Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
1998. december 16. Interjú Jirí Menzel egybegyűjtött tárcái Kemény fedéllel ezelőtt kanadai produkcióban majdnem filmre vitte ezt az 1977-ben Torontóban kiadott művet. Majdnem. Aztán semmi sem lett belőle. Azt akarták ugyanis, hogy nemzetközi sztár játsszon benne. Én pedig prágai színészekre osztottam ki minden szerepet. Egyébként nem is nagyon tetszett a forgatókönyv. A regény legérdekesebb része a háború után játszódik Csehországban. Az szép. A filmben azonban mellékes lett volna. A kintiek erre egyáltalán nem figyeltek. Nekik csak az volt fontos, ami Kanadában játszódik. Azt meg én tartottam érdektelennek. Skvorecky egyébként, bár a nevemet nem írta ki, rólam is említést tesz a könyvben. És nem valami szépen! Ő már külföldön élt, emigrált, amikor én a Ficsúrok a sárbant forgattam 1974-ben. Valaki azt mondta neki, hogy sokakkal együtt én is behódoltam a rendszernek. Ezért írta azt a pár oldalt. Évekkel később, amikor Torontóban találkoztunk, megkérdeztem tőle, miért tette? Csak nézett rám nagy szemekkel. Nem is emlékezett erre. Amikor eszébe juttattam a sorokat, azt felelte: »Elszaladt a toll a kezemben.« Skvorecky regénye egy Viktor Dyk-idézettel kezdődik. »Szürke, szomorú napokon belefeledkeztem a nevetésbe, belefeledkezvén a nevetésbe, csupa bánat voltam.« Mintha ön írta volna. Az arcán is ezt látom mostanában. A »csupa bánatot«. Már megszoktam, hogy nem valami attraktív a külsőm. Nekem mindegy, hogy nézek ki. Már nem foglalkoztat. Az a fontosabb, hogy milyennek látnak azok, akik ismernek. És hogy belül mi van. Én a bánatról beszéltem, ön meg bizonyára arra gondolt, amit a fotója alá írt első és második könyvében. Mindegy. így is jó. Zárjuk akkor azzal ezt az interjút, hogy mikor jön a harmadik kötet? Nem jön. Ezt már nem folytatom. Ismétlés lenne. Annak pedig semmi értelmét nem látom. A Storyban viszont tovább sztorizik. De már csak kéthetente. Kiszorított a reklám. Nincs hely - mondta a főszerkesztőnő. Zokon vette? Inkább elfogadtam. Majd írok valami mást. Forgatókönyvet? És egy képregényhez mit szólna? Remek ötlet. Elkezdte? El. De folytami nehezebb. remteni, és a magvas gondolatok sem hiányoznak nála. Esterházy Péter után Menzel publicisztikájának második ajánlója: Kukorelly Endre. Cse- hülállás című írását, a szunyókáló szerző jelenlétében, a Merlin Színházban olvasta fel. »Mindenki cseh - állítja Kukorelly. - Legalább egyszer az életben.« Hozzátenném: bennem is jó nagy adag magyar van. Sokszor annyira magyar tudok lenni, hogy csak na! Es valószínűleg így van ezzel Menzel is. Bizonyos lelki alkat, erős tradíciók lejátszhatnak más alkatokat, hagyományokat, de hát, nem tudom... Lehet, hogy az nem is olyan jó. Annyira rádőlni, ráhagyatkozni egy hagyományra. Egy kizárólagos hagyomány-, szokás- vagy gondolkodásrendszerből nézve szörnyen ostobának és szánalmasnak tűnhetnek mások. Menzel könyvéből sok minden tetszett. Először is az, hogy a csehek, úgymond, rinyálnak. Csehországban a rinyálás állítólag hagyomány. Pedig nem. Ez nálunk hagyomány. A magyarok rinyálnak. Ehhez ragaszkodnék. Legfeljebb annyi lehet, hogy az itt is ott van. Az is valós probléma, hogy hova tegyük a kitüntetéseket. A lakásban hova. A kamrába persze. Egy fiókba, de melyikbe? Milyen mélységbe? És mi jegyen a vázával vagy ezekkel a túlméretezett, csúnya fémizékkel? Dobjuk ki? Vagy annyira azért mégse legyünk csehek?” Hogy maga az író kiknek ajánlja könyvét? Menzel egy pillanatig sem töpreng a válaszon. »Azoknak a jóindulatú embereknek, akik elolvassák.