Új Szó, 1999. szeptember (52. évfolyam, 201-225. szám)

1999-09-25 / 221. szám, szombat

ÚJ SZÓ 1999. SZEPTEMBER 25. téma: a gyeRmeklélek betegségei gl,; Ősszel kezdtünk volna építkezni. Zoli és Balázs együtt rajzolgatták a leendő házat, egész télen és tavasszal. Álmodoztak, de realisták módjára: papír fölött, ceruzával a kezükben „Meg kell próbálnom megvalósítani az álmaikat" Szeptember tizenhetedike, péntek. Meleg, verőfényes nyárutói délután. Virágtengerrel borított sír előtt állok a németszőgyéni temetőben, ezúttal egyedül. VAS GYULA Néhány nappal ezelőtt talán ezernél is többen voltunk itt, amikor a hófehér lepellel bélelt sírgödörbe leeresztették a dióbarna koporsót, és nemsokára tompa puffanással ráhullottak az első rögök. Elnézem az itt-ott már hervadásnak induló csokrok tömkelegét, a frissen ácsolt fäkeresztet és tövében egy fiatal férfi bekeretezett arcképét. „Férj, családapa." Valami megnevezhetetlen szorongással és belső feszültséggel készülök a találkozásra Sárai Zoltán özvegyével és hétéves kisfiával, három nappal a temetés után. Ilona jelenleg a szintén Szőgyénben élő testvérénél és sógoránál lakik. Főleg Balázs miatt, akinek itt van kivel játszania, van mivel elfoglalnia magát. De maga is bevallja: egyelőre egy órát sem tud eltölteni otthon, nemhogy egy egész éjszakát. Mi is itt kerestük fel, és bármennyire kínos tapintattal-tétovasággal fogalmazódik meg a kérdés, a lényege mégiscsak ez: mi történt tulajdonképpen azon az estén és a rákövetkező napon, Sárai Zoltán életének utolsó huszonnégy órájában? - Fenn voltam, kilenc óra múlhatott néhány perccel. Balázst a szokott időben, fél kilenc körül lefektettem. Hallottam, amikor Zoli megérkezett a garázs a lakószoba alatt van -, azt is hallottam, ahogy beállt az autóval. Felálltam és kimentem a Egy születésnapi ünnepség. Még együtt a család.. ott lenn az utcán... - Vízzel locsolták a testét, amelyről teljesen leégett a ruha, és nekünk eszünkbe jutott, hogy otthon az udvarban tele van a medence, az talán most jobban segít. Zoli a saját lábán jött A friss sír a németszőgyéni temetőben konyhába megmelegíteni a vacsorát. Ekkor láttam meg kinn a lángokat. Lekiabáltam: Zoli, szaladj, az utcán valami ég! Futottam le én is a hátsó lépcsőn a garázsba, de ahogy kinyitottam az ajtót, mellbe vágott a sűrű fekete füst. Megfordultam és rohantam ki az utcára. A garázs előtt akkor már voltak néhányan, azt kiáltozták: vigyázzatok, robbanhat! Bizonyára a benn álló autóra gondoltak. Én erre lélekszakadva futottam újra a lakásba és felébresztettem Balázst: gyere gyorsan, mennünk kell! Bevittem őt a szomszédokhoz és rohantam a közeli vendéglőhöz, mert azt mondták, hogy Zoli ott van. Amikor meglátott, ezek voltak az első szavai: „Titeket nem bántott? Fönt nem járt?" Értetlenül néztem rá: azt hittem, sokkot_ kapott és nem tudja, mit beszél. Ő ezt észrevette, mert így folytatta: „Figyelj ide* Teljesen normális vagyok. Volt ott valaki, alacsonyabb, mint én, volt a fején valami és piros kanna volt nála." Én csak ekkor fogtam fel, mi történt - hogy ő égett haza: beült a medencébe, majd egy idő múlva azt mondta: „Most már kimegyek, mert fázom..." Ekkor érkezett meg a községben lakó két doktornő, és már úton volt a mentő is. Én újra bementem Balázshoz, és azt mondtam: apunak egy kicsit megégett a ruhája, bevisszük őt a kórházba, te