Új Szó, 1999. július (52. évfolyam, 149-175. szám)

1999-07-24 / 169. szám, szombat

ÚJ SZÓ 1999. JÚLIUS 24. KULTÚRA E; > Haász Ágnes budapesti grafikusművésszel a számítógép, a fénymásoló és a fax alkalmazásáról a képzőművészetben, valamint arról, hogy nem csak a klasszikus az érték Fénnyel másolt üzenetek Elektrografikáiból jelenleg a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria Kontravízió című tárlatán láthatunk ízelítőt. A műfajjal, amelyet munkáival Haász Ágnes képvisel, Magyarországon sokáig rendkívül mostohán bántak. Aztán grafikái megjelentek külföldi lapokban, s otthon is kezdték elfogadni. TALLÓSI BÉUV Külföldi kiállítások, mint ez a pozsonyi is, összehasonlításra is lehetőséget adnak. Milyennek látja a határon túlról a magyar művészetet? Nagyon gazdagnak és sokrétűnek. Úgy érzem, jelen vagyunk a nagy szellemi áramlatokban, és párhuzamosan haladunk a különféle képzőművészeti irányzatokkal. Nehéz ma grafikusművésznek lenni Magyarországon? Művésznek lenni mindig nehéz volt, most sem könnyű. Különösen nem egy nőnek. Nem egyszerű összeegyeztetnem, hogy feleség vagyok, anya és képzőművész, mert a művészet nagy zsarnok. Egész embert követel. Egyenlőtlenséget érez női művész és férfi művész között? Még mindig nem tartunk ott, hogy a férfiak és a nők egyenjogúak lennének az élet minden területén. De Elektro-lkonosztáz azt hiszem, a képzőművészetben egyenjogúság van. Ott nem elsődleges szempont, hogy valaki nő vagy férfi. Ott a munka számít. Azért is nagyon becses számomra a lehetőség, hogy alkothatok, illetve hogy művésszé tudtam érlelni magam, mert társadalmi szinten még nem értem el az egyenjogúságot, de a művészetben igen. A művészet szabadsága megadta nekem azt a lehetőséget, hogy embernek számíthatok. Természetesen a munkáimban vannak nőies vonások, ezt nem is akarom megtagadni, nem akarok férfias dolgokat csinálni. Nyilván fel kell vállalnom a nemiségemet, és azon, illetve az egyéniségemen keresztül megmutatni azt, amit én látok a mai világból. Nem érzem, hogy különbség lenne férfi vagy női alkotások között. Ha azok egyetemes értékűek, akkor ugyanolyan létjogosultsága van egy női művész által létrehozott munkának, mit egy férfiénak. Ezen a területen valóban működik a szabadság. Feminista? Nem, nem vallom magam feministának. Felvállalva a külsődleges jegyeket, ember vagyok. Embernek és nőnek tartom magamat. Miben különbözik az elektrografika a hagyományos grafikától? Ez olyan képzőművészeti, grafikai műfaj, amelyben elektromos berendezések segítségével készítünk alkotásokat. Ezek az eszközök lehetnek számítógépek, fénymásolók, faxok, de bármilyen másfajta elektromos berendezés, amellyel képzőművészeti alkotás hozható létre. Azért is borzasztóan izgalmas terület, mert lehetőséget nyújt a kísérletezésre, és mert nagyon korszerű. Olyan értelemben korszerű, hogy nekem mint alkotónak a saját koromat kell felvállalnom, és ennek a kornak a műszaki, technikai lehetőségeit kihasználva kell megfogalmaznom valamiféle választ az örök kérdésre: mi végre vagyunk a világban. Az elektromos berendezések több lehetőséget adnak a kifejezésre, mint a hagyományos sokszorosító eljárások? Nem többet, mást. Számomra azért érdekes ez a technika, mert olyan hatásokat tudok vele elérni, amit más, hagyományos eszközökkel, ceruzával, tollal, rézkarccal stb. nem lehet. Kipróbáltam én is néhány hagyományos grafikai eljárást, de egyiket sem éreztem igazán a magaménak. Valójában nem izgatott, hiszen a tradicionális eszközökkel már olyan sok jó munkát adtak a világnak. Az elektromos eszközök alkalmazásával viszont új forma és színvilág nyílt meg előttem. Kiindulhatok