Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-02 / 48. szám
12 1998. december 2. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Éjfél a jó és a rossz kertjében A hajdani spagetti- westernsztár, a hallgatag zsaru, Piszkos Harry megszemélyesítője, Clint Eastwood rendezőként már sokszor meglepte a közönséget. Oscar-díjas „westernsiratója”, a Nincs bocsánat, aztán a Tökéletes világ, A szív hidjai - mind arról győzhették meg a publikumot, hogy a kamera túloldalán is mestere a lélekábrázolásnak. Legújabb rendezése, az Éjfél a jó és a rossz kertjében John Berendt bestsellerének - amelyre Eastwood már a megjelenése előtt lecsapott - filmváltozata. A történet egy bűnügy, pontosabban egy gyilkosság köré szövődik, ám szó sincs krimiről. Az ifjú zsurnaliszta, John Kelso (John Cusack) megbízást kap, hogy Savannah egyik legtekintélyesebb polgára, a dúsgazdag műkereