Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
20 1998. december 16. Kultúra Heti kultúra Heti hír Whoopi, az önéletrajzíró Whoopi Goldberg, a Bíborszín, a Ghost és az Apácashow világhírű főszereplője kikapcsolódásként, egy kis időre műfajt váltott, filmezés helyett írással foglalatoskodott. Papírra vetette önéletrajzát. A szigorú kritikusok is igen elismerően nyilatkoztak a könyvről, amely hamar bestseller lett. (A hírek szerint már készül a magyar fordítás.) A kötet bumfordi báját, olvasmányosságát Whoopi fantasztikus humorának köszönheti. Az „írónő” élete legválságosabb, legnehezebb pillanatait is humoros fordulatokkal fűszerezve idézi fel. A könyvből többek között megtudjuk, hogy Whoopi Goldberg először nyolcesztendősen állt színpadra, de az első igazi sikerre, a felfedezésre egészen 1983-ig kellett várnia, amikor a Broadwayn bemutathatta saját show-ját. Itt figyelt fel rá Steven Spielberg, s ráosztotta a Bíborszín című film főszerepét. Ez aztán egy csapásra meghozta számára a világhírt a Golden Globe és az Oscar-díj formájában. Tom Hanks thrillere Tom Hanks - akit nagy esélyesnek tartanak arra, hogy Steven Spielberg legújabb filmjében, a Ryan közlegényben nyújtott alakításáért immáron harmadszor is megkapja az Oscar-díjat - elvállalta egy thriller főszerepét. Első hallásra meglepőnek tűnhet a hír, hiszen köztudott, hogy a világsztár rendkívül igényes. Csakhogy a film, amelyről szó van, a színvonalas bűnügyi történetek koronázatlan királyának, Stephen Ringnék a művéből készül, s komoly társadalmi problémákat boncolgat. Tom Hanks a The Green Mile című filmben egy börtönőrt alakít, aki a siralomház zöld linóleummal borított folyosóján (erre utal a cím) a kivégzéshez kíséri az elítélteket. „Életem nagy szerepét kaptam meg. Minden eddigi alakításomnál bonyolultabb, mélyebb figurát kell megformálnom” - nyilatkozta az újságíróknak a világ egyik legkedveltebb színésze, mintegy magyarázatként. Antal Imre: „Imádom ezt a csodálatos, gyönyörű magyar nyelvet...” Rég elvesztett ötletek „Örök, nagy szerelmem Thomas Mann..." Inkey Alice felvétele Fajkusz Mária Hadd csapjak az asztalra kérdő tekintettel rögtön az elején: nem fél? Olyannyira köztudott a lakcíme, hogy csak az nem találja meg, aki Kuala Lumpurban él. Világunk manapság nem az a kifejezett békesziget. Nem tart attól, hogy ártó szándékkal fölkeresik? Dehogy tartok! Már ki keresne meg?! Legfeljebb az adóellenőr! A média is békén hagyja? Alapvetően igen. Bár egyszer egy napilap hasábjain hidegen izzó kritika jelent meg rólam, amiből sütött a gyűlölet. Akartam az írójának válaszolni valahogy emígy: „Kedves Asszonyom! A véleményét nagyon szépen köszönöm. On - kérem, ne is tiltakozzék - mérföldkő az újságírás történetében. Mérföldkő, olyan értelemben, hogy út- széli!” De végül nem reagáltam, felesleges ilyesmibe belemenni. Amibe viszont muszáj belemenni, az teszem azt, a műsorvezetés. Ez ügyben akad hamvába holt kísérlete? Akad! Rengeteg olyan ötletem volt, amit nem sikerült a tévében megvalósítani. Például szerettem volna egy olyan műsort, amely megmutatja, mi történt Európában, amíg jöttek-mentek a magyarok. Nem tudom, tudja-e, hogy mikor a kacagányos Arpá- dék bejöttek ide - jurtában laktak, és nyereg alatt puhították a kukoricát -, Párizsban akkor építették át másodszor a Notre Dame-ot. Tehát magyar-európai párhuzamot mutattam volna be. Nem jött össze. A másik vágyam régi monomániámból fakad. Mégpedig abból, hogy akinek van „gyerekszobája”, az eleve más esélyekkel indul az életnek, mint az, akinek nincs. Ha valakinek kiskorában felhívják a figyelmét, hogy „nézd azt a szép képet, hallgasd meg ezt a