elmész Évi néniékhez, ott fogsz aludni. Elkészítettem neki mindent, az iskolatáskát is - el sem tudtam képzelni, hogy másnap ne menjen iskolába... Mi pedig mentünk Érsekújvárba, a mentővel együtt. Zoli útközben is, a kórházban is végig kommunikált az orvosokkal. Nekem annyit mondott az orvos: egyelőre itt marad, nincs szállítható állapotban. Most már tudom, hogy azt hitték, még a reggelt sem éri meg, fölösleges elindulni... Engem hazaküldtek azzal, hogy a legkorábban reggel viszik őt Pozsonyba. Egész éjjel telefonáltam, felhívtam minden ottani ismerőst, barátot: valamikor délelőtt érkezünk, gyertek oda és ha tudtok, segítsetek valahogy! Reggel hétkor indultunk Újvárba, Zolit pont akkor rakták be a mentőbe, amikor megérkeztünk. Odafutottam hozzá, és ő azt mondta: „Megjöttetek? Akkor figyelj ide: én biztos, hogy nem maradok meg, mert kilencven százalékban égtem meg. Hetven százalékot még túl lehet élni, de kilencvenet nem." Mire én: Zoli, ne beszélj hülyeségeket, te meg fogsz maradni. Ott várnak majd Pozsonyban az ismerősök, ott lesz mindenki, aki segíthet, mindenki megtesz mindent. De ekkor már becsukták az autó ajtaját, és elindultak, mi pedig utánuk. Pozsonyban már egészen másként beszélt. Nyilván az adta vissza a hitét, hogy túlélte az első éjszakát, hogy oda vitték, ahol a leginkább segíthetnek rajta, hogy valóban ott van körülötte egy csomó segíteni akaró barát, ismerős. Ekkor már ilyeneket kérdezgetett: Meddig leszek itt, ebben az elfekvőben? Három hétig, három hónapig? Mindegy, ki fogom bírni! Néhány kérdésünkre szinte tréfálkozva, ironizálva felelt. Amikor pedig a sógorom azt kérdezte tőle, van-e valami sürgős elintéznivaló otthon, gondolkodás nélkül ezt válaszolta: „Ki kell cserélni a fúvókákat a traktoron, hogy apu dolgozni tudjon." Előző nap ugyanis éppen a traktort javították, este kilencig... Én is megkérdeztem: mit tudok addig megcsinálni? Ő pedig sorolta: „Fizesd be a részletet az autóra, intézd el a zöld naftát. Tudom, hogy soha nem csináltad, de képes vagy ráTényleg, megetettél anyuéknál?" Ők ugyanis akkor nem voltak otthon, nálunk hagyták a kulcsokat. Ilyen dolgok foglalkoztatták őt még akkor is, néhány órával a halála előtt! Maffia meg gazdasági bűnügyek, amit az újságok összeirkáltak? Hát el tudja valaki képzelni, hogy egy ember, ha csakugyan ilyen súlyos dolgokban sáros, a traktor fúvókájával, a szövetkezet gázolajával meg a szülei állatainak etetésével foglalkozzon? Különben mondta Ts: „Okvetlenül szóljatok az orvosoknak, hogy nem egy maffiózót ápolnak. Én nem tartoztam senkinek, semmi közöm nem volt semmiféle kétes alakokhoz." Odajött a Markíza, nem nyilatkoztam, az orvost is megkértem ugyanerre, mire Zoli megrótt: „Ez hiba volt. Nyilatkoznod kellett volna, nehogy bárki azt higgye, hogy ez valami maffiaügy!" Szóval készült a visszatérésre, készült a gyógyulásra. Megmondta, hogy addig mit kell csinálnom, fontos volt számára, hogy átmeneti ideig se nézzék holmi gazembernek - én pedig a könnyeimet nyelve hallgattam, mert már tudtam, mit mondott a főorvos. Azt, hogy nincs esélye a túlélésre. Doktor úr, kiáltottam, mi az, hogy nincs esélye? Most itt fogjuk várni, hogy meghaljon? Egy százalékot adjon, csak egyetlenegyet, neki az is elég lesz. Maguk nem ismerik őtl Rövid hallgatás után ennyit mondott: Jó - egy százalék... Ekkor már úton volt egy