« Az sem zavarja őt, ha valaki ott és akkor lapozza fel, ahol és amikor könnyíteni szokott magán. »A könyv olvasása így legalább nem fogja rabolni drága idejét« - humorizál rögtön az elején. Miért ír könyvet egy sikeres filmrendező? Milyen céllal? Hogy elmondja azt, amiről a moziban még nem beszélt? Nem ez a jobbik eset? Egy íróból sosem lesz filmrendező. Ami, valljuk be őszintén, nem olyan nagy kár. Egyébként én sem tartom írónak magam. Felkértek, hát hetente-kéthetente beküldők valamit a Storynak. Engem lep meg a legjobban, hogy ezt olvassák. Pedig, ha jól tudom, egykor írónak készült. Készültem? Inkább csak azt nyilatkoztam: írónak lenni szép hivatás. Csak ül az ember otthon, a jó kis fészkében, ki sem kell mozdulnia... Tehetség és sitzfleisch nélkül azonban nincs értelme erőltetni. Az pedig nincs nekem. Nincs hozzá sem fenekem, sem olyan beleérző képességem, mint amilyen Hrabal úrnak volt. Milye nincs? Sitzfleische? De hiszen évek óta a lustálkodás gyönyöréről regél. Csakhogy egészen más egy oldalt írni hetente, mint tizenötöt naponta. És ha ez az egy oldal felér azzal a tizenöttel? Kedves hozzám, de amit én írok, az könnyű kis olvasmány, nem pedig irodalom. Könnyű kis olvasmány? Ne becsülje le a tudományát. Jó, akkor mondjuk azt, hogy bulváresszé. Bulváresszét írni nem művészet? Nem. Esetleg hasznos. Sokan erre sem képesek. Sokan pedig igen. »Ami jó van bennem, azt Nerudának, Capeknak, Hasek- nak és Hrabalnak köszönhetem.« Ezt ön állítja magáról. Valóban így gondolja? Ezek azok az írók, akik jó irányba tereltek, és minden gondolatukkal nemesebbé tettek. És megóvják az emberi butaság ellen? Arra, sajnos, ők sem képesek. Az emberi butaságból nem fogyunk ki soha. Ezt magamon is látom. Annyi sok szamárságot elkövetek én is! Aztán persze idegesít, pokolian hergel. Buta gondolatai szerintem mindenkinek vannak, csak az okosabbak vissza tudják tartani őket. Hibák ide, hibák oda, a magyar nézők, a magyar olvasók rajongva szeretik. Érzem. Tudom is, hogy miért. Nem ismernek olyan jól! Ritkábban lámák, és ritkábban hallanak. Vagy egyszerűen csak elnézőek velem szemben. Megbocsá- tóak. Budapesten sokkal jobban szeretnek, mint Prágában. Igen. Lépten-nyomon ezt tapasztalom. Csehek és magyarok ennyire különböznének? Alapjában véve egyformák vagyunk. Két kezünk és két lábunk van nekünk is, sőt jó ideje ugyanabban a pácban forgatnak bennünket. De ami a természetünket illeti, én úgy látom, a magyar nép sokkal hősiesebb, mint a cseh. Nem is görcsöl annyira. Mi gyávák vagyunk. Hagyjuk, hogy félretoljanak. A hőseink sem igazán hősök. Nekünk Svejkünk van, a magyaroknak Istvánjuk, Attilájuk. Na és Jan Hus? Ő mondott valamit. De mi vagy elűztük, vagy megégettük a hőseinket. A magyarok sosem pisz- kítottak a gatyájukba. Mi igen. Nem is egyszer. A Habsburg-el- nyomás alatt is kitaposták az önállóságukat. Aztán vegyük ötvenhatot, hatvannyolcat. Dühít, amikor sajnáltatjuk magunkat. Hatvannyolc után nálunk is sokan szenvedtek, hiszen ahelyett, hogy szerkesztőségekben vagy kiadókban dolgoztak volna, kazánházakban ültek. De nem végeztek ki senkit, mint ötvenhatban Magyarországon. Az orosz megszállást is fennen hangoztatjuk. A cseh kollaboránsokról viszont valahogy keveset beszélünk. Ami tehát a két nemzet közti különbséget illeti, én úgy látom, a magyar ember mindig felfelé néz, a cseh pedig lehor- gasztott fejjel áll a fal mellett. Második könyvének magyar fordítása egyszerre látott napvilágot Josef Skvorecky Az emberi lélek mérnöke című regényével. Mellette sem érzem magam írónak. El is szunyókált közben... Dömötör Ede felvételei Nem erre gondoltam. Az jutott eszembe, hogy jó néhány évvel Szabó G. László Már több órán át dedikálta második, magyarul megjelent könyvét, a Hát, nem tudom... folytatását Jirí Menzel a budapesti írók Boltjában, amikor a háta mögött állva halkan a fülébe súgtam: „Látja, mennyire szeretik?” S mivel első kötetének budapesti bemutatóján nem lehetett jelen, így Esterházy Péter rendhagyó könyvajánlásáról sem tudott. Elmeséltem hát neki, hogy az Egy nő zseniális atyja az ő nevében, tehát J. M.