvét a kudarc, bejelentette: ismét kész a tavalyihoz hasonló intenzív tárgyalásokra, csak hogy húsvét - ra legyen kormánya Északírországnak. Ennek elérése két módon lehetséges: Trimble kormányfő nem az ígéretéhez, hanem a tavalyi szerződéshez tartja magát, vagy valamennyi érintett fél úgy tesz, mintha sem a radikális keresztényeknek, sem a harcias protestánsoknak nem volnának fegyvereik. Tim Pat Coogan ír történész és író javasolta is ezt az eredeti ír megoldást: ,A rozsda a legjobb leszerelési módszer.” Ez nem struccpolitika, hanem ír realizmus. Aki nem élt harminc éven át a permanens háború légkörében, az bizonyára el sem tudja képzelni azt a páni félelmet, amely a teljes leszerelés követelésének hallatán kitör az emberekből, legyenek keresztények vagy protestánsok. Számukra ez egyenlő a védtelenséggel, a kiszolgáltatottsággal. Képtelenek elhinni, hogy az ellenség nem fog támadni, a bizalmatlanság beleivódott a zsi- gereikbe. Mo Mowlam, az északír ügyek nagy tekintélynek örvendő brit miniszter asszonya éppen ezért nem is igyekszik sarokba szorítani a Sinn Feint, nem követeli a szükségesnél határozottabban, hogy vegye rá az IRA-t fegyverei beszolgáltatására. Tisztában van vele, hogy ennek olyan lenne a hatása, mint ha egy alvó kutyát az ember csak azért rugdosna meg, hogy megállapítsa, tud-e ugatni. (görföl)