például egy figurából, amelynek a sokszorozódásával eljuthatok egészen az absztrakcióig. A fénymásoló képes folyamatot bemutatni, egyeden rögzített pillanat helyett több rögzített pillanatot. Képeim formáknak, színeknek és a mozgásnak, egy folyamatnak a lenyomatai. Mindenképpen többet tudok mutatni annál, mint amit egy más eljárással készült állókép mutat. Ez is egy olyan új hatás, amilyet csak az elektromos berendezésekkel tudok elérni. Persze a gép az csak gép, a lényeg az, hogy emocionálisan mit tudok hozzátenni az adott gépi lehetőségekhez, mennyire tudom befolyásolni azt a folyamatot, amelyre a gép képes. De mindenképpen úgy érzem, hogy az elektrografikával a nagy művészethez hozzá tudunk tenni valamit a mi korunkból. Hadd gonoszkodjak egy kicsit. Ehhez a kifejezésmódhoz ezek szerint a klasszikus rajztudás nem is szükséges. Közvetlenül nem, de azt hiszem, hogy alapvetően igen. Szabadiskolákban én is megtanultam a rajz alapjait, és ahogy említettem, kipróbáltam a hagyományos technikákat is. Mert komponálni, színt kezelni meg kell tanulni. Egy, esetleg két elektrografikát gyakorlatilag mindenki létrehozhat, ha tudja a módját. De ez még nem művészet. Ennek a műfajnak is az adja meg a hitelét, hogy felvállalva, folyamatosan csinálom, mégpedig úgy, hogy munkáimnak elméleti alapjuk, filozófiájuk van. Gondolom, az ön műtermében ceruzák, tollak, ecsetek helyett számítógépek, faxok, fénymásolók vannak. Egyáltalán nem. Nem saját géppel dolgozom. Ha alkotni akarok, el kell mennem egy céghez, hogy rendelkezésemre bocsássa a fénymásolóját. Ennél a műfajnál egészen másfajta alkotási folyamat alakul ki. Másképpen hozom létre a képet, mint egy festő vagy egy hagyományos technikákkal alkotó grafikus, aki leül a papírja vagy vászna elé, és elkezd festeni vagy rajzolni csöndben, egyedül. Én arra kényszerülök, hogy egy cég irodájában alkossak, ahol emberek jönnek-mennek. Előbb arra kell koncentrálnom, hogy kikapcsoljam a külvilágot, s ha ez sikerül, akkor vagyok csak képes magára az alkotófolyamatra összpontosítani. Ilyen helyzetben az embernek nagyon ki kell adnia magát, és ez borzasztóan nehéz. Hogy talált rá erre a műfajra? Ott kezdeném, hogy húszévesen rajztanári pályára készültem. Aztán másképp alakult, mert férjhez mentem, és tizennégy évig egyáltalán nem foglalkoztam képzőművészettel. Nem bántam meg, és nem bánom, mert túl vagyok az anyaságon, túl vagyok a természet adta feladaton, és most már jobban át tudom adni magam a művészetnek. Harmincöt évesen kezdtem el újra tanulni. Különféle képzőművészeti szabadiskolákban fejlesztettem a rajztudásomat, művészettörténeti ismereteimet, és főleg kortárs művészeti kiállításokra jártam, rengeteg könyvet olvastam. Ez egyre nagyobb igényt váltott ki belőlem, hogy alkossak, hogy amit láttam, érzékeltem, formába öntHaász Ágnes 1987-ben fedezte fel a fénymásológépet és a benne rejlő művészeti lehetőségeket. 1989-ben ismerkedett meg a Párizsban élő Joseph Kádárral, az elektrografika jeles művelőjével és úttörő egyéniségével, akitől elméletet tanult. 1990-ben tagja lett a Árnyékkötők elektrografikai csoportjának, akik Magyarországon elsőként vállalták fel az elektrografikai műfaj művelőinek összefogását. 1990-ben volt első önálló elektrografikai kiállítása. 1997-ben a krakkói Nemzetközi Nyomat Triennále egyik díjazottja. Ugyanebben az évben Prágában a Nem Hagyományos Grafikai Triennálén ezüstérmet kapott. 