Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-05 / 1. szám

Kultúra 1999. január 5. Verebics Ibolya szerte a világon koncertezni szeret a legjobban Dallal dicséri az életet Együtt a család Stuttgartban. Verebics Ibolya Németországból jár haza és a nagyvilágba. Réfi Zsuzsanna___________ „Különlegesen szép hangszíne van, s nagy örömömre sokat dolgoztunk együtt. Verebics Ibolya világszínvonalú énekes, s Mozartot olyan gyönyörűen énekel, hogy ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatok róla” - írta a magyar szoprán­ról ajánló soraiban Elisabeth Schwarzkopf, akihez Verebics Ibolya két esztendőn keresztül járt gyakorolni. A fiatal éne­kesnő, aki számos nemzetközi megmérettetés győztese volt, köztük a Pavarotti Énekverse­nyé is, napjainkban Németor­szág egyik kedvelt koncerténe­Stuttgartban van az otthonunk, és a fi­unk, Cornelius most volt hatesztendős. kese, s havonta három-négy hangversenyen is a közönség elé lép. Azért a hazai publikum is találkozhat vele, mert bár családja Stuttgarthoz köti, a mai napig a budapesti Opera­ház tagja, s magyarországi koncerteken is gyakorta éne­kel. Mi mindent lehetett Schwarz- kopftól megtanulni? Az ő speciális, gyönyörű, ma­gas fejhangjait nem, azok meg- tanulhatatlanok, viszont a Mo- zart-művek előadásmódjáról, kifejezéséről rengeteget. Bár a német díva roppant távolság- tartó, egy idő elteltével meg­kedvelt engem, s ingyen taní­tott. Nagyon sokat köszönhe­tek neki. Olyan meghatározó személyiség az életemben, akárcsak a legelső tanárnőm, Gonda Anna, akinek azért va­gyok hálás, mert megszerettet­te velem az éneklést. Nem gyerekkorától készült énekesnek? Zongoraművész akartam len­ni, s az énekléssel úgy kerültem kapcsolatba, hogy a győri óvó­nőképző kórusát én kísértem. Ekkor figyelt fel muzikalitá­somra a karvezető, s tizenhat évesen elvitt Gonda Annához, aki hosszabb ideig volt a Wie­ner Staatsoper kiváló mezzója. A művésznő egy óra alatt meg­fertőzött az éneklés szereteté- vel, s ahogy az előadásában kü­lönböző áriákat hallgattam, teljesen elvarázsolódtam. Azt azonban, hogy énekelni milyen csodálatos, csak egy esztendő elteltével tapasztalhattam meg. Ekkor jutottam addig, hogy megérintett az előadás öröme, csodája. S ettől kezdve egyenesen vezetett az utam a Zeneakadémiára, onnan pedig az Operaházba. Hét esztendeje azonban Stutt­gart és Budapest között ingá­zik. Igen, mert az egyik külföldi vendégszereplésemen megis­merkedtem egy kedves, Hel­muth Rilling kórusában éneklő német énektanárral, aki ma már a férjem. Stuttgartban van az otthonunk, és a fiunk, Cornelius most volt hateszten­dős. Ezért vagyok kénytelen a két ország között megosztani az életemet. Bár a folytonos utazgatás nagyon fárasztó, nem bírnám másképp, három hét után még most is iszonyú honvágyam támad. Itthon tu­dok feltöltődni, mindig élve­zem, ha néhány napot Magyar- országon tölthetek. Múltkor, amikor az egyik plakáton azt ír­ták a nevem mellé, hogy Né­metország, nagyon felhábo­rodtam. Nekem Magyarország a hazám, s a néhány esztendeje kapott Liszt-díj nagyon kedves és fontos kitüntetésem. A koncertek közül a barokk estek állnak hozzám közel. Németországban, annak elle­nére, hogy számos felkérést kap és kapott, nem énekel dal­színházakban. Miért? Igazán én az oratóriumeste­ken, hangversenyeken érzem jól magam, a koncertek játsz- szák a főszerepet az életemben. Csak a budapesti Operaházzal teszek kivételt. Mindig nagy boldogság, ha az Ybl-palotában léphetek színpadra, és a hazai közönségnek énekelhetek. Je­lenleg a Titus kegyelmében, a Gianni Schicchiben és a Carmenben találkozhatnak ve­lem a nézők, s a tervek szerint a Székely fonóba is beállók majd. A koncertek közül is leginkább a barokk estek állnak hozzám közel, legszívesebben Händel-, Bach-, Scarlatti-, Carissimi- vagy Purcell-darabokban éne­kelek. S akadnak azért olyan együttesek is, amelyek rend­szeres, kedves partnereim, ilyen például a Budapesti Fesz­tiválzenekar vagy a Nemzeti Filharmonikusok. Velem már az is megesett, hogy délután Fischer Iván vezényelt, este pe­dig Fischer Ádám dirigálta hangvesenyen énekelhettem. így képzelte az életét? Igen, hiszen amit csinálok, az örömet szerez nekem, és adha­tok vele valamit a közönségnek is. Reggel mindig azzal a gyö­nyörű zsoltársorral ébredek, amelyet számos alkalommal énekelhettem a templomok­ban: »Ez a nap, amit az úr szer­zett nekünk, örvendjünk és vi­gadjunk rajta!