Új Szó, 1999. június (52. évfoyam, 124-148. szám)

1999-06-24 / 144. szám, csütörtök

12 KULTÚRA ÚJ SZÓ 1999. JÚNIUS 24. Mi ösztönözze a fiatal szlovákiai magyar színészeket? A „ragyogó" gázsi? Az állandó tájolás? Vagy talán az időről időre megjelenő ledorongoló kritika? Elmélkedés színházról és egy színikritikáról Ej, de szerencsétlen helyzet­ben van a színész! Vége az előadásnak, a függöny legör­dül, felcsattan a taps - ez jó! De ha csak tessék-lássék ütődnek össze a tenyerek, az bizony baj! Mi történt? Lusta a közönség? Nem értette meg az előadás koncepció­ját? Talán bennem, a szí­nészben van a hiba? NYÍLT LEVÉL Az lehetetlen! Én mindent megtet­tem, éjt nappallá téve csak a sze­repre készültem. Ezt bizony most azonnal el is mondom a közönség­nek! Kilépek a függöny elé, és megmagyarázom a nagyér­deműnek, hogy amit a színpadon elkövettem az miért szép és miért jó, s hogy alakításom „abszolút mai", „abszolút karakterisztikus", és hogy egyedül ő, a közönség nincs azon a szinten, hogy felfogja az én ólommal átszőtt barna han­gom által tolmácsolt szerzői-esz­mei, művészi-társadalmi monda­nivalót. Igen, kilépek és megma­gyarázom! Pontosabban megma­gyaráznám! - de nem tehetem. Nem úgy a kritikus! Megjelenteti elismerő vagy dörgedelmes színik­ritikáját, s ha valaki netán válasz­ként leírja a cikkel kapcsolatos ész­revételeit, egy hét múlva megje­lenteti azt is. Egyúttal, lépés­előnyét kihasználva, még aznap, ugyanazon az oldalon kifejti véle­Komáromban, Rozsnyón, sőt az egyik kassai előadáson is, felállva tapsolta meg a közönség a Bun­buryt. Mit gondolhat ezek után Ő a Néző - kificamodott az ízlése? Józsi és Feri az éttermi asztalnál az étlapot böngészi: - Józsi, te mit rendelsz? - Nem is tudom... én még soha nem ettem tökfőzeléket, hát meg­kóstolnám. -Tökfőzeléket?! Én egyszer ettem, de hányingerem volt tőle! Találós kérdés: Rendel-e ezek után Józsi tökfőzeléket?! Nem értem: hogy mit keres az em­lített kritikában a „nadrágletolás­ról, zsidózó-buzizó, vagy erőltetett szóvicceken alapuló humor"-ról szóló kitétel. Mert hogy a Bun­buryben senki nem tolja le a nad­rágját, az biztos! A Kakuk Marci­ban viszont annál több a bugyi-le­húzás és a nemi szervekre való erős összpontosítás. Lehet, hogy prűd vagyok, de én bizony nem Az erényekről és a hiá­nyosságokról kellene, hogy szóljon a kritika! „röhögtem" (úgy mint a „harminc éwel ezelőtti közönség"), de még csak nem is nevettem! Megsúgom, nem voltam egyedül. Sőt: a „Mar­ci" próbafolyamata alatt éppen Kassán tartózkodtam, és a színész­A Hegedűs a háztetőn egyik jeleneti ményét, megmagyarázva a dőre olvasónak, hogy ő, a kritikus az, akinek a véleménye az egyedüli mérce: ehhez igazodjon színház és közönség! Kohn áll a zsinagóga előtt, fél­hangosan morfondíroz: „Nem ér­tem, nem értem!" Arra jön a rab­bi, megszólítja Kohnt: „Mi van fi­am, mi a baj?" „Nagy baj van rabbi - mondja Kohn. - Nem értem" „Hát mondd el fiam, majd én meg­magyarázom." Mire Kohn: „Jaj, rabbi, megmagya­rázni én is tudom, de nem értem!" Nem értem: hogyha a kritikus „...rosszat csak akkor ír valamiről, ha nagyon muszáj, ezért is hagyta kritika és recenzió nélkül az omi­nózus Bunburyt...", akkor hogy ke­rül a Kakuk Marci-előadásról írt kritikába a „rémálomról" szóló fe­jezet?! Talán a szerző úgy érezte, hogy ezt pont most, pont itt, ezen a helyen „nagyon