Új Szó, 1999. október (52. évfolyam, 226-251. szám)

1999-10-23 / 245. szám, szombat

ÚJ SZÓ 1999. OKTÓBER 22. GA

ZDASÁG ÉS FO

G

YA

S

ZT

Ó

K - HIRDETÉS ü Csak a kisebbségi látószöget szakkutatással párosító vizsgálódás teheti lehetővé a szembenállást a többségi közegben jelentkező leegyszerűsítésekkel, akaratlan érzéketlenséggel 1956 - a kisebbségi önazonosság tükrében Furcsa féloldalasság jellemzi a rendszerváltás óta a magyar '56 szlovákiai örökségének ápolását. Az évfordulós megemlékezések mintha csak megfeledkeznének arról, hogy a felkelés történetének feldolgozása nem csupán magyarországi történészek feladata. KISS JÓZSEF Megvannak a szlovákiai magyar vonatkozásai is, s ezek nem csupán alkalmi publicisztikai reflexiókat igényelnek. S eközben mintha teljesen figyelmen kívül rekednének a cseh és szlovák szerzőktől származó feldolgozások. Talán nem érdektelen számba venni azokat a legfontosabb csomópontokat, ahol cseh, szlovák és szlovákiai magyar megközelítések egymásbafonódásának lehetőségei és szükségletei mutatkoznak. Az 1956 őszének szlovákiai magyar vonatkozásai iránti édeklődés főként az ellenállás és a szolidaritás egyéni és csoportos megnyilvánulásaira korlátozódik. S e tekintetben mindezideig inkább csak a publicisztikai igyekezetre és az egykori résztvevők megszólaltatására támaszkodó emlékidézés hozott értékes, de korántsem kimerítő eredményeket. A korábbi évtizedek propagandája folytán sokkalta ismertebbé vált, hogy a csehszlovákiai vezetés milyen úton-módon igyekezett bevonni az úgynevezett internacionalista segítségnyújtásba a Szlovákia magyar közép- és alsóbb szintű funkcionáriusokat is. Közismert, hogy Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága pártmunkásokból, biztonsági emberekből és a karhatalom képviselőiből operatív testületet hozott létre, mely összehangolta úgymond a terepen folyó munkát, tehát a sajtó, a párt és a társadalmi szervezetek munkatársaiból szervezett aktívák tevékenységét. A szlovákiai pártközpont több mint félszáz, magyarul tudó szlovákiai személyből propagandaosztagot hozott létre, mely szlovákiai magyarok részvételével a határmenti magyar járásokban szinte naponta szervezett gyűléseket és összejöveteleket, hogy azok, egy korabeli dokumentumból vett idézet szerint, „egyetértésüket fejezzék ki a párt és állami szervek intézkedéseivel". A Salgótarján vidékével szomszédos szlovákiai területekről a felkelés leverői a népi milícia készleteiből származó fegyverküldeményeket is kaptak. Az Uj Szó akkori különszámait katonai repülőgépek igénybevételével szállították a csehszlovák-magyar határ különböző pontjaira, ahonnan aktivisták átjuttatták azokat Magyarország területére. E propagandatevékenység mindmáig nélkülözi a tárgyszerű feldolgozást. A korabeli szlovákiai magyar részvétel árnyoldalainak vannak azonban olyan vonatkozásai és mozzanatai is, amelyek túlmutatnak, s nemcsak szándékaikban, a propagandahadjárat keretein. Meglepő, hogy teljesen elkerülte a szlovákiai magyar közösség figyelmét egy olyan, ugyancsak sokat sejtető tény, mely a prágai hadtörténeti intézet gondozásában, 1993-ban megjelent dokumentumkötetben szerepel. Ebből kiderül, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártjának legfelsőbb szerve, az akkori „politbüró", a politikai iroda már a felkelés kirobbanásának napján csehszlovákiai magyarokból álló úgynevezett önkéntes egységek szervezésének és bevetésének gondolatával foglalkozott. Ismeretes, hogy az akkori csehszlovákiai