Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-03 / 9. szám
1999. március 3. Kópé Magyar mondák A galambok Isten csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. A Sajó vizében leli szomorú halálát Béla király is, ha hű vitézei testökkel nem védik a tatárok nyílzáporától, s ha erőnek erejével el nem viszik a csata teréről. Két vitéz kétfelől megragadta a király lovának kantárát, a többi meg körülfogta, úgy mentették meg a király életét, elvágtatván toronyirányba, árkon-bokron át, hegyeken-völgyeken keresztül. Valahol Torna megyében állapodtak meg, sűrű rengetegben: nyomukat vesztette az üldöző tatárcsorda, s szegény Béla király még egyszer lehajthatta fejét az országában. Nem puha párnára, kemény kőre. De nem érezte a kőnek keménységét. Fájt a szíve, majd megszakadt.- Miért nem hagytatok ott - kesergett a király -, hadd estem volna el a csata mezején én is, mint drága vitézeim! A hű vitézek vigasztalták a királyt:- Ne keseregj, uram, nem veszett el még Magyarország. Velünk a magyarok Istene! A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többé föltámad a szép Magyarország. Kimerültén dőlt le, fejét a kőre fektetvén. Álom nem jött a szemére: lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogva mondá:- Adjatok egy csepp vizet! A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan voltak, annyifelé indultak a rengetegben, tűvé tették az erdőt, de sehol forrásra nem találtak.- Úgy látszik, a források is kiszáradtak - mondta a király nagy szomorúsággal. - Étlen-szomjan kell elpusztulnom. Látjátok, látjátok, mért nem hagytátok, hogy királyhoz illően haljak meg! A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király keser- gését. Életét adta volna valamennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl az égre:- Ó, uram teremtőm, mutass utat nekünk! S ím, csöndes zúgás-búgás támadt az erdőben, hasonlatos ahhoz, mikor a fák közt nagy sereg madár repül át, verdesvén szárnyával a fáknak levelét.- Nézzetek oda! - kiáltott egy vitéz. - Vadgerlicék! Csakugyan egy sereg vadgalamb húzott át az erdőn, s csöndes búgással, burukkolással emelkedett följebb, följebb, egy magas sziklahegynek a tetejére, s ottan leszállott.- Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére. Hátha találunk ott galambtojásokat! Összeszedték utolsó erejüket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. S ím, jól gondolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek tele voltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegőbe, de mintha biztatták volna a vitézeket, búgván, bu- rukkolván:- Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk. A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok. A sziklás hegynek azóta Galamboskő a neve. Nincs messze Görgő falutól: ha arra jártok, nézzétek meg jól, s jusson eszetekbe a szerencsétlen Béla király! Benedek Elek feldolgozása Grimm testvérek A hét holló Egyszer volt egy ember s annak hét fia. Ez az ember mind azért imádkozott, bárcsak az Isten áldaná meg egy leánygyermekkel is. Isten meg is hallgatta sűrű imádságát, s megajándékozta egy szép kicsi leánykával. De ez a leányka olyan gyenge volt, mikor a világra jött, hogy attól tartottak, egy napot sem él. Nosza, szalasztották a hét fiút, hozzanak friss forrásvizet az erdőből, azzal keresztelik meg a gyermeket, nehogy kereszteleüen haljon meg. Szaladtak a fiúk az erdőbe, de mikor a forráshoz értek, mind első akart lenni a merítésnél, s a korsó beleesett a kútba. S merthogy mély volt a kút, nem tudták kivenni a korsót. Búsultak szegények, most már mit csináljanak. Nem mertek hazamenni, ott maradtak az erdőben, az apjuk pedig nem tudta elgondolni, mi történhetett velük.- Bizonyosan játékba kaptak - mondta -, s megfeledkeztek a vízről. Hát csak nem jöttek a fiúk, s az apjok mind haragosabb lett. Azon való nagy bosszúságában, hogy most majd ke- reszteletlen hal meg a leányka, elkezdett átkozódni:- Bárcsak mind a heten hollókká változnának! Még jóformán ki sem röppent a szó a szájából, nagy cserregést, károgást hall. Föltekint az ember, s hát hét fekete holló repked felette. Hej, édes Istenem, erős búbánat ereszkedett az ember szívére, de még nagyobb a felesége szívére. Sírtak-ríttak, a hajukat tépték, de sírhattak, ríhattak, a fiúk bizony hollók maradtak. Még szerencséjük volt, hogy a kislány nem halt meg, sőt inkább napról napra erősödött, szépült. A kislány sokáig nem tudott arról, hogy neki testvérei voltak, de egyszer véleüenül meghallotta a szomszédoktól, hogy volt neki hét testvére, s azok miatta hollóvá lettek. Jaj, Istenem, elszomorodott erre a leányka! Futott az apjához, anyjához, s kérdezte:- Igaz-e, édes szüleim, hogy nekem volt hét fiútestvérem? Hol vannak, hová lettek?