Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
Kultúra 1998.december 16. Korfu szigetén, Erzsébet királyné egykori nyári kastélyában Sisi és a körülmények Szépségére, megjelenésére nagyon sokat adott... Archív felvétel Lukácsy András Ha az ember tíz kilométert autózik Korfu sziget fővárosától, tehát Kerkira és Benitszesz üdülőfalu között körülbelül félúton, meredek szerpentinen juthat el a merész domboldalra, s a tetőn ott magasodik a környék mindmáig nevezetes Achilleionja, Erzsébet királyné egykori nyári kastélya. Jelképi értékű hely; sokkalta több, mint egyszerű tengerparti nyaralókastély. A híresen szép Wittelsbach- lány, tehát Erzsébet mint ismeretes, asszony volt magáért. Minden érzékszerve a helyén, és ezenfelül imádta a mozgalmas életet, sétát, lovaglást, utazást A pletykatörténelem több tettleges flörtjéről is tud. és nem utolsósorban a flörtöt. A Bolhát pedig - ez volt a szakálláról elnevezett császár-király családi gúnyneve -, tehát Bolhát már mértéktelenül unta. Az aggályosán precíz napirendhez, amely nyilván az ágyban is folytatódott, képtelen volt alkalmazkodni. Megszervezte tehát a maga önálló életét. Ehhez mindenekelőtt az uráét kellett elrendeznie. Ő, a szép Sisi „hozta össze!” az ugyancsak csinos és a tetejében kellően sznob színésznővel, Schratt Katalinnal (minden másnap háromtól ötig uzsonna, meg ami vele jár), és miután a dolog jól működött, nem mulasztotta el, hogy magára is gondoljon. A pletykatörténelem több tettleges flörtjéről is tud, a legkomolyabb közöttük mégis a délceg Andrássy Gyula gróf, akkori magyar miniszter- elnök (alig két évtizede még negyvennyolcból kifolyólag körözött lázadó). A kapcsolatról persze tudott a királyi férj is; az udvari besúgóhálózat kitűnően működött, de meggyőződhetünk erről egy leveléből is, amelyet mint „hű férj” kairói hivatalos látogatásáról írt a szalmaözvegynek. Egyiptomba a miniszterelnök is elkísérte, aki nem tudott ellenállni bizonyos török dajnák csábításának. Némi kárörömmel ír az uralkodó Andrássy egy balul sikerült kalandjáról (melynek során hiányos öltözékben kellett az utcára menekülnie), amire Sisi már az udvarlónak versben ír gunyo- ros választ. Mert ne feledjük, nemcsak fes- tegetett, verseket is írt a szabados szépasszony - oly időben, amikor ez előkelő körökben nemigen volt divat -, méghozzá nem is rosszakat. Egy romantikus és vérbő asszony nem is titkolt önvallomásai ezek. No de vissza Korfura! A „bajor nő” kirándulási célpontjai Európa fővárosai voltak (köztük Párizs: itt egy kis rulett is járta, inkognito, Erzsébet imádta a szerencsejátékokat) - a nyári célpont azonban mindig a Mediterráneum: a Riviéra, esetleg Velence, de többnyire a görög (akkor még olasz) sziget. Az útvonalat is kidolgozták: hűséges komornájával és magyartanárával, Ferenczy Idával lementek az udvari vonaton Triesztig; itt is volt egy családi kastély, a Miramare. Másnap jachtra szálltak (ez is Habsburg-szerze- mény volt: inkább mondanék hadihajót): irány az Adria! A korfui kikötőből hintón hajtattak az Achilleionba. Maga a kastély eléggé nehézkes épület (egy volt diplomatarezidenciát alakítottak át a királynénak, s a jó monarchiabeli eklektika nehezen illeszkedik a délszaki tájba), de a berendezés már tükrözi az asszony belső világát. Mindenekelőtt a park balluszt- rádján, ahonnét pompás kilátás nyílik a kikötővárosra, a vakítóan kék tengerre és a távolabbi szárazföld, a görög Epirosz kopár hegyeire, nos, a korlát mögötti téren vagy két embernagyságú Achilles-szobor, hangsúlyozott férfiassággal; nem annyira az állíttató Achilles csodálatára, mint inkább Apolló tiszteletére utalva. Ez az Achilles-Apolló képlet megismétlődik a belső termekben is: metszeten, freskón, plasztikában. Az emlékek - ma múzeum- szerűen elrendezve - esztétikai értéke vitatható - de