politikai vezetés kétszer is, október 26-án, majd november 2-án felkínálta, buzgóságában nem ismerve határt, a katonai részvételt. Ezt a szovjetek azonban visszautasították, így nyilván az október 23-i kezdeményezés is, amelyet egyébként a kurta feljegyzés szerint a szovjet belügyi szervekkel történő konzultálástól tettek függővé, módosult. A feljegyzésből ugyanis nem világos, hogy milyen alakulatra gondoltak, mai szóhasználat szerint fegyveres kommandóra, vagy hírszerző csoportok bevetésére. Ez utóbbiak létrehozására valószínűleg sor került, amit nemcsak egyes szlovákiai magyar funkcionáriusoknak a rendszerváltás előtti elszólásai látszanak alátámasztani, hanem az a dokumentált tény is, hogy a hadsereg erősen támaszkodott mind a saját hírszerzéA csehszlovákiai magyarokból „önkéntes egységeket " akartak szervezni. sének, mind pedig a belügyi szerveknek a Magyarországról származó helyzetjelentéseire. Sajnos, a hadtörténeti kutatások csak az akkori csehszlovák-magyar határon foganatosított katonai intézkedésekre terjednek ki, állítva, hogy a katonai egységek csupán határvédelmi és rendfenntartó feladatokat láttak el. De vajon megfordultak-e Magyarországon különleges küldetésű katonai és belügyi egységek ez még ugyancsak tisztázásra vár, feltehetően a hírszerzési források részletesebb vizsgálata alapján. Tágabb összefüggésekben mozgó aprólékos tényfeltárást és oknyomozást kívánna annak figyelemmel kísérése is, hogyan reagált a magyar felkelésre a dél-szlovákiai lakosság, miként jutott kifejezésre az ellenállás szelleme. E probléma megközelítése nem nélkülözheti az Előkerült a Szociáldemokrata Párt régi zászlója is Budapest, 1956 október vége akkori egész csehszlovákiai, mindmáig kellően fel nem tárt helyzet alaposabb megvilágítását. E téren a mai ismeretek még meglehetősen hézagosak. Csehszlovákiában a szovjet kommunista párt fellélegzést hozó XX. kongresszusa után bekövetkezett egyfajta felélénkülés, jelentkeztek ellenzéki hangok, főleg az írók körében, de a politikai vezetés úrrá tudott lenni a helyzeten. Többek között az 1953 utáni életszínvonal-javítási intézkedéseknek köszönhetően, amelyek lehetőséget adtak a munkásság körében értelmiségellenes hangulatok szítására. A politikai vezetés magatartásából nem hiányzott a ravaszság: egyfajta „húzd meg, ereszd" meg taktikával igyekezett marginalizálni az ellenzéki megnyilatkozásokat, mintegy jelentékteleneknek tekintve azokat, ugyanakkor félelmet is keltve a lakosságban. A kényszerű engedékenység és a megtorlás egyszerre voltjelen. Talán beszédesen jellemző mozzanat, hogy az akkori légkörben, egy tavalyi visszemlékezés tanúsága szerint, a pozsonyi Duna utcai diákok október 23-a után kokárdát, majd a felkelés leverését követően gyászszalagot viselve jelenhettek meg az iskolában. Ugyanakkor november 5-ig - a CsKP 1956os decemberi ülése szerint - országosan több mint 600 bűnvádi eljárás volt folyamatban. A tényleges megtorlások azonban később vették - a szlovákiai magyarokat is sújtva - kezdetüket. A köztudatban az ellenállás és a szolidaritás, a szlovákiai magyar közegben is, főként a főiskolások fellépéseihez kapcsolódik. A felkelés iránti szimpátiának adtak hangot a pozsonyi pedagógiai főiskola magyar hallgatói is. A szolidaritás azonban a vidéki közegben is kifejezésre jutott. A CSKP legfelsőbb szerve számára készült egyik rendőrségijelentésben szerepelt, hogy a somorjai Csemadok-gyűlés a magyar felkelést támogató manifesztációvá vált. Magyarországi forrásokból