jó zenét”, az más alapokat kap, mint az, akinek mindez kimarad a sorsából. Nos - ezt pótolandó - szerettem volna támadhatatlan szaktekintélyekkel elbeszélgetni a kamera előtt - mindenféléről. Vallásról, zenéről, filozófiáról, politikáról vagy akár a reformkor női divatjáról. Ez sem jött össze. Viszont összejött a találkozás jó pár hírességgel! Sok interjúban említi például Yehudl Menuhlnt, és a zongorista Richtert szintén méltatta már. Richter... szomorú dolog, hogy meghalt. Ő annak idején tökéletesen igazolta azt, miszerint az a jó zongoraművész, aki kijön a színpadra, majd azt mondja: »Most mindenki menjen a falnak!« - és mindenki azonnal rohan! Őt először az ötvenes évek elején hallottam játszani a Zeneakadémián. Ott adta elő Beethoven Appassionatáját. Mire a végére ért, végtelenül megvert, megalázott emberré vált, és mikor levette kezét a billentyűről, egyszerűen CSÖND volt! Végül valakinek eszébe jutott, hogy össze kéne ütnie a tenyerét, hiszen itt egy pali, aki zongorázott. Aztán más néző is összeütötte a tenyerét, majd így tett a tizedik, a századik... így kialakult valami elképesztő őijöngés! ízig-vérlg profiról beszélgetünk, ahogy ízig-vérig profi a nyugati tévések stábja is. Önnek nyilván volt már alkalma bekukkantani a kulisszák mögé; mondja, mit venne át tőlük szívesen? Az abszolút szakmaiságot, a szakmai tisztességet. Tehát ha valakinek az a dolga, hogy ezt az üveget tegye idébb, akkor tegye odébb! Fölösleges elvállalni mindent, de ha valaki igent mondott valamire, azt végezze el! Mindezt nyilván megkövetelte a tanítványaitól is, hiszen ön egykor zongora szakon tanított. Tanítványom volt például Presszer Gábor. Ó, ha találkozunk, máig fölém magasodik - ismerve az én párducos termetemet -, és úgy dörmög le rám: »Csókolom, tanár úr!« Régen otthon is tartottam zongoraórákat, mert rettenetesen szegények voltunk. Sőt, minden »tanév« végén rendeztünk házikoncertet! Nagyon hasznosnak tartom a tanítást, mert a növendék számára az ember megfogalmaz olyasmit is, amit magának sosem. így kimondódnak fontos dolgok. S persze minden egyes növendék más személyiség. Sajnos, láttam, úgymond, a »csatornában« eltűnni embereket, akiket az Isten megáldott valami zseniális tehetséggel, de nem tudtak élni vele. Pedig képességeik alapján megérdemelték volna, hogy piedesz- tálról-piedesztálra vigyék őket, de hát ők valahogy nem bírtak magukkal. Éles talán a váltás, de hadd érdeklődjem: az írók közül ki van nagy hatással önre? Ó, hát nekem örök, nagy szerelmem Thomas Mann! Neki minden novelláját, könyvét olvastam, egyet kivéve, a Doktor Faustust. Ezt régóta tartogatom magamnak, tervezgetem, hogy végre leülök, és csak erre figyelek, de ez máig nem jött össze! Rohangálok, mint mókus a kerékben, és nincs rá időm. Tudja, a Doktor Faustus nem strandregény, amiből ma nézek tíz oldalt, holnap húszat - nem! Arra oda kell figyelni! Lehet, hogy egyszer mégiscsak leülök, föí- mondok az emberiségnek, vagy öngyilkos leszek, és holtan végigolvasom! A költők közül kedvencem Arany János, nagyon tisztelem Petőfit és Kosztolányit. Ha Kosztolányi a Hajnali részegség című versét angolul vagy franciául írja meg, akkor az ma a világirodalom egyik legnagyobb verse volna! Igaz, most is az... Ráadásul a mienk, a mi nyelvünkön íródott! Lefordíthatatlan! Imádom ezt a csodálatos, gyönyörű magyar nyelvet! Azt a nyelvet, amelynek egyik gyöngyhajtása a bökvers. Ezekből mindig kapunk egy mosolynyit a Szeszélyes évszakok című műsorában. Mondja csak, hogy ír valaki bökverset? Megy az utcán, miközben a fejét erősen süti a nap? Fogalmam sincs róla, mert én még életemben nem csináltam ilyesmit! Egyébként