természetgyógyász, aki égési sebekkel foglalkozott, és akinek én szóltam, hogy jöjjön el. Ha már itt lesz, mondtam, az újabb egy százalék. Úton volt Magyarországról, Zala megyéből egy szintén égési sebekre szakosodott doktornő is, akinek telefonszámát egy ismerőstől kaptam meg. Azonnal felhívtam, és rövid egyeztetés után ő is közölte, hogy eljön. Újabb egy százalék, mondogattam magamnak, ez már összesen három! És - negyven órányi idegfeszültségtől terhelt ébrenlét után talán először - egy kicsit megnyugodtam. A természetgyógyász már megérkezett, a magyarországi doktornő úton volt, én pedig - a teljes kimerültség határán - aludtam egy félórácskát. Zoli pedig ezalatt megmeggyógyítani - de ekkor ő közbeszólt: ne mondd tovább. Egy darabig csend volt, majd ő szólalt meg újra: És most mi lesz a házzal? Mert apu megígérte nekem, hogy felépítjük. Egész télen, tavasszal együtt rajzolgatták. Ősszel kezdtünk volna építkezni. Nem tudom, kisfiam, majd valahogyan lesz mást nem tudtam mondani. És a sok papírral? - kérdezte. Majd azzal is lesz valami, feleltem. Újra csend volt egy ideig, majd váratlanul megszólalt: anyu, ezek az orvosok nem sok mindent tudnak... És nekifogott játszani. Elsírtam magam, amire odajött: anyu, ne sírj, attól nem lesz jobb. Vagy egy más alkalommal: ne sírj, anyu, ez visszafordíthatatlan... - Mit mondhatok még? Mondjak el olyasmiket, hogy Zoli, a szövetkezeti elnök pénteken hazajött a munkából, átöltözött, felült a traktorra, és egész hétvégén szántott az apósom földjén? Hogy a Csemadok helyi szervezetének elnökeként hány hétvégét töltött különféle akciók, rendezvények szervezésével pihenés, kikapcsolódás helyett? Hogy annak idején, vagy három éve úgy jött haza egy Együttéléskonferenciáról, hogy nincs mese, ebbe be kell szállni, mert hiányoznak ott a gyakorló mezőgazdasági szakemberek? S hogy be is szállt, funkciót vállalt, csinálta éveken keresztül, a többi kötelességei és vállalt dolgai mellett? Hogy mekkora érdemei vannak abban, hogy Szőgyénben működik a hidaskürti szakmunkásképző egyik osztálya, és szervezési meg egyéb dolgokban mennyit segített nekem ennek az osztálynak a vezetésében? Ilyen dolgokat mindenki frázisnak meg kötelező magasztalásnak tarthat alig néhány nappal a temetés után. Csakhogy tényleg így volt minden. - Most mindketten itt vagyunk a nővéreméknél, de ez örökké, perhalt. A magyar doktornőt már nem engedték be. Nem volt miért... Balázs másnap reggel nem kérdezte, miért vagyok itthon. Helyette mutatta: nézd, anyu, ezt építettem legóból. Egy nagy kórház volt, mellette mentőautó, mert apu most kórházban van, és mentő vitte el. Tudtam, hogy most kell megmondanom, egyszerűen muszáj. Elkezdtem, valahogyan így: Balázs, aput a doktor bácsik nem tudták A vendéglő, amely előtt a Zoltán testét mardosó lángokat eloltották. Hetven métert futott idáig. sze, nem maradhat így. „Mi lesz a házzal?" - jut eszembe egyre gyakrabban Balázs kérdése. Es én most még tényleg nem tudom. Egyet tudok csak: meg kell próbálnom megvalósítani az álmaikat. Amelyeket együtt álmodtak meg, de nagyon is ébren, amolyan realisták módjára: tervrajzok fölött, ceruzával a kezükben. És ami az egyikük számára mégis mindörökre álom maradt... „Mi lesz a házzal, amit együtt rajzoltunk?" Maradt a papírból kivágott szívecske és az emlék... Fotó: a szerző (3) és a család archívuma