Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-08-19 / 33. szám
1998. augusztus 19. Háttér Gondolatok Kádár Jánosnak a Csehszlovákia elleni 1968-as invázióban játszott szerepéről I. „Csehszlovákia után Magyarország jön” Huszár Tibor történész Alexander Dubcek a megválasztását követő első napokban Kistapolcsányban (Topolcian- ky) kezdeményezte találkozását Kádár Jánossal. A hang baráti, nyílt és őszinte volt. „Dubcek elvtárs olyasmit is mondott: nincs még két ember - tájékoztatta Kádár János 1968. január 23-án az MSZMP Politikai Bizottságát akivel ugyanígy, ugyanezekről a dolgokról beszélni tudna.” 1968. augusztus 12- én találkozott utoljára hatszemközt Alexander Dubcek- kel Komáromban. Jelképes aktus: két elidegenedett ember tanácskozott: - tolmácsa ezt jegyzi le - a megbeszélés kínos, rosszízű, meddő volt. Alig kétszáz nap választotta el a két történést. Mi idegenítette el a két barátot és stratégiai szövetségest? Mindenekelőtt a birodalmi gépezet, a két ország kiszolgáltatottsága. Csehszlovákiát, amely Európa egyik legfejlettebb ipari országa és demokráciája volt 1938 előtt, a szovjet modell deklasz- szálta. A folyamatok dinamikája belülről volt motivált: ha Dubcek ravaszabb, taktikusabb, az adott szovjet politikai vezetés akkor sem tolerálta volna a folyamatokat. A demokratikus reformok nem illeszthetők e birodalmi keretbe: ingatag volt a lengyel politikai erőtér, a Szovjetunióban is fertőzött gócok jelentek meg... Magyarország helyzete kiegyensúlyozottabbnak tűnt, de 1956 örök mementó maradt, s Kádár is - ez egy másik, igaz, részben 56-tal összefüggő történet - zsarolható volt. Mi motiválta Kádár magatartását, miben összegezhető az ő felelőssége? Közvetlen Dubcekhez s a legitim Csehszlovákia vezetéséhez való viszonyában két szakaszról beszélhetünk. Július közepéig nem fenntartások nélkül, de taktikusan és határozottan támogatta a csehszlovák reformfolyamatot. A drezdai és moszkvai értekezleteken, a Brezsnyewel való tárgyalásain - az elszigetelődés kockázatát is vállalva - szuverénül képviselte a türelem, a megértő bírálat és a szolidaritás politikáját. E vitában elment a kritikus pontig. Túlbecsülte volna saját lehetőségét? Kádár 1967 őszén- 1968 tavaszán arra következtetett, hogy mozgástere nagyobb lett. Nemcsak belső helyzete szilárdult meg, de tekintélye érzékelhetően megnőtt a nemzetközi politika színterein is, a posztsztálinista vezetés is - úgy tetszik - kiiktathatatlan tényezőnek tekinti. Úgy ítélte meg, nemcsak történelem kínálta lehetősége, de kötelezettsége is, hogy kezdeményezőbb legyen. Az új utak keresése a belpolitikában rugalmasabb Európa-politika kezdeményezésére ösztönözte, a külgazdasági kapcsolatok fokozatos átépítése is kikerülheteden feladattá vált. Mindezen lépései vitákat váltottak ki, e konfliktusok azonban kellő mértéktartás, rugalmasság esetén kezelhetőnek bizonyultak. Nyomasztó volt az új utak keresésében a partnerek hiánya, a politikai magány, amit az olasz kommunisták rokonszenve nem oldott: nekik e vitákban a szovjetek nem osztottak kártyát. Ebben a politikai és lélektani helyzetben történt meg a csehszlovákiai váltás. Kádár ennek az új politikának a támogatásában elment a tűréspontig, talán még tovább is. Nem különcködésből - mi sem állt tőle távolabb -, hanem mert meg volt róla győződve, hogy a reformok végigvitele a gazdasági és politikai fejlettségét tekintve a szocializmusra legérettebb országban történelmi szükségszerűség. Bizonyos volt abban is, hogy ha a partner országokban lesz kellő türelem: a folyamat mederben tartható. Az amerikaiak Vietnammal vannak elfoglalva, Franciaországban reng a föld, a diáklázadások megfékezése is erőket köt le. Ugyanakkor a szovjet külpolitika hosszú távú tervei, a stratégiai fegyverek korlátozása, az európai biztonsági