szoktam ilyen versikéket kapni a kedves nézőktől Nyomasek Bobó modorában, ezeket viszont a képernyőn, sajnos, nem tudom elmondani, mert meglehetősen pajzánok, de nagyon jók! Tehát a bökversek mögött nem ön áll. Viszont ha már találkoztunk, búcsúzóul hadd vegyem rá egy literatúrai csemegére: ajándékozzon meg minket saját, frissen ötlött soraival! Kérem, legyen Antal Imre versszerző, Itt és most! Jó, hát akkor válasszunk egy szót... Legyen, mondjuk, a »lóte- tű«. Tessék: »Esik eső, nincs derű, ázik a kis lótetű«. Majomparádé, Egértanya, Babe - az utóbbi évek „nagy hasznú” mozislágerei. A főszerepben négylábúak Filmes berkekben ismeretes: az állat a siker záloga Kisgyerek és állat szerepeltetése garantált siker - tartja a mondás filmes körökben. Ám van, aki a show világának egyes számú aranyszabályával ért egyet, amely szerint nem szabad gyerekekkel vagy állatokkal dolgozni, mert a rendező és a stáb életét pokollá tehetik. Jason Alexander cáfolja ezt a nézetet, és hihetünk is neki, hiszen a Majomparádé című filmben Faye Dunaway, Rupert Everett és Eric Lloyd mellett együtt kellett játszania Duns- tonnal, az ötéves orangutánnal. „Élveztem a forgatás minden percét. Dunston bámulatos lény, tényleg beleszól egy-egy jelenetbe, és jó néhány beállást végrehajt a kamera előtt.” Idomárai, Larry Madrid és Mike Morris - akik már vagy két évtizede foglalkoznak állatszereplőkkel - a forgatás előtt hat hónapot szenteltek Dunston „felkészítésének”. Munkájuk eredményének és Dunston tehetségének köszönhetően valóságos sztárt avattak a Majomparádéban. Ki hinné, hogy a vasárnapi rántott borda „alapanyaga” az egyik legokosabb, legtanulékonyabb állat? A Babe című ausztrál film alkotói igazolhatják ezt. A legjobb film Oscar-díjára jelölt és két kategóriában nyertes mozidarab abszolút főszereplője egy aranyos és rendkívül okos malac, Babe, ám a többi szereplő is négylábú, illetve szárnyas jószág. A stáb legfontosabb tagja Kari Miller állatidomár volt, aki ötvenhét mezőgazdasági szakember segítségével tanította be és gondozta a Babe ötszáz szereplőjét. - A kutyák, tehenek és lovak kivételével újszülött állatokat szereztünk be, és magunk neveltük fel őket a film számára. Mivel a disznókat manapság úgy tenyésztik, hogy gyorsan nőjenek, a főszerep kiosztása külön problémát jelentett. A malacokat hatos csoportokban idomítottuk - magyarázza Miller -, mert csak 16-tól 18 hetes korukig lehetett filmezni őket. A sertés sztárok tizennégy napos korukban érkeztek, az idomárok két hétig szoktatták őket babusgatással, cu- miztatással. A harmadik héttől már szilárd táplálékot is kaptak, és megtanulták, ha engedelmeskednek, az csettintéssel és ételjutalommal jár, ha nem így tesznek, akkor csönd van. Még három hét alapfokú képzés után jött a haladó szint, s ennek során a malackák megtanulták azokat a mutatványokat, amelyek a „szerepformáláshoz” kellettek. Az Egértanya címéből is kitűnik, hogy főszereplője sok hölgy réme, az apró termetű, szürke rágcsáló. - Az egerek nagyon intelligensek - mondta Boone Narr állatidomár, aki csapatával hatvan egeret kezdett betanítani a filmhez szükséges mutatványokra. Az állatkákat négyes-ötös csoportokban képezték ki az alapvető futó, mászó trükkökre, valamint a bonyolult produkciókra. Például arra, hogy másszanak be egy szardíniásdoboz-ágyba a papír- zsebkendő-takaró alá. Van jelenet, ahol előjönnek, megfognak egy olajbogyót, és elviszik, vagy átugrálnak egyik tárgyról a másikra - és mindezt úgy teszik, hogy egyetlen beállításban, vágás nélkül filmre lehet venni. Az egérkéket a filmkészítők annyira megkedvelték, hogy a forgatás után sokat „örökbe fogadtak”.