- Hát bizony, mi tűrés-tagadás - mondotta az apja -, volt hét fiútestvéred, de hollóvá változtak, mikor te a világra születtél. Siratjuk is őket halálig. E pillanattól kezdve nem volt nyugodalma a leánykának. Fejébe vette, hogy a testvérei miatta lettek hollóvá, s föltette magában, addig nem nyugszik, míg a testvéreit meg nem találja, s az átok alól meg nem szabadítja. Mondotta is a szüleinek, hogy mit akar, de azok még csak most sírtak-ríttak igazán! Nem elég, hogy elvesztették hét drága fiukat, most még kifogyjanak egyetlenegy leányukból is! Hiába sírtak- ríttak, a leánykának nem volt otthon maradása. Volt egy kicsi gyűrűje, amit emlékbe kapott a szüleitől, csak ezt vitte magával, meg egy darab kenyeret, egy korsó vizet: így indult világgá. Ment, mendegélt a kisleány, hegyeken, völgyeken át, erdőn, mezőn keresztül, addig ment, mendegélt, míg a világ végére nem ért. A világ végén azonban olyan forrón sütött a nap, hogy a kisleány rémülten szaladt tovább: azt hitte, abban a helyben hamuvá perzselődik. Szaladt a holdhoz, de az meg olyan hideg volt, hogy szinte megfagyott. Szaladt szegény esze nélkül, s meg sem állott a csillagokig. Ezek oly kedvesen ragyogtak, mosolyogtak, leültették maguk közé, kérdezték, mi jóban jár, hogy került ide. Mikor elmondotta, hogy a testvéreit keresi, mondotta az esthajnalcsillag:- Jó helyen jársz, Ids leány. A jéghegyen van a te hét testvéred. Nesze, adok egy kul- csocskát, ezzel kinyitod a jéghegy kapuját, s ott megtalálod a testvéreidet. Megköszönte az ajándékot, elbúcsúzott a csillagoktól, s szaladott fel a jéghegyre, mint a sebes szél. Ahogy fölért, keresi a kulcsot, hogy kinyissa az ajtót, keresi, keresi, de nem találja. Jaj, Istenem, mit csináljon most? Hogyan szabadítsa ki a testvéreit? Mit gondolt, mit nem, vette a kis kését, lenyisszentette a kicsi ujját, bedugta a kapuba, s ihol, abban a pillanatban felnyílt. Belépett a kapun, de még kettőt sem léphetett, elébe áll egy törpe, s kérdi:- Mit keresel itt, te kisleány? Felelt a kisleány:- A testvéreimet keresem, a hét hollót, édes törpém. Itt vannak-e?- Itt, itt - mondta a törpe -, de most nincsenek itthon. Ha várni akarsz rájuk, míg haza- jőnek, akkor csak jere be. Bementek a hét holló szobájába, ott a törpe megterítette az asztalt, rátett hét tányért, hét poharat, mind a hét tányérba ételt, mind a hét pohárba italt. A kislány sorba kóstolgatta mind a hétnek az ételét, mind a hét tányérról evett egy keveset, ivott a poharakból is, s az utolsó pohárba beleejtette a gyűrűjét. Egyszer csak nagy szárny- csattogást, károgást hallott a kisleány, a törpe megjelentette:- Na, kisleány, jőnek a holló urak! Jöttek is a hollók, beröppentek az ajtón, letelepedtek az asztal mellé, elkezdettek falatozni, de mindjárt észrevették, hogy valaki evett az ételükből, ivott az italukból.- Vajon ki evett, ki ivott itt? - kérdezték egymást.-Valami ember volt, az biztos. Akkor a legkisebb holló véletlenül a pohár fenekére pillantott, s ott meglátta a gyűrűt.- Nini, gyűrű! - kiáltott. - Ez a mi szüléink gyűrűje volt! Nézzétek!-Az ám! Ez a mi szüléink gyűrűje! - kiáltották mind nagy álmélkodással.- O, Istenem - mondta a legidősebb -, ha itt volna a kis húgunk, azonnal megszabadulnánk az átok alól! Abban a pillanatban elésza- ladt a kisleány az ajtó mögül, ahová elbújt, s ím, halljatok csudát, a hét holló egyszeribe fiúvá változott! Sorba ölelték, csókolták a kislányt, aztán se szó, se beszéd, indultak haza, meg sem álltak, míg haza nem értek. Hát még otthon! Ott volt csak az igazi öröm! Még ma is mind élnek, ha meg nem haltak. Tudod-e ? Hogyan alszanak a madarak? Rendszerint ülve vagy állva, gyakran fél lábon. Fejüket néha a szárnyuk vagy a hát tollai közé dugják. A harkályok az odúba húzódnak pihenni, a pacsirták kis mélyedést keresnek a fű között, és oda kuporodnak. Furcsa szokásuk van az Ázsiában élő denevérpapagájoknak, amelyek alvás közben lábukkal kapaszkodva, fejjel lefelé lógnak az ágakon. Pontosan úgy, ahogyan a denevérek lógnak a barlang mennyezetén. Miért tud beszélni a papagáj? Valójában nem beszél, csupán emberi hangokat utánoz, de azokat persze nem érti. A kis hullámos papagáj hímje is megtanul néhány szót, például azt, hogy „Pityuka vagyok”, de az igazi beszédművész mégiscsak a jákó, az afrikai szürke papagáj. Önálló mondatokat is meg tud tanulni, és azokat pontosan ugyanolyan hangon ismétli, ahogyan a gazdája mondta. Budapesten él egy jákó, amely nemcsak beszélni, de köhögni, fütyülni, kurjongatni is nagyszerűen tud. Megfulladnak-e a halak a vízben? Általában nem, hiszen ko- poltyúik vannak, és ezekkel éppen úgy lélegeznek a víz alatt, mint mi a tüdőnkkel a szárazföldön. Vannak azonban olyan halak is, például az akváriumokból is jól ismert betta vagy a kék gurá- mi, amelyek nemcsak ko- poltyúval lélegeznek, hanem időről időre a felszínre jönnek, és szippantanak egyet a levegőből. Ezért nem szabad üveglappal úgy befedni az akváriumot, hogy az a vizet érje. így a betta nem tudná kidugni az orrát, és rövidesen elpusztulna. Vagyis a vízbe fulladna. oD
