Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-07-29 / 30. szám

12 1998. július 29. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A vadon foglyai Az új amerikai thriller alap­helyzete olyan közhelyszerű, hogy azt csak Hitchcock mes­ter alkalmazhatta volna siker­rel, a maga ravaszdi módján. Adva van egy gyönyörű nő (fotómodell), az idősebb, dúsgazdag férj és a fiatal, jó­képű csábító (fotós), s persze a két rivális közül az egyiknek meg kell halnia. Ebből az unalomig ismert sémából kel­lett A vadon foglyai alkotói­nak feszültséget keltő, kalan­dokban bővelkedő mozgóké­pet létrehozni. így hát a sze­relmi háromszög szereplőit a zordon Alaszkába repítették az idős milliomos, Charles Morze saját repülőjén. Vajon mi célból? Hogy a modell fe­leséget a vadregényes északi tájban fotózza Robert Green, az ifjú rivális. A koros félj iga­zi könyvmoly, mindent elol­vas, ami a keze ügyébe kerül, és mindenre emlékezik. A fényképész afféle nagymenő, sok nőügye van, egyik sem fontos, bár a csinos milliomosné elég „nagyvad” a számára. Férj és szerető - a nőt a hegyi kunyhóban hagy­va- együtt indul végzetes ka­landjára. Az észak-amerikai vadonban lezuhan a repülő­jük, minden lakott település­től elérheteden távolságra. Együtt, egymásra utalva küz­denek a természet erőivel. A veszély a hideg, az éhség, a kilátástalanság érzése, majd pedig egy vérszomjas medve képében leselkedik rájuk. A túlélésért folyó küzdelem fe­szültségét fokozza a két férfi­ban egymás ellen ágaskodó indulat. Az Anthony Hopkins alakította figura még inkább kiemeli a film irreális voltát. Dúsgazdag, szuperintel­ligens, emberkerülő, zárkó­zott természete ellenére naiv módon bízik embertársaiban (még feleségében is), s rosz- szat azzal sem tud tenni, aki nyilvánvalóan az ellensége. Ez a film persze nem azért ké­szült, hogy az életről, az em­beri természetről alkotott ké­pünket gazdagítsa, hanem hogy két órára elfelejtsük sa­ját bajainkat, s valaki másért szorongjunk. Heti hír Mi lesz a Twin Peaks után? Pamela Gidley egészen jó eséllyel pályázhatna a legki­tartóbb mellékszereplő cí­mére, ha létezne ilyen. Ám ha mégis neki ítélnék, an­nak feltehetőleg nem örül­ne, mert bár kitartása való­ban elismerésre méltó, egyúttal azt is jelenti, hogy a karrierje még mindig alig haladt előre valamicskét. A 32 esztendős színésznő ugyanis már jó évtizede próbálkozik a filmipar kel­lős közepén, de mindeddig kevés eredménnyel. Igaz, hogy minden évben szerep­hez jut egy-két produkció­ban, de ezek vagy második vonalbeli, úgynevezett B- filmek, vagy igényesebb, de szűkebb rétegekhez szóló alkotások. Erről persze a legkevésbé sem tehet, csak hát így hosszú az út a világ­hírig. Természetesen nem lehet mindenkiből sztár, de az ő adottságaival és szor­galmával legalábbis az esé­lyesek között tartják szá­mon. A Twin Peaks moziváltozatában már mi is láthattuk, és úgy hírlik, nemrégiben bevették egy si­keresnek ígérkező sorozat­ba. Lehet, hogy Pamela vég­re elindul fölfelé? Hol van a sok virág? Pillanatok nyugdíjas színészeink életéből -1. Szentpétery Ari Egyedül, kevés nyugdíjjal „Olyankor megint égni kezd odabent az a furcsa tűz. És hevít, de na­gyon." Saláth Richárd felvétele Bárány János Semmit sem változott a négy év alatt, amióta nyugdíjas. Üde és elszánt. „Nem mehe­tünk az öltözőmbe” - mondta szomorúan. „Időközben raktár lett belőle.” így egy másik öltö­zőben beszélgettünk. Figyel­tem, ahogy leült. Mélyet sóhaj­tott, s ujjaival végigsimította a tükröt. Különös fény villant a szemében. Ötvenháromban, az