1999-ben a ljubljanai Nemzetközi Grafikai Nyomatbiennálén ezüstéremmel jutalmazták. egy vizuális továbbképző tanfolyamot, és ennek egy része az elektrografika műfajának az oktatása volt. Nagyon jó csoportom volt, mert amit tőlem hallottak, azt rögtön továbbadták a rajzórákon a diákoknak. Ezért mondhatom biztosan, hogy célba ért az a kezdeményezésünk, amely arra irányult, hogy frissítsünk az oktatás rendszerén, változtassunk azon a szemléleten, amely csak a klasszikust tartja értéknek. A művészeti oktatásban arra is oda kellene figyelni, hogy a gyerekekkel megismertessük a vizualitás kortárs, modern műfajait, irányzatait, s ezzel együtt rávezessük őket arra, hogy szeressék saját korukat, saját koruk művészetét. Minél több alkotóművész tanít, ezt annál sikeresebben és hatékonyabban lehet elérni. Én is ezen munkálkodom, és ehhez szeretném hozzátenni a magam tudását, a magam ismereteit, és ehhez nem kell tanári diploma. Az lenne jó, ha minél nagyobb számban foglalkoztatnák a művészeket, lehetőséget adnának nekik, hogy tanítsanak. Megtanítható-e az elektrografika? Bizonyos mértékig megtanítható, mint ahogy a rajzórákon valamennyire a rajzolást is el lehet sajátítani. A tanítás során csak az ismeretek tárházát nyitogatjuk. A tapasztalatokat, a technikákat tudjuk átadni, de az, hogy ki hogyan gazdálkodik vele, hogy ki mire viszi, az mindig az adott személytől, az egyéniségtől függ. Mint ahogy a művek befogadása is. Mert - részben a művészeti oktatás hiánya, illetve hiányossága miatt - nem igazán tudunk eligazodni a kortárs művészet kifejezőeszközeiben. Az ember nagyrészt csak a fantáziájára hagyatkozhat. A kortárs mű nekem az, amit én Iátok benne, korántsem az, amit a művész akart megmutatni. Annyira hiányoznak a fogódzók, hogy sohasem lehetek teljesen biztos abban, amit a művész közölni akart. Mivel nem vagyunk egyformák, más a lelkialkatunk, más a tudásszintünk, nem biztos, hogy azt látom, amit ön lát. Örülök annak, amit mond, mert ez így van. Az én grafikáim is például eléggé nyitottak, se címmel, se formailag nem akarom lezárni őket. Nyitott művet szeretek kiállítani. Szeretek annyi szabadságot adni a nézőnek, hogy azt gondolhassa, amit akar, hogy saját élményéből tudjon hozzátenni a képhez. Úgy érzem, ahhoz, hogy ezt el tudjuk érni, sokat kell még tanulnunk. Sokat kell nézni, sokat kell látni. El kell járni kortárs művészeti kiállításokra. Azokból nagyon sokat lehet tanulni. S ha odafigyelünk, már jó úton vagyunk. sem. Kerestem a lehetőségeket, és rátaláltam a fénymásolóra. Kezdetben nagyon sok problémával kellett megküzdenem, mert nehezen fogadták el ezt a műfajt. Konzervatívan álltak hozzá a művészek, a művészeti csoportok és intézmények. Magyarországon először nagyon sok helyről kizsűriztek, ugyanakkor külföldi pályázatokon szinte azonnal elfogadtak. Érdekes módon elsőként külföldön, Kanadában, Franciaországban mutathattam meg, amit csinálok. Különböző művészeti folyóiratokban közöltek tőlem képeket. Később változott a helyzet Magyarországon is. Miután hitelesíteni tudtam a munkáimat a külföldi elismerésekkel, itt is elfogadtak. Úgy érzem, itthon úttörője is vagyok ennek a műfajnak. Azóta terjesztem, tanítom is, mert szeretném az utánunk jövő generációnak átadni azt a tudást, amit megszereztem. Milyen érvekkel utasították el annak idején az elektrografikát? Miért nem tudták elfogadni? Egyrészt nem értették, másrészt nem tudták hová tenni műfajilag, harmadrészt pedig az eszközhasználatot, vagyis azt kifogásolták, hogy az alkotásaim nem kifejezetten kézi munkák voltak. Említette, hogy tanít is. Igen, a Magyar Művelődési Intézet rajzpedagógusoknak szervezett „... vannak olyan órák „A művészet szabadsága megadta nekem azt a lehetőséget, hogy embernek számíthatok. A munkáimban vannak nőies vonások, ezt nem is akarom megtagadni." (Matkócsik András felvétele)