Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-13 / 2. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1999. január 13. • 32. évfolyam Riport Két testvér egymás hegyén-hátán. A Rippel fivérek páratlan Q produkciója. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. január 16-ától 22-éig Sport A türelem dollármilliókat termett. Zigmund Pálffy 26 esetében is. Mennyi áldozat kell még ide, míg igazi fényeknek is örülhetünk? Mackó nyugodt Bodnár Gyula ____________ Ma ckó, a berni pásztorkutya, kényelmesen elnyújtózva feküdt a konyha padlóján. Elég volt megkerülni, mikor mentünk a vécére, vagy jöttünk visz- sza. Olyankor mindig megemelte a fejét, követett nagy szemével, mellső lábával intett, sze- vasztok, köszönöm, hogy nem zavartok ki a zajos éjszakába. Kint mintha taposóaknák, gránátok robbantak volna, csillagok, szikrázó fénygömbök szálltak az égre, majd hulltak alá lágyan. Pedig az óra mutatója még másfél órányira volt a himnusztól. Szilveszter éjszakája már csak ilyen, amióta új időszámítás kezdődött nálunk a parlamentáris demokrácia eljövetelével. Csupa tűzijáték. Mackó nem érti. Igaz, mi se nagyon tudjuk, dühünk vagy reményünk fejeződik-e ki a petárdák robbanásában, a római gyertyák, rakéták röptében, mindenesetre legyünk optimisták, ezek itt nem az iraki éjszakák zöld fényei. Legyünk nyugodtak. Mackónak, a berni pásztor- kutyának persze beszélhetsz, fajtiszta eb létére akkor is rettegni fog a dörrenésektől. Mint Kormos, a kis utcai koktél, aki félelmében rejtőzne a farakásba, bújna a föld alá, amikor villámok cikáznak, ég dörög. Mackó tehát nem a hidegtől remegett, nem a hideg hozta viszsza őt a konyhába azután sem, hogy gazdája mégiscsak kitette a szűrét. Vonakodva oldalgott ki a felszaggatott éjszakába, sőt egy ügyes fordulattal visszafutott, és hatalmas testét megpróbálta az asztal alá préselni, ám a gazda hajthatatlan maradt, kutyának- szeressük bármennyire - nem szabad az egyik pillanatban nemet, a másikban igent mondani, később visszaélhet bizonytalanságunkkal. Markos- Nádas ment éppen a tévében, A pénz csendre int, Mackó kényelmesen elnyújtózva pihen. miközben aranyszínű, finom házibort kortyolgatva készítettük az utat a pezsgőnek, amikor a konyhából furcsa hangok hallatszottak, mintha jött volna valaki. Mackó. Ott ült a konyha közepén, remegő testtel, könyörgő tekintettel. Mindkét ajtó, a külső is, a belső is nyitva voít mögötte. Jól van, Maci, maradj - szólt a gazda, és akkor Mackó meg- nyugvó szívvel kényelmesen elnyújtózott a padlón, hálás pillantást vetve a „főnökre”, no meg ránk, többiekre, akik hamarosan koccintani fogunk az új esztendőre. A himnuszt még elértük, közben azonban kint elkezdődött a pokol. Eltekintve a háborúktól, tűzvészektől, a kisváros sok évszázados történetében talán még soha nem emelkedett annyi fény a mélyből a magasba, nem hallatszott robbanásoknak oly erős, hosszú sorozata, mint ezen az éjszakán. Mindegy, hogy dühünk vagy reményünk tűzijátékaként, hiszen mindkettőt az élet akarása táplálja, vagy puszta szórakozás eredményeképpen, esetleg annak örömére, hogy tavaly egy őszi napon énekelve-integetve lépett le végre a politika színpadáról V. M., és kezdődhetett egy újabb időszámítás. Azóta csend honol a tájon. Legfeljebb befelé zúgolódnak azok is, akiket január elsejével bocsátottak el munkahelyükről, köztük fiatalok, akik kölcsönöket vettek föl, hogy valamilyen formát adjanak életüknek, és most éjjel-nappal ott lebeg előttük a nagy kérdőjel: mi lesz? Mennyi türelem, mennyi megértés, mennyi áldozat kell még ide, míg igazi, emberből sugárzó fényeknek is örvendezhetünk?! Csend honol a tájon. Más szinteken a két választást követő helyezkedések, pozícióharcok sem járnak különösebb zajjal. A pénz csendre int, a közpénz útjának egyengetése a magánszférák felé, megkerülve a közjó szolgálatát szintúgy csendet kíván. Mackó kényelmesen elnyújtózva pihenhet, már kint az udvaron