Állami Fa­luszínházban is ilyen öltözője volt? Együtt öltözött az egész társu­lat. Amíg az idősebbek nem ül­tek le, mi, fiatalok állva ma­radtunk. Megadtuk nekik a tiszteletet. A Faluszínházzal jártuk a vidéket. Néha a szín­padon, máskor a díszlet mö­gött öltöttük magunkra a jel­mezeket. Egyszer volt fény, máskor vakoskodtunk a félho­mályban. Mikor lett saját öltözője? Csak itt, a Komáromi Jókai „Keserves pillana- tok voltak, amikor megszólítottak az utcán, hogy hová tűntem.” Színház mai épületében. Az az öltöző az én meghitt kis fész­kem lett. A sarokban mindig volt virág. Ehhez ragaszkod­tam. Ha ránéztem arra a kis zöldre, vidámabban indultam a színpadra. Játszott cselédeket és báró­nőket, klasszikusok hősnőit, kortársak rajzolta asszonyo­kat. Ki volt a kedvesebb? Hamar karakterszínész lettem. Huszonhat voltam, amikor egy nyolcvanéves öregasszonyt kellett eljátszanom. Sokat szenvedtem vele. Lejárt hoz­zánk akkoriban egy profi sminkmester. Legutoljára ha­gyott, azt mondta: »Magával úgyis sok bajom lesz«. Miután kisminkelt, valóban egy öreg­asszony nézett vissza rám a tü­körből. A sminkmester a vál- lamra tette a kezét. „Lehetőleg a deszkát nézze, mert ha a kö­zönséget figyeli, senki sem fogja elhinni,, hogy nyolcvan- éves. Olyan fiatalos a tekinte­te.” Mamóka volt a Padlásban, amikor nyugdíjba ment. Szerettem azt a darabot. Ma is hallgatom kazettán. A színház volt az életem. Ezt csináltam egy életen keresztül. A nyugdí­jazás nagyon fájt. Keserves pil­lanatok voltak, amikor meg­szólítottak az utcán, hová tűn­tem. Azóta sem értem, miért nem hívnak. Talán leírtak? Pe­dig a színház olyan, mint egy család. Oda nemcsak mama, papa, gyerek kell, nagymamá­ra, dédmamára is szükség van. Nem én találtam ki ezt a böl­csességet, a tévében mondta egy ismert rendező. Hogyan telnek mostanában a napjai? Egyszobás lakásban élek. A be­járat fölött, az első emeleten lakom. Télen majd megfagyok. Plakátokon üzengetek a ház lakóinak, legyenek szívesek, csukják be maguk után az aj­tót. Csak néha szívlelik meg. Előveszem hát a dunnát, a pokrócot, a melegítőt. Nyáron pedig reggel nyolctól éjjel ti­zenegyig „focipályán ülök”. Éppen az ablakom alá tették. A legnagyobb hőségben is be kell zárnom az ablakot. Szívesen megkérdezném a városatyák­tól, miképp lehet tizennyolc méterre a háztól focipályát lé­tesíteni! A színpadon töltött negyven év alatt rengeteg port szívtam. Öregségemre is ez várt rám. Az is fáj, hogy leti­porják a virágokat. Engem ko­molyan és mélyen foglalkoz­tat, hogy a világ lakossága ma­ga alatt vágja a fát. Miket főz? Nem főzök. Egyedül élek, nem vezetek háztartást. A lányom­nál eszem. Vasárnaponként a barátnőm hív ebédre. Amúgy az unokámmal járok étkezni az iskolájuk éttermébe. Akad valami, amire mint szí­nésznőnek nem volt ideje, s most szíwesen bepótolná? Akkor semmire sem maradt időm, most meg nem tudom bepótolni. Sohasem jártam társaságba, kávéházba. Tizen­nyolc és negyvenöt éves ko­romban voltam bálban. Azóta sem. A színház után miképp maradt talpon? Egyedül, kevés nyugdíjjal, szlovákiai magyar színész­ként? Nagyon nehezen. Spóro­lok, hogy benzinre mindig jus­son, mert autó nélkül nem tud­nék létezni. Olykor kimegyek a bérelt kicsi kertembe, s ma­gamban dúdolom, hogy „Gye­re, Bodri kutyám, megleszünk egymással”... Ritkán látom premiereken. Már nem fáj annyira, hogy né­ha jegyért kellett könyörög­nöm, ha meg akartam nézni a régi kollégákat. Pedig megtör­tént. Örülök a telt háznak, vö­rösre tapsolom a tenyeremet, tiszta szívből drukkolok