értekezlet összehívása ugyanúgy kedvező „politikai klímát” teremt e kísérlethez, mint a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom novemberre tervezett értekezlete, amelynek szervezésében Magyarország kulcsszerepet kapott. A folyamatok azonban nem a számításai szerint alakultak. A szovjet vezetésben kisebbségben maradtak a csehszlovák kérdés politikai megoldását szorgalmazó erők, a belbiztonsági és katona- politikai szempontok fölé kerekedtek a politikai-diplomáciai megfontolások. A dominóhatástól félő többi kelet-európai ország nómenklatúrája nemzetközi hátteret biztosított a gyors katonai beavatkozást szorgalmazó intervenciópárti erőknek. Belső és külső fejlemények is szerepet játszottak Kádár álláspontjának megváltozásában. A meghatározóak a külsők. A varsói értekezleten vált számára végleg bizonyossá, hogy ha kitart különvéleménye mellett, egész politikai kurzusa megkérdőjeleződik. Ám a csehszlovák fejlődés dinamikája és iránya - s nem egyszerűen Dubcekék bizonytalankodása - felerősítették belső kételyeit is. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a politikai rendszer reformja - a sajtó- és gyülekezési szabadság, a társadalmi-érdekvédelmi egyesületek önállósulása - az értékek pluralizmusának a legitimációjához vezet, s így a rendszer más rendszerré alakul át. Kádár politikai pályafutása nem fejeződik be 1968-cal. De a gazdaságirányítási rendszer első lépéseinek pillanatában szembesül a dilemmával, hogy ha egy országban - jelesül Csehszlovákiában - a fejlődés apró lépései elégtelennek bizonyulnak, napirendre kerülnek „a demokratikus reformnak” - értsd a politikai rendszer szerkezeti reformjának - elvi és alapvető kérdései: a szólás- és gyülekezési szabadság, az egyesülési és pártalapítási jog. Ezen az úton ő nem mehetett végig. E tények, hatások összegződése, nem pedig önmagában a Nagy Imre kivégzésének évfordulóján a Literámí listyben megjelent cikk magyarázza csehszlovák-politikájának módosulását. A fordulat Varsóban a július 14-15-i értekezlettel kezdődik: itt a tét már nem az elszigetelődés, hanem - Ulbricht szavaival - az a helyzet- megítélés: „Csehszlovákia után Magyarország következik”. Nem menti, de magyarázza döntését: a magyar reform védelmében adta fel különállását, s belpolitikájában akkor még nem is következik be törés, jóllehet objektíve az intervenció az ő politikai kurzusát is alapjaiban rendítette meg. Mindez nem változtat azon, hogy feladva korábbi álláspontját, a varsói tanácskozáson már nem zárta ki egyértelműen a fegyveres beavatkozást: Magyarországon is megkezdték az esetleges intervenció operatív előkészítését. Elfogadta, hogy a konszolidáció csak új vezetőkkel valósítható meg, hozzájárulva így Dubcekék „leírásához”. Ám még ebben az időszakban sem azonosítható álláspontja az ún. szélsőségesekével. Bár kapcsolata Dubcekkel érzékelhetően megromlott, politikai álláspontja a kemény magénál visz- szafogottabb volt. Nem csak retorikai fordulatként tartott ki amellett, hogy a politikai megoldás esélyét az utolsó lehetőség kimerüléséig nem szabad feladni, hogy az akciót a csehszlovákok részvételével, velük egyeztetve kell végrehajtani. Felszólalásaiból - különösen a végjátékban - világosan kiérződik: maga is szkeptikusan ítéli meg e javaslatai megvalósulási esélyét. Tudatában van annak, hogy az ágcsemyői-pozsonyi megegyezési kísérlet - vagy annak szimulálása - ellenére a katonai beavatkozás előkészületei visszafordíthatatlanok: augusztus 10-én Moszkvában megszavazza az intervenció megindítását, s így maga is ennek a szeny- nyes akciónak a bűnrészesévé válik. Brezsnyev és Dubcek ugyan még a tárgyalóasztalnál ül, de Csehszlovákia lerohanása a Kremlben immár eldöntött tény Nyomasztó volt az új utak keresésében a politikai magány. A magyar reform védelmében