az irányultságuk! Hogy pontos legyek, egy életszerető, de vágyait kiélni csak részben tudó asszony nosztalgiáinak megannyi leplezetlen tárgya. Erzsébetet később megölik, a palotát megvásárolja II. Vilmos, neki még annyi szépérzéke sincs, mint a romantikus vonzalmaiban legalább bizonyos Erzsébetnek - a ház tovább súlyosul. Korfu, mint említettem, a korban olasz fennhatóság alatt állt, mai közkeletű neve is latin eredetű. Görögül Kerkira. A modern görög állam a múzeum mellett praktikus kihasználás Erzsébetet később megölik, a palotát megvásárolja II. Vilmos. céljából játékkaszinót létesített benne, nem is tudván, hogy ezzel áldoz igazán az egykori tulajdonos emlékének. 1898-ban, éppen száz esztendeje egy párizsi rulettkirándulásról (a királyné akkor éppen nyert) hazajövet döfte bele Genfben a gyilkos reszelőt az anarchista Luccheni. Egy családtag a sok halottat gyászoló Habsburg családban, akit őszintén sajnálni lehet. Heti kultúra Könyvespolc LudvíkVaculík: Cseh álmoskönyv „Ludvík Vaculík az egyik legismertebb cseh író, akit tizennégy éve eltiltottak a publikálástól, a Charta ’77 aláírója, kitűnő újságíró, aki mindig szuggesztíven ki tudja fejezni azt, amit ki kell fejeznie. Első megközelítésre a Cseh álmoskönyv a csehszlovák ellenzék belső »gettójának« átfogó dokumentuma, részletes rajz az ellenzék hétköznapjairól, életéről, gondjairól. S már az sem volna kevés, ha ez a könyv csupán ennyi volna. Ám a Cseh álmoskönyv ennél jóval több... Regény a felelősségről, az emberi szándékról és főleg az emberi sorsról, amely erősebb a szándéknál; a felelősségből kinövő tragikus sorsról; az ember hiábavaló törekvéséről, hogy megszabaduljon attól a szereptől, melyet a felelősség rótt rá; a felelősségL: w rt v í k VACULIK Cseh álmoskönyv ről mint sorsról... Vaculík nagyon pontos képet ad arról a társadalomról, azokról a társadalmi viszonyokról, melyek hozzájárultak e gettó kialakulásához: arról a különös orwelli világról olvashatunk e könyvben, melyben minden igaz, értelmes és hivatalos ideológiától független dolog rendőrségi megfigyelés tárgyát képezi” - írja a regényről egy másik ellenzéki, Václav Havel 1983-ban. (Kalllgram, Pozsony) Vasárnap Kisgaléria Szabó Ottó: Angyali üdvözlet Regény S elyemruha van rajtam, agyonmosott, szinte átlátszó. Anyámé volt, de ő már nem vette fel, azt mondta, neki túl világos, nekem adta. Ujjatlan ruha, mély nyakkivágással. Sötétbarna, mint általában az elnyűtt selyemruhák. Emlékszem erre a ruhára. Szerintem jól áll nekem. Derékban bőröv fogta össze, lehet, hogy egyik bátyámé. Hogy milyen cipőket viseltem ezekben az években, arra nem emlékszem, csak egy-két ruhára. Legtöbbször vászonszandál volt rajtam, harisnya nélkül. Mármint abban az időben, amely a saigoni leányotthont megelőzte. Attól fogva, persze, mindig cipőben jártam. Azon a napon nyilván a nevezetes magas sarkú aranylamé cipő volt rajtam. Nem tudom, mi mást vehettem volna fel, mondjuk, hogy az volt rajtam. Anyám vette, valami végkiárusításon. Az aranylamé cipőben járok iskolába. Nagyestélyihez való, strasszdíszes cipőben. így akarom. Csak ebben a cipőben tudom magamat elviselni, most is így akarom látni magamat, életem első magas sarkú cipőjében, amelynek ragyogása - szaladgá- lásra-játszadozásra való lapos sarkú fehér vászoncipőkig - minden korábbi cipőt elhomályosított. De azon a napon mégsem a cipő szokatlan vagy feltűnő a kislány megjelenésében. Hanem hogy azon a napon a kislánynak lapos A szerető Marguerite Duras 3.rész karimájú drapp férfikalap van a fején, széles fekete szalaggal. A kép meghatározó kétértelműsége a kalapból fakad. Hogy ez a kalap hogyan került a birtokomba, már elfelejtettem. Elképzelni se tudom, hogy ki ajándékozhatott volna meg vele. Azt hiszem, anyám vette, méghozzá az én kérésemre. Egy biztos: valami