muszáj"?! Nem lett volna etikusabb és célszerűbb inkább megírni azt a bizonyos rossz kritikát? - természetesen ele­mezve és megindokolva, mi is az, ami „heves tengelykörüli mozgá­sokra kényszeríti sírjában Oscar Wilde-ot"? Szakszerű véleményé­vel talán felkeltette volna a közön­ség kíváncsiságát, s eljöttek volna a színházba egy jót „rémálmodni". De így épp a fordítottját érte el: a Kakuk Marci-kritika megjelenésé­nek másnapján 2 autóbusznyi kö­zönség mondta le a Bunburyt! Vagy talán ez volt a cél? Jóindula­túan föltételezem, hogy nem! Megjegyzem, nem egy alkalommal (Archívumi felvétel) kollégák bizony viszolyogtak ezek­től a „művészi megoldásoktól"! „Zsidózás-buzizás" nem hangzott el egyik előadásban sem, ám, hogy ne hiányozzon, azért közöltem a közismert Kohn-rabbi viccet. Hát­ha valaki „röhög" majd rajta. Ami az „erőltetett szóvicceken ala­puló humort" illeti, a Bunbury bi­zony nem az! Hiszen O. Wilde te­remtette meg azokat az alapokat, melyekre később G. B. Shaw épí­tett. Igaz, ez az előadás szöveg­centrikus, (de végképp nem erőlte­tett), melyben nem a cselekmény, hanem a helyzet és az abból adódó szöveg köti le a néző figyelmét. Más „dimenzióba" való áthelye­zés nélkül ez határozza meg az előadás stílusát. Megjegyzem, a Kakuk Marci sem „erőltetett szó­vicceken alapuló humor"! - akkor meg minek a kritikában a fenti ki­tétel? (Színházi törvény: ha egy darabban szerepel egy pisztoly, annak az előadás végéig el kell sülnie!) Nem értem, hogy az Örkény által színpadra alkalmazott „Marci há­zasodása körüli hercehurca" ho­gyan vált a „világ leggroteszkebb népszínművévé"?! Ahogy Ör­kényt, a magyar abszurd dráma je­les képviselőjét (írásai révén) is­merem, most szerényen és restel­kedve hajtja le a fejét: hol vannak hát az 1840-es évektől a század­fordulóig élt jeles képviselői a szín­játéktípusnak - Szigligeti, Csep­reghy, Tóth Ede?! Ezzel persze nem vonom kétségbe Örkény ra­gyogó drámaírói képességét, sőt! Nem értem, hogy a „Kurt Weilt idéző zenei megoldások" Vlastimil Tichý és zenekarának, vagy pedig Tisztelt újságírók, rádiósok, tévé­sek! Ha vannak jó ötleteik drama­turgiai tervről, színházi szerve­zésről, propagációról: arról, hogy fiatal színészeink ne szökdössenek át magyarországi színházakba, osszák meg velünk! Közösen talán rájövünk, hogyan lehet a rosszból jó, s a jóból még jobb! Jöjjön el hozzánk Ön is, kedves Juhász Ka­talin, várjuk! Hallottam a rádióban a „Szőrös kő"-vel kapcsolatos beszélgetést, melyben kifejti elképzeléseit egy színvonalas szlovákiai magyar irodalmi, kritikai, színházi folyói­ratról. Szép tervei vannak! Tiszta szívből kívánom, hogy valóra vál­janak! a „zenéért felelős" Szakcsi Lakatos Bélának köszönhetők-e? Nem értem, hogy „a tipikus vígjá­téki figurák karikaturisztikus megjelenítése" hogyan egyeztet­hető össze az „abszolút realista karakterekkel"?! És végül a címről: miféle új dimen­ziót fedezett fel az előadásban a cikkíró?! Ennyit hát kedves Juhász Katalin az Ön kritikájáról. Ismétlem: a kri­tikáról - nem a Thália Színház Ka­kuk Marci szerencséje című előadásról. Mint látja, a dolgok megmagyarázására én is képes va­gyok, ami persze nem jelenti azt, hogy mindenben nekem van iga­zam. Mert, hogy ha nekem nem íz­lik a tökfőzelék, nem biztos, hogy az rossz, más még szeretheti. Ha Ön nem magyarázta volna meg B. Siposs