derült fény arra, hogy a Szepsi járás november elején 100 millió egység penicillint, injekciót és sebvarrótűket, jódot, kötszereket és egyéb gyógyszereket adományozott a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei munkástanácsnak. A segítőkészségnek ez a kétségkívül nemes megnyilatkozása azonban, mint az 1956-os események számos mozzanata, alaposabb, visszaemlékezésekkel is szembesített forráskritikát igényelhet, hisz a történések akkori forgatagában összemosódik az időrend, s nem tudni, vajon a segítség valójában nem az úgynevezett konszolidáció támogatására meghirdetett hivatalos csehszlovákiai gyűjtési akcióval fonódott-e össze. Összességében, a cseh és a szlovák kutatási eredmények alapján elmondható, hogy az ellenállás nyíltabb kifejezésre juttatása elszigetelt jelenségnek számított. Alighanem volt alapja annak a helyzetjelentésnek, mely a legfelsőbb szlovákiai kommunista pártszerv ülésén hangzott el. E szerint a szlovákiai magyarság körében még elevenen éltek az 1945 utáni meghurcolások és hányattatások emlékei, és erős lehetett az irredentizmus vádjától való félelem is. A pártvezetés a felkelés iránti lefojtott rokonszenv jegyeit is magán viselő szivitást és a hivatalos összejövetelek kikényszerített légkörét a szlovákiai magyarság helytállásaként, akkori szóhasználat szerint a csehszlovák dolgozó nép erkölcsi-politikai egységének fényes megnyilatkozásaként értékelte. Az akkori magatartás azonban mindenképpen volt annyira ellentmondásos, a rendszer megrögzött híveinek magatartását is beleérve, hogy az elmélyültebb, ha még egyáltalán lehetséges, társadalomlélektani megközelítést és érzékenységet követelne. Annál is inkább, minthogy szlovák történészek részéről mutatkoznak leplezetlen kételyek, korabeli jelentések alapján az ellenállás dél-szlovákiai szellemének dimenzióit illetően. Külön figyelemre tarthat számot, hogy létezett-e már akkor is úgynevezett magyar kártya, s miként élt azzal a politikai vezetés. Mint öszszetevő ez nem hiányzott az akkori politika fegyvertárából, de nem olyan mértékben, mint Romániában, ahol ez szabályos magyarüldözéssel, intézményleépítéssel járt együtt. A csehszlovák propaganda a magyar felkelést nacionalista, soviniszta, Csehszlovákia területi épségét veszélyeztető mozgalomnak bélyegezte. Václav Kopecký, a CsKP titkára november 7-i beszédében megpendítette, hogy a „fasiszta bandáknak" titulált magyarországi felkelők „Szlovákia bekebelezésére fenték fogukat", így természetesen rémhírként rendőrségi és titkosrendőrségi jelentésekben az irredentizmus veszélye is hangot kapott. Ennek mai értelmezése azonban összefügg a szóbanforgó jelentések úgymond forrásértékének sajátosságaival. Az akkori felfogás szerint a magyar forradalom iránti bárminemű józanabb vélemény eleve a horthysta elemek általi bujtogatásnak számított. Jiri Pernes cseh történész önálló tanulmányban tett kísérletet a belügyminisztérium kerületi szervei által a prágai központnak naponta küldött jelentések elemzésére. Ezek nemcsak rendőrségi helyzetképekre támaszkodtak, hanem titkosrendőrségi besúgóktól és ügynököktől kapott információkat is tartalmaztak. A megfigyelések a magánlevelezések (Archív felvételek) ellenőrzésére is kiterjedtek, a „gyanús" küldeményeket kivonták a postai forgalomból és az „operatív" szerveknek továbbították, ami egyet jelentett a zaklatással. Az úgynevezett irredenta törekvésekről szóló jelzések hírértékére ugyancsak jellemző az a kassai kerületből küldött jelentés, mely