is. A kutya sem zavarja. Nekünk nincsenek ilyen gondjaink. A felvétel a Wall Streeten készült. CTK-felvétel Vezércikk Egy példa nem példa Grendel Ágota Két példa egy példa, három pedig kettőt ér. Vaskalapos egyetemi oktatónk elmélete hangzott így - s ezt követelte a gyakorlatban is. Akkor persze nem volt ínyükre a t. hallgatóknak, ma bizonyára mindenki tudja, jót akart, legalább annyit, hogy mozgassuk meg rozsdásodó kerekeinket: gondolkodjunk néha, mert ha az ember egyszer leszokik az önálló gondolkodásról, nincs rá sok remény, hogy aktivizálja pihenő agysejtjeit. Ehhez járul, hogy a nagy számok törvényének értelmében több jó példa felismerése, elemzése csak hoz valamit a boszorkánykonyhára. Nem kell mindent megélni ahhoz, hogy legalább sejtsük, mi jó nekünk, mivel ártunk magunknak. Jó tíz éve többnyire csak elképzeléseink lehettek arról, rothad-e a kapitalizmus, vagy a Nyugat maga a Kánaán. A keleti blokk azóta landolt abban a szakadékban, amelynek anno a kapitalizmus csak a szélén ácsorgott. (Aki még vagy már nem emlékezne, a vicc - röviden - arról szólt, hogy a kapitalizmus a szakadék szélén áll, a szocializmus egy lépéssel megelőzi.) Úgy gondoltuk, varázsütésre visszaröppenünk a szakadék szélére, s legalább úgy élünk mindnyájan, mint egy munkanélküli Svájcban. A munkanélküliség be is köszöntött, kezdetben - akit nem zavart, nem kergetett az őrületbe az állapot, hogy néhány évvel a nyugdíjaztatása előtt utcára került, nem kellett munkája, tapasztalata senkinek, vagy mondjuk harmincévesen nem tudott elhelyezkedni szakmával, diplomával, nyelvtudással- nem is volt olyan rossz üzlet, hiszen egy időben a munkanélküli fizetése kilencven százalékát kapta segélyként. Később csökkent a százalék, de akadt, aki még így is azt gondolta, mi gondja a világgal, havonta folyósítják a segélyt, nem kell korán kelni, apró gyerekét kirángatni hajnalban az ágyból, lót- ni-futni, zsúfolt járatokon tömegközlekedni. Mások jobbnak látták átképezni magukat, kevés fizetésért, de dolgozni, mert az ember már csak olyan, hogy úgy érzi, dolgoznia kell. És voltak olyanok, akik bedőltek Magyarországon keresztül postázott nyugati üzleti rendszereknek, csapatmunkáknak, amelyek közül nemegy illegálisnak bizonyult, s csak arra volt jó, hogy „nagyon néhá- nyan” hízókúrára fogják saját pénztárcájukat. De akkor az ilyesfajta munka is kereseti lehetőséggel kecsegtetett. Furcsa módon amerikanizálódott az európaiság jegyeiből valamit is megőrzött társadalom. Lelkesedés, fogpasztareklám- mosoly - tanfolyamokon oktatták, s akadnak, akiket annyira magával ragadott az átképzés, hogy elfelejtették, az ember csak akkor tud igazán, őszintén mosolyogni, ha olykor-olykor ki tudja mutatni a bánatát, ne adj’ isten, még sírni sem szégyell. Az általunk irigyelt, csodált Nyugaton és Amerikában már megtanulták, hogy a tejszínhabot a tortára nem adják egy mosolyért, Magyarországon is sokan tudják, mi is tapasztalhatjuk. Nálunk mégis maradt a kétféle magatartás. Az egyik csoportba tartozók töretlen lelkesedéssel vetik magukat az MLM rendszerébe, kínálnak és vállalnak könnyű, majdnem otthon is végezhető kevés munkát sok pénzért vagy sok munkát sok pénzért, netán olyan munkát, amely főnök nélkül végezhető, stb. (vélem, sokan olvasnak „munkát kínál” hirdetéseket) . A másik csoport továbbra is búskomoran várja, hogy szárnyra kelnek a sült galambok. Hát egyebek mellett ez az, amitől megkímélhettük volna magunkat. Elég lehetett volna, ha nyitott szemmel-fül- lel nézzük, olvassuk a híreket, esetleg belemerülünk az amerikai, nyugati, magyar irodalom mélyrétegeibe, ahonnan ugyancsak rengeteg tapasztalatot meríthettünk volna. (És ez már három példa, amely legalább kettőtér.) Megkímélhettük volna magunkat akár az agymosás kínos utóhatásától, akár attól a sok kudarctól, melyet akkor érzünk, amikor elhisszük a messziről jött ember szavát, s csak késve jut eszünkbe a közmondás igazsága-