Ildikónak, hogy mekkorát téved, én sem fogtam volna tollat a kezembe. Megvallom a kassai Thália Kakuk Marciján én is nagyon jól szóra­koztam. Mint minden színházi produkciónak, ennek is megvoltak az erényei, de megvoltak a hiá­nyosságai is - akárcsak a komáro­mi Bunburynek! Nos, ezekről az erényekről és hiányosságokról kel­lene, hogy szóljon a kritika! De nemcsak a hiányosságokról, mert a sok, nem mindig indokolt, elma­rasztaló vélemény elfojtja a szí­nész alkotóképességét. A színész sikerének vagy bukásának mércéje elsősorban a közönség, melynek véleményét bizonyos mértékig kell, hogy a kritikus is figyelembe vegye. Szerencsétlenebb az az eset, ha a kritikus véleménye me­rőben eltér a közönségétől. Sajnos ez elég gyakran előfordul. Ám a legnagyobb szerencsétlenség ab­ban rejlik, hogy csak egy (!) ma­gyar napilap, az Új Szó foglalkozik színikritikával, tehát csak egy véle­mény jelenik meg. (Igaz, hébe-hó­ba az IFI-ben is megjelenik egy-egy beszámoló. A Komáromi Lapok rendszeresen közöl színikritikát, de ugye ez nem országos sajtóter­mék.) Ennyi marad meg az utókor számára a két nyomorúságos kö­rülmények között is alkotó munkát végző szlovákiai magyar színház színészéből. Talán nem is írtam volna, hiszen megszoktam, hogy az utóbbi évek­ben a Jókai Színházról elvétve sem jelent meg érdemleges méltatás. Hogy mégis tollat ragadtam, arra Juhász Katalin „megmagyarázó" cikkének utolsó előtti mondata késztetett: „Nincs szándékomban összeugrasztani a két színházat, örülök, ha bármelyik társulat ma­radandót hoz létre. (Erre egyéb­ként az utóbbi időben Kassán lát­tam több példát.)" Érdekel, mi az az „utóbbi idő" melyet színikritikai tevékenysége felölel, s ez idő alatt hány darabot látott a Jókai Szín­Az Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak címszerepét, Karnyónét alakító Petrécs Anna a darab egyik jelenetében (Salát Richárd felvétele) Tisztelettel, és akár hiszi, akár nem, szeretettel: DRÁFI MÁTYÁS Hazudj igazat - Bunbury (Varsányi Mari, Benkő Géza és Stubendek Katalin). A kritika által ugyancsak ledorongolt, de a közönség által megtapsolt előadás egy részlete (Ladislav Vallach felvétele) ház előadásában? Mert, ha Kas­sán látott több maradandó értékű előadást, akkor Komáromban nyilván kevesebbet! Melyik az a kevés, legalább egy, amelyet a ko­máromi társulattól érdemesnek talált volna a megemlítésre, s ha volt ilyen, miért nem említette meg?! (Miért csak a „rémálmot" kellett megemlítenie?!) Örülök, hogy nincs szándékában összeugrasztani a két társulatot, de ez nem is sikerülne. Mi tisztel­jük egymás mukáját, ha lehet, se­gítjük egymást, és ezt egy újság­cikk nem tudja megbontani. Kedves Juhász Katalin! Higgye el, hogy nem sértődtem meg, hisz személy szerint nincs miért. Nem is haragszom. Csupán rosszul esik, hogy egy kritika kap­csán „leírja" egy színház produkci­óját, és ezzel - lehet, hogy akarat­lanul - elijeszti a közönségünket. Példa erre a kritika megjelenésé­nek másnapján a foghíjas nézőtér. Aki viszont nem hagyta magát be­folyásolni és eljött, az előadás vé­gén állva-tapsolva köszönte meg az előadást, jelezve, hogy neki bi­zony „ízlett a tökfőzelék"! Nem ismerem Önt személyesen. Tudom, hogy megjelent két ver­seskötete, és hogy Ön a „Szőrös kő" c. folyóirat főszerkesztője, va­lamint azt, hogy színházi kritikát most olvastam Öntől először. (Le­het, hogy