szerint november elejéig 43 személyt tartóztattak le, azzal az indokkal, hogy „ittas állapotban olyasmiket mondtak, ami Magyarországon van divatban". Surányból azt jelentetszonyt érintő összefüggései voltak. Csehországi hangulatjelentések szerint felerősödött a gyanú, hogy a szlovákok az akkori nemzetközi helyzetet kihasználják az elszakadásra. Ennek tápot adott a csehországi szlovákok és magyarok körében feltámadt hazaköltözési szándék. A cseh-szlovák viszonyban meglevő feszültség a legfelsőbb pártszervek szintjén is jelentkezett. Már 1956 nyarán felmerült Szlovákiának az egységes államon belüli helyzete. Szóba került a központi szlovák szervek jogkörének kibővítése, de olyan centralisztikus szellemben, amely szerint a föderáció, vagy akárcsak az autonómia gondolata úgynevezett burzsoá nacionalizmusnak és államellenességnek minősült. 1956 őszén újabb kampány indult a szlovák értelmiség körében mutatkozó úgymond burzsoá nacionalizmus ellen. A Novotný-féle vezetés az iránta legodaadóbb szlovák tisztségviselőket sem tartotta eléggé alkalmasnak a „helytelen tendenciák" elleni harc folytatására. A szlovákiai vezetés iránti bizalmatlanság jele volt, hogy a prágai központból a kemény sztálini vonal híveként ismert Bruno Kohlért küldték ki az említett, a magyar felkelés elleni propagandahadjárat irányítására, de azzal, hogy „ügyeljen a szlovákiai elvtársakra". A magyarországi fejlemények azonban átmenetileg háttérbe szorították a szlovákiai értelmiségi ellenzék felszámolását. Az egység és az összefogás demonstrálására volt szükség. S innen eredt a szlovákiai magyar dolgozók álalános értelemben, a „kártevők" szűk körét úgymond „kirekesztő" helytállásának kincstári tézise is. A tágabb csehszlovákiai beágyzottság lépten-nyomon rávetül 1956 Nagy Imre a Parlament erkélyén ték a titkosrendőrök: a szlovák lakosság körében félelmek jelentkeznek, hogy „a magyarok majd vissza akarják szerezni Dél-Szlovákiát." A Szlovákiában élő magyarok azzal fenyegetik az áttelepülteket, hogy rossz idők várnak rájuk, ha a magyarok elfoglalják Dél-Szlovákiát. Ilyesfajta jelentésekre támaszkodott aztán az a „nagyvonalú" összefoglaló, hogy „a soviniszta beállítottságú magyarok aktivizálása tapasztalható, élénk mozgolódás figyelhető meg a fasiszta Magyarország által korábban megszállt területeken a nyilasok körében". Ezek az idézetek, amelyek inkább tanúskodnak a korszellemről és rögeszmék meggyökeresedéséről, mint érdemleges valóságtartalomról, mégis, ha fenntartásokkal is, bizonyító anyagként szerepelnek egyes szlovák történészi reflexiókban. Természetesen volt korabeli hangulatkeltő erejük. Ennek azonban már tágabb, a cseh-szlovák vioktóberének szlovákiai magyar kihatására. S ez nem csupán kutatásimódszertani kérdés. A szlovákiai magyar identitás alapjait teszi érzékelhetőbbé. Csak a kisebbségi látószöget tárgyilagos és széleskörű szakkutatással párosító vizsgálódás teheti lehetővé a hiteles és érdemleges szembenállást a többségi közegben jelentkező közömbösséggel, leegyszerűsítésekkel, sokszor akaratlan érzéketlenséggel. De megkívánja ezt a múlttal való szembenézés megszabadítása azoktól a gátló tényezőktől is, amelyek a kisebbségi önvédelem kényszerűségeiből adódtak. Ne feledjük, hogy évtizedeken át ama „helytállás" hangoztatása tette lehetővé különböző kisebbségi vívmányok kikényszerítését. 1956 szlovákiai magyar hatása nyilván nem szemlélhető önmagában. Tágabb időszelvény kisebbségi feltételrendszerének összefüggéseibe illeszkedik.