nekik. Azután a másik premieren megint jegyet kell kérnem. Ilyen múlttal a hátam mögött. Nemsokára ismét öltözőtükör elé ül. Hála az égnek! A Mamát alakí­tom a Bubusban, ami színhá­zon kívüli produkció. Nem a színház hívott vissza! Énekelni és táncolni is fogok a zenés vígjátékban. Visszatért az élet­„Akkor leszek boldog, amikor majd _____újra a_____ sz ínpadon állhatok.” kedvem, már alig várom a mé­lyen tisztelt közönséget. Egész nyáron csak erre a szerepre összpontosítok. Akkor leszek boldog, amikor majd újra a színpadon állhatok. Olyankor megint égni kezd odabent az a furcsa tűz. És hevít, de na­gyon. Érzem, lesz még egy-két nagy dobásom! „Szédítő gyorsasággal fejlődik a vizuális technika, de sajnos, nem fejlődik ezzel egyenes arányban a vizuális kultúránk.” Vittorio Storaro fénnyel írt, színekben gazdag történetei SZENTGYÖRGYI RlTA Fénnyel írja képeit a kamera Le- onardójaként elismert vüághírű operatőr, Vittorio Storaro. Az el­múlt években már-már ugyan­olyan mély alkotói barátság és együttműködés fűzi Carlos Saurához, mint közel három év­tizeden és hét filmen át Bemardo Bertoluccihoz. Az Apokalipszis, most, a Vörö­sök, Az utolsó kínai császár há­romszor Oscar-díjas operatőre százperces műfajtörténeti doku­mentumfilmmel, a Flamencóval „csadakozott” a spanyol rende­zőhöz. Legutóbbi közös munká­juk, a Tangó a legjobb technikai megoldások díját nyerte el Cannes-ban. Az olasz képvirtuóz emellett az európai filmörökség megmentéséért indított Cine- citta-program művészeti irányí­tója. Legutóbb Warren Beatty fe­hér házi kulisszákról szóló film­jét, a Bultworthot fotografálta. A cannes-i fesztiválon beszélget­tünk. „Hogy milyen művészi kihívá­sokkal, élményekkel gazdagított a Carlos Saurához fűződő kap­csolat? Új ajtókat nyitott meg előttem. Sok kiváló, kreatív ren­dezővel dolgoztam már, közülük főként Bertolucci, Coppola és Beatty vélekedik hozzám hason­lóan a vizualitásról. Saurával egy számomra eddig ismeretlen területet fedeztem fel, a Flamen­co és a Tangó révén két különle­ges zenét, táncot, életérzést. Keanu Reeves Az utolsó császárban A Tangó túlzás nélkül forradalmi olyan mozi, amely a nézőket be­alkotásnak számít, ez az első vezeti a képi kompozíció titkai­ba. Sztorija minden korábbi munkámmal erőteljesebb fénnyel, színekkel, mozgással írt történet. Elvégre a filmes narráció művészetének lényege éppen abban áll, hogy fénnyel és mozgással mesélünk el történe­teket. Az élet érzései és a színek közötti ritmus, harmónia adja meg a Tangó képi erejét. Mind­ez azért is fontos, mert manap­ság a mozi hajlamos leszűkíteni a képi fantáziát, és leginkább szavakkal elmesélt történetekre hagyatkozik. Nem hiszek abban, hogy a mozinak a valóságot kell elmesélnie, tükröznie. Számom­ra a fény olyan kifejezési eszköz, amelyik elrugaszkodik a való­ságtól, hogy bevezessen a tudat­alattiba. Jelen esetben a Tangó misztikus hatalmába, amely tele van költészettel, az élet, szere­lem, szenvedély mágiájával.” Vittorio Storaro nagyban hozzá­járult a filmes nyelv, a világítás radikális megújításához „Hogy milyennek látom korunk vizuális kultúráját? Amilyenné tesszük. Épp abban áll a mi fele­lősségünk, hogy mit és mikép­pen szolgálunk a kreativitásunk­kal. Nem túlzás azt állítani, hogy a kamera az egyetlen hite­les eszköz a mai korban, amely megörökítheti a jelen képeit. És mint ahogy a festészet meghatá­rozta a reneszánsz kort, a szob­rászat az ókori Hellászt, úgy a mi századunkat mindennél erő­teljesebben a filmszalagok őr­zik. ”

Next

/
Thumbnails
Contents