végkiárusításon. Hogyan is lehetne megmagyarázni ezt a kalapvásárlást? Akkoriban egyetlen asszony vagy lány se hordott férfikalapot a kolónián. Még bennszülött sem. Alighanem úgy történt a dolog, hogy tréfából felpróbáltam a boltban, és amikor megnéztem magamat a tükörben, láttam, hogy a kalap alatt az egész arcom, az a rút soványság, ami a gyermekkor fogyatékossága, egyszeriben átalakult. Már nem természeti adottság volt, kidolgozatlan és végzetes. A soványságból, épp ellenkezőleg, a természettel dacoló választás lett, a szellem választása. Az akarat eredménye. Mintha hirtelen más szemmel nézném magamat, ezt a másvalakit, aki mintha egyszerre szabad prédája volna mindenkinek, minden tekintetnek, belesodródva a városok, utak, a vágy forgatagába. Fogom a kalapot, többé sohase válók meg tőle, az enyém, én meg az övé vagyok, testestül- lelkestül, csak az övé, állandóan rajtam van. Egy kicsit a cipővel is ez volt a helyzet, de csak a kalap után. A cipő nem illett a kalaphoz, ahogyan a kalap sem a vézna testhez, nekem tehát mindkettő megfelelt. A cipő is állandóan rajtam van, ebben a cipőben, ebben a kalapban megyek mindenhová, télen-nyá- ron, így öltözöm fel minden alkalomra, így járok-kelek a városban. N emrég kezembe került egy fénykép a fiamról. Húszéves korában készült, Kaliforniában van, két barátnőjével, Erikával és Elisabeth Lennard- ral. Ó is sovány, olyan sovány, mint egy fehér bőrű ugandai. Mintha kihívóan mosolyogna, egy kicsit kajánkodva. Szemlátomást ágrólszakadt fiatal csavargónak akar látszani. Ő így érzi jól magát, szegényen, sze- gényember-ábrázattal, soványan, esetlenül. Ez a fénykép áll a legközelebb ahhoz a másikhoz, amelyik a kompon utazó lányról készülhetett volna. De aki a fekete szalagos, lapos karimájú, drapp kalapot megvette, nem ő, hanem egy másik fényképen látható asszony, az anyám. Itt jobban ráismerek, mint a későbbi képeken. Egy ház udvarában készült, a Kis-tó mellett, Hanoiban. Mindannyian együtt vagyunk rajta, ő is, meg mi is, a gyerekei. Négyéves vagyok. Anyám a kép közepén áll. Mennyire jellemző rá a suta testtartás, a komorság, ahogyan alig várja, hogy végre elkattintsák a masinát. Csak egy pillantás megnyúlt arcvonásaira, lompos ruhájára, álmatag tekintetére, máris tudom, hogy meleg van, hogy alig áll a lábán a fáradtságtól, hogy unatkozik. Mi meg, a gyerekei, mint a lelencek, úgy vagyunk öltözve, erről pedig az jut eszembe, miféle állapotba került néha az anyám, mert ennek az állapotnak az előjeleit már a fényképen látható időszakban is jól ismertük, hogy egyszer csak nem mosdat meg bennünket, nem öltöztet fel, sőt olykor enni se ad. Ez az életunt- ság mindennap elfogta anyámat. Néha eltartott egy darabig, máskor anyám egy éjszaka kialudta. Nem kis szerencsémre olyan asszony volt, aki sohase vesztette el a reményvesztettsé- get, azt a vegytiszta remény- vesztettséget, amelyet néha még a leghevesebb életöröm sem tudott teljesen elfojtani benne. De hogy miféle események ragadták el tőlünk nap nap után, azt most már sohasem fogom megtudni. Ez egyszer talán az ostobaság, amelyet épp az idő tájt követett el, megvette a házat - a fényképen láthatót-, pedig nem volt rá semmi szükségünk, méghozzá éppen akkor, amikor apám már nagyon beteg, és néhány hónapra rá meg is hal. Vagy talán éppen akkor tudta meg, hogy ő is megkapta a betegséget, amely hamarosan a férje halálát okozza? Az időpontok egybeesnek. De hogy miféle természetű volt a felismerés, amely beléhasított, és ennyire letörte, nem tudom, és nyilván ő se tudta. Lehet, hogy apám közeli halála? Vagy csak ilyen napja volt? Egyszerre megrendült a bizalma a házasságában? A férjében? A gyerekeiben? Vagy mindabban, amit magáénak mondhatott? így volt mindennap. Ebben biztos vagyok. Nyilván nagy volt a megpróbáltatás. (folytatjuk)