« Heti kultúra Könyvespolc Gervai András „Emigráns vagyok a földön” Badal János, operatőr (Fran­ciaország) ; Dés Mihály, laptu­lajdonos (Spanyolország); Juan Gyenes, fotóművész (Spanyolország); Jorge Haydu, operatőr (Kuba); Herskó János, filmrendező (Svédország); Kertész Sándor, színész, rendező (Kanada); Kishont Ferenc, író, rendező (Izrael); Andre de Tóth, film­rendező (USA); Varga Kata, színésznő (Franciaország); Vásáry Tamás, zongoramű­vész, karmester (Anglia); Zwack Péter, üzletember (USA). Elmentek, mert szaba­dabb, emberibb életre vágytak. Szerencsét akartak próbálni, biztosabb megélhetést szeret­tek volna találni. Vagy egysze­rűen csak hajtotta őket a ka­landvágy, a kíváncsiság. Má­soknak menniük kellett, vitték őket. Sokfelé szóródtak a világ­ban, sokféle pályát futottak be. Gervai András „EMIGRÁNS VAGYOK A FÖLDÖN” Sorsváítozatok ÁtcjtítmiSuni Beilleszkedtek választott új ha­zájukban, vagy kívülállók ma­radtak. Életük, pályájuk meg­határozó állomásairól, az in­díttatásról, gyökerekről, az emigráció okairól, a beilleszke­dés nehézségeiről, az otthoni emlékekről, vágyaikról, az új hazáról, annak társadalmi, po­litikai, kulturális sajátosságai­ról, tradícióiról beszélnek. Sor­sukba zárva tulajdonképpen az elmúlt háromnegyed évszázad magyar történelme is megjele­nik a könyvben. Felhívás A Csemadok Országos Taná­csa megbízásából a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Vá­lasztmánya és a Pódium Szín­házi Társaság meghirdeti a Duna Menti Tavasz ’99 Feszti­vált, amely a gyermek-színját- szóegyüttesek, kisszínpadok, bábjátszó együttesek és szóló­bábosok seregszemléje. A jelentkezőlap a Csemadok területi választmányain sze­rezhető be. Jelentkezési határidő: 1999. január 31. A jelentkezőlapokat kéijük a következő címre kül­deni: OV Csemadok, Trhovisko 825/8, P. O. BOX 16,929 01 Dunajská Streda. A válogatásokidőpontja: 1999. április 2.-május 3. A fesztivál időpontja és hely­színe: 1999. június 2-4., Dunaszerdahely Pontos információkkal a Cse­madok Dunaszerdahelyi Terü­leti Választmánya szolgál (tel.+fax: 0709/5522478, mobÜ: 0905/358 529). Gyermek-képzőművészeti- verseny A Duna Menti Tavasz szerve­zőbizottsága a Duna Menti Ta­vasz fesztivál alkalmából gyer- mek-képzőművészetiversenyt hirdet azzal a céllal, hogy a képzőművészeti adottságok­kal rendelkező általános isko­lás gyermekeket vizuális gon­dolkodásra ösztönözze, és hogy azok a játék örömével ta­pasztalják meg az adott képző- művészeti műfajok kifejezés­beli tartományait. A versenybe alkotásaikkal az alapiskolák diákjai jelentkez­hetnek a következő kategóri­ákban: I. kategória: 1-4. évfolyam II. kategória: 5-9. évfolyam A beküldött munkák készül­hetnek rajz- és festészeti tech­nikákkal, tematikailag kötetle­nül. Beküldési határidő: 1999. április 20. Cím: OV Csemadok, Trhovisko 825/8, P. O. BOX 16,929 01 Dunajská Streda (tel.: 0709/552 24 78). Az eredményhirdetésre a szak­mai zsűrizést követően a Duna Menti Tavasz fesztiválon kerül sor. Regény M indennap volt egy pillanat, ami­kor kibuggyant belőle az elkese­redés. Amelyet béna tehetet­lenség vagy álmosság köve­tett, vagy néha semmi, más­kor viszont, néha, házvásárlá­sok, költözködések, vagy ez a hangulat, semmi más, csak ez a hangulat, ez a levertség, né­ha meg valóságos királynő volt, bármit kértünk is tőle, bármit kapott is ajándékba, mint azt a Kis-tó melletti há­zat, valami szeszély