írt, és meg is jelent, de én még nem olvastam, legyen ez az én bajom!) Nem tudom, hogyan viszonyul általában a színházhoz. Bánt, hogy bemutatóink után, amikor a szlovákiai magyarság képviselőinek illene együtt ünne­pelni az új produkció sikerét, vagy együtt búsulni a sikertelenség fel­ett, a sajtó képviselői szinte rohan­nak az autóik felé, nehogy valame­lyik színésszel találkozniuk kelljen (tisztelet a kivételnek)! Kérdezem én: hol a rádió, hol a tévé, hol a saj­tó? Hol a Csemadok és a többi ma­gyar intézmény képviselője? Hangsúlyozom: a bemutató előadásról és az azt követő baráti összejövetelről van szó, magáról az eseményről! S e baráti összejövetel során elbe­szélgethetnénk dramaturgiáról, rendezésről, színészi munkáról, sajtóról, politikáról, könyvki­adásról, képzőművészetről és sok egyébről. (Mint ahogy ez valami­kor régen, vagy harminc éwel ez­előtt szokás volt). Akkor talán az olvasó is többet tudna meg ró­lunk. Legalább annyit, mint a kül­földi művészekről. Megtudhatná például, hogy abban a magyar filmben, melyben az ál­talam is kedvelt szerb Dzsoko Ro­szics szerepel, két komáromi szí­nész is játszik, de játszanak színé­szeink olasz, osztrák filmekben is. Megtudhatta volna, hogy a Thália egyik nyáron végigjárta Magyaror­szág majd összes várszínházát (Se­gítsd a királyt), s hogy a Jókai Színház Bécsben is tartott előadá­sokat (Hyppolit, a lakáj). Tudhatnák, hogy vannak köztünk színészek, akik önálló műsoros es­tet mutattak be Párizsban, New Yorkban, Münchenben. Megtudhatná a kedves olvasó to­vábbá azt is, hogy az idei kisvárdai felsztiválra nem mi neveztük be a „Hyppolitot", hanem a szervezőbi­zottság hívott meg bennünket, versenyen kívül, csupán a szóra­koztatás kedvéért. (Úgy látszik, ott sem vetik meg a tökfőzeléket!) Megtudhatná azt is, hogy egyné­hány helyen inkább magyarorszá­gi színház produkcióját veszik meg annak ellenére, hogy a mi színhá­zaink műsorán is sikerrel szerepel (igaz, nem fővárosi színészek éne­kelnek ,,playback"-ről). Sajnos nem tudják, mert a médi­ák mostohagyermekként bánnak velünk. Mi ösztönözze hát a fiatal szlováki­ai magyar színészt? Talán a „ra­gyogó" színházi fizetés? Az állan­dó tájolás? Vagy tán az időről idő­re megjelenő ledorongoló kritika?! Miből merítsen energiát, mitől lel­kesedjen? Mert ha az írásokban érezhető volna a segíteni akarás, a féltés, a szeretet - azmásIDe így?! Én a 40 éves színészi pályafutásom alatt már megedződtem. Részem Komáromi színészek is játszanak külföldi filmekben. volt jóban, rosszban, sikerben, bu­kásban, több elismerésben, mint elmarasztalásban. A sajtó sem volt hozzám fukar. Amit egy szlovákiai magyar színész elérhet, elértem (a munkánkat megbecsülő fizetésen kívül!). De itt és most a Jókai Színházról (nem kizárólag) van szó, s azokról a tehetséges fiata­lokról - Mokos Attilákról, Benkő Gézákról és az utánuk követ­kezőkről -, akik hajlandók felvál­lalni ezt az inkább keserű, mint édes nemzetiségi színészsorsot, és nem futnak el, pedig megte­hetnék. Egy vidéki magyarorszá­gi színháznál ugyanúgy kapná­nak szerződést, mint akik már el­mentek. De mi lesz, ha mind megkeseredik és másutt keres boldogulást? Hol van a tűrőké­pesség határa az ő idealizmusuk és a realitás taszítása között? Fél­tem ezt a színházat, hiszen az egész életemet neki szenteltem.

Next

/
Thumbnails
Contents