- ként dedikálta tárcáinak tavalyi gyűjteményét., Jó ötlet - mosolygott bárgyún a prágai rendező. - Nem is tudtam, hogy van egy pesti alteregóm.” „Meglepi még, hogy ekkora érdeklődés fogadja, ha letesz valamit az asztalra?” - kérdeztem, miközben személyi igazolványokból, útlevelekből, bérletekből betűzte a magyar neveket. ,A könyvre gondol? Szerintem okosabban van lefordítva, mint megírva” - felelte rezzenéstelen arccal. Tény és való: Menzel fordítója Lelkes olvasója: Kukorelly Endre ezúttal is remek munkát végzett. Úgy ültette át magyarra a könyvet, hogy magyar olvasói méltán érezhetik: ezek a tárcák, ezek a szellemes szösszenetek egytől egyig neki íródtak. Mintha Menzel tollba mondta volna Körtvélyessy Klárának. Aki Bohumil Hrabal novelláinak ugyanolyan szakavatott fordítója, mint Ludvík Vaculík most megjelent könyvének, A cseh álmoskönyvnek. Kell valamiféle különleges kulcs Menzel fordításához? Szerintem nem - állítja Körtvélyessy Klára. - Most, hogy már ismerem mindkét kötetét, úgy gondolom, Menzel egyfajta missziónak tekinti az írást. Második kötetében el is mondja, hogy ő nem a vájtfülűeknek ír, hanem egy sokkal szélesebb rétegnek. Annak, amely a Story című cseh hetilapot olvassa. Ennek megfelelő a nyelvezete is. Világos, közérthető, laza. Nekem csak az volt a dolgom, hogy a magyar fordítás is laza, közérthető és világos legyen. Elvégre minden írónak megvan a saját egyéni stílusa, eszköztára, a fordítónak pedig ezt kell visszaadnia. Megnézett esetleg néhány Menzel-filmet, mielőtt a fordítást elkezdte volna? Hogy bele tudjak csúszni a világába? Hogy a lehető legközelebb érezze magához. Természetesen megnéztem, bár ezek a tárcák menzeli történetek, míg a filmek forgatókönyvét Hrabal, Svérák vagy Vancura írta. Cikkei az élet mindennapi jelenségeiről szólnak, amelyeket mindannyian tapasztalunk a bőrünkön, így azt kell, hogy mondjam: ezekben az írásaiban más egy kicsit, mint a moziban. Ami viszont közös a »két Men- zelben«: a sorok között is ugyanazt az emberszeretetet érzem, mint a filmekben. Hogy itt is, ott is a jó és a tisztesség pártján áll. Közelebb kerül az ember Menzelhez, ha elolvassa ezt a könyvet, vagy az a kép, amely a filmjei által alakult ki róla, tökéletesen fedi őt? Szerintem mindenképpen közelebb kerül hozzá, hiszen azzal, hogy megosztja velünk, hogyan reagál bizonyos jelenségekre, az esendőségét is megmutatja, a sebezhetőségét is jobban feltárja. Ön, aki fordítás közben szinte befészkelte magát Hrabal zsige- reibe, aki százszázalékosan tudja visszaadni egy-egy mű lelküle- tét, mit gondol, milyen író Menzel? Én azt hiszem, maga Menzel sem tartja írónak magát. Ő csak meg akarja osztani az emberekkel, amit manapság tapasztal. Ezt viszont komoly ambícióval teszi, és minthogy rendkívül művelt, széles látókörű ember, az írásai is nagyon jók és élvezetesek. Annak a fordítónak, aki a cseh Irodalom tolmácsa, a csúcsot bizonyára Hrabal jelenti. Menzel mennyire dolgoztatta meg Körtvélyessy Klárát? Voltak mondatai, amikor úgy érezte, hogy »na, most majdnem kifogott rajtam«? Nem. Ilyesmi nem adódott. Tehát nem kínozta meg? Egyáltalán. Annyira könnyed a stílusa, annyira köznapian ír, hogy az ember úgy érzi: beszél hozzá, társalog vele. Ami feladat volt: a magyar szövegnek is úgy kell megszólalnia, mintha én beszélgetnék valakivel. Természetesen ennek is vannak buktatói, érezni kell, hogy melyük az a szó, amelyik egy ilyen közegben esetleg finomkodónak vagy idegennek hat. A szinonimákat jól kell megválasztani. A jó fordító szinte észrevétlenül javítani is képes egy gyengébb íráson. Emel rajta. Menzelnek nem kellett „besegíteni"? Nem mondhatnám. Ilyesmi viszont valóban adódik a fordító életében. Látja, hogy az író ügyetlenül vagy rosszul fogalmazott meg valamit, s ha én azt ugyanúgy tolmácsolom, senki nem fogja azt hinni, hogy ő hibázta el, hanem hogy a fordító volt pontatlan. Ilyen esetben igyekszik helyretenni a mondatot, s ha ez többször is megismétlődik, akkor a fordítás tényleg jobb lesz, mint az eredeti. De mondom, Menzelnél nem kellett ilyen eszközökhöz nyúlnom. A fordító ugye, főleg, ha visszavisszatér egy íróhoz, és már behatóan ismeri a stílusát, átlát a szitán? Hogyne. A menzeli szita egyébként nem olyan sűrű szövésű. Menzel nem is törekszik arra, hogy sűrű legyen. Azért nem, mert széles rétegnek ír. A szövegek természetesen így is szellemesek és csattanósak. Menzel, talán mert kivételes tehetségű rendező, a tárcáiban is nagyon jó helyzeteket tud teKörtvélyessy Klára és Jifí Menzel a budapesti könyvbemutatón