adta fel különállását. Románia, Erdély és 1968 Elhervasztott tavasz KokesJános Ceausescu Romániájáról nálunk a lehető legsötétebb kép él, ami minden bizonnyal a nyolcvanas évek valóban tragikus helyzetének a tükröződése. Azt ma már csak kevesen tudják, hogy volt egy olyan időszak, amikor éppen Románia számított a kommunista Kelet-Európa „legvidámabb barakkjának”. Románia esetében egy hasonló időszak a hatvanas évek végére és a hetvenes évek elejére esik, s az akkori szabadabb légkör kialakulásában nagy szerepe volt az 1968-as csehszlovákiai eseményeknek is. Romániában, amely 1958-ban szabadult meg a Vörös Hadseregtől, a belső hatalmi harc 1965-ben dőlt el, s Nicolae Ceausescu személyében egy fiatalabb pártfőtitkár vette kezébe az ország irányítását. Ceausescu bírálta az ötvenes évekbeli törvénytelenségeket, rehabilitál- tatott több elítélt politikust, aránylag széles körű reformokat kezdeményezett, s 1968- ban nyíltan támogatta a Dubcek-féle csehszlovák vezetést. Mindez felszabadultabb légkört teremtett az országban. Miután a román hadsereg nem vett részt Csehszlovákia lerohanásában, Ceausescu néhány évre kimondottan „nemzeti hős” lett, hiszen ellenállt még az oroszoknak is, és ezzel személyes hatalma lényegesen megerősödött. A hetvenes évek elejéig tartó liberalizáció idején, amelyben paradox módon egyébként Ceausescu személyi kultuszának a gyökerei is megtalálhatók, a kommunista rendszeren belül szokatlan társadalmi és kulturális pezsgést eredményezett az országban. Hozzáférhetővé vált a nyugati sajtó, könyv, film, zene. Szabadabban lehetett utazni, s a fekete-tengeri Ma- maia homokpartja Kelet-Euró- pában a nyári szabadságot tervezők vágyálma lett. Ugyanakkor sok mindenről olyan nyílt vita folyt, amely néhány éve még elképzelhetetlen volt. Mindennek hátterében azonban már akkor ott volt egy alapfeltétel: el kellett ismerni Ceausescut, a Conducatort, de akinek elismerése akkoriban még igen messze járt a későbbi kritikát- lan és gusztustalan tömjéne- zésétől. A kétmilliós romániai magyarság számára is pezsgő évek voltak ezek. Egyrészt negatívum: megszűnt a Maros- Magyar Autonóm Terület - bár az évek óta csak formálisan volt „magyar” -, s helyette magyar többségű megyék alakultak, másrészt 1970-ben olyan romániai magyar fórumok jöttek létre, amelyek az összmagyarság szempontjából még ma is fogalomnak számítanak. Domokos Gézával az élén megalakult a Kriterion Könyvkiadó, Huszár Sándor lett az első főszerkesztője A hét című társadalmi-politikai hetilapnak, míg Bodor Pál vezetésével a Román Televízió is megindította rendszeres magyar nyelvű adásait. Országszerte megindultak a helyi rádióadások, egy részük Erdélyben magyarul, a bukaresti Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben pedig Nemzetiségtörténeti Osztály alakult Demény Lajossal az élén. Megújult a marosvásárhelyi Igaz Szó, s az ugyancsak magára talált kolozsvári Korunk 1971 augusztusi számában megjelent a Nemzetiségi munkaprogram, amely meghatározta és kitűzte a nemzetiségkutatás feladatait. Egyetemistaként a hetvenes évek elején Romániában éltem, így magam is tanúsíthatom, hogy a pezsgő, alkotó légkörű és a jövőbe bizalommal tekintő magyar társadalmi és kulturális élet akkoriban nem volt puszta frázis. Persze azt is tudni kell, hogy azért a „szabadság” nem volt határtalan, s annak korlátáit a rendszer vezetése határozta meg. Az emberekben, a romániai magyarokban is, azonban volt egy elszántság, hogy a korlátokat minél jobban kitágítsák, s ha lehet, megszüntessék. Ma már tudjuk, nem sikerült. így az már egy másik, sötétebb fejezet, hogy a „tavasz”, akárcsak Prágában, Romániában sem volt hosszú életű, végül is elher- vasztották a kommunista rendszer belső törvényszerűségei. Josef Koudelka felvétele Prága 1968 augusztusában