sugalla­tára, haldokló apámtól, vagy ezt a lapos karimájú kalapot, hiszen a kislány annyira akar­ta, az aranylamé cipőt úgy­szintén. Vagy semmi, vagy aludni, meghalni. Akkor még nem láthattam a moziban az indián asszonyo­kat, akik ugyanilyen lapos ka­rimájú kalapot viselnek, és előrevetik hajfonatukat. Azon a napon nekem is copfom van, bár nem tűzöm kontyba, mint rendesen, de az én cop­fom másmilyen. Két hosszú hajfonat, előreve­tem őket, mint a filmbeli asz- szonyok, akiket sohase lát­tam, de az enyém gyerekcopf. Amióta megvan a kalapom, hogy fel tudjam tenni, nem A szerető Marguerite Duras 4.rész tűzöm kontyba a hajamat. Egy ideje szinte lelapítom a frizurámat, hátrafésülöm, hogy sima legyen, kevésbé szembetűnő. Lefekvés előtt minden este kifésülöm, aztán újra befonom a copfomat, ahogyan anyámtól tanultam. Ez a súlyos, puha, sajgó bronzszínű hajsátor egészen a derekamig ér. Gyakran mon­dogatják, hogy ez a legszebb rajtam, ami, azt hiszem, any- nyit jelent, hogy különben csúnya vagyok. Ezt a nagyszerű hajzuhatagot Párizsban fogom levágatni, huszonhárom éves korom­ban, öt évre rá, hogy elha­gyom anyámat. Vágja csak le, mondtam a fodrásznak. Le is vágta. Egyetlen mozdulattal az egé­szet, hogy megtisztítsa a tere­pet, a tarkómon éreztem az olló hidegségét. A hajam ott hevert a földön. Kérdezték, becsomagolják-e. Azt mondtam, nem. Attól fogva nem mondták többé, hogy szép a hajam, legalábbis nem olyan meggyőzően, mint korábban, mielőtt levágat­tam. Utána inkább azt mond­ták: ennek a lánynak szép a tekintete. A mosolya, az se csúnya. A kompon, nézzék csak, még hosszú a hajam. Tizenöt és fél éves vagyok. De már festem magam. Tokaion kré­met használok, azzal próbá­lom eltüntetni a szeplőket az arcomról, a szemem alól. A Tokaion krém után meg test­színű púdert, Houbigan már­kájút. A púder anyámé, min­dig ezt használja, amikor el­megy a kormányzóság estélye­ire. Aznap a szájamat is kirú- zsoztam az akkori divat szerint cseresznyepirosra. Fo­galmam sincs, miképpen jutot­tam hozzá, talán Heléne Lagonelle csente el az anyjá­tól, már nem tudom. Nem va­gyok beparfümözve, anyám­nál csak kölnivíz meg Palmo­live szappan járja. A kompon, a busz mellett hatalmas fekete személyautó, fehér vászonli- bériás sofőrrel. Igen, ugyanaz a komor autóóriás, amelyet a regényekből ismerek. A Morris Léon-Bollée. Akalkuttai fran­cia nagykövetség koromfekete Lanciája akkor még nem gör­dült be az irodalomba. A sofő­rök meg a gazdáik között le­csavarható ablakok vannak. Lehajtható pótülések is. Még olyan tágasak az autók, mint egy hálószoba. Előkelő férfi ül az autóban, engem néz. N em fehér bőrű. Eu­rópai módra van öltözve, világos színű tusszor­öltönyt visel, akárcsak a sai- goni bankárok. Engem néz. Már megszoktam, hogy néz­nek. A gyarmatokon megbá­mulják a fehéreket, a tizenkét éves kislányokat is. Három éve már az európaiak is utá­nam fordulnak az utcán, anyám férfi barátai pedig kedvesen vacsorára hívogat­nak magukhoz, méghozzá olyan időpontban, amikor a feleségük a sportklubban te­niszezik. Ámíthatnám maga­mat, elhihetném, hogy szép vagyok, mint a szépasszo­nyok, akiket megnéznek a fér­fiak, mert engem aztán alapo­san megnéznek. De én tudom, hogy ez korántsem szépség dol­ga, másról van itt szó, egészen másról, az észről, például. Ami­lyennek akarok látszani, olyan­nak látszom, szépnek is, ha már annak kell lennem, szépnek vagy csinosnak, otthon például csinos vagyok, de csak otthon, amilyennek akarnak, olyan le­szek, képes vagyok rá. És arra is, hogy ezt elhiggyem. Hogy el­higgyem, elbűvölő is vagyok. Mihelyt elhiszem, mindez an­nak szemében is igaz lesz, aki rám néz, és azt kívánja, hogy tetsszem neki - ezzel is tisztá­ban vagyok. Ilyenformán, merő céltudatosságból, még elbűvölő is tudok lenni, még ha nyo­maszt is a kisebbik bátyám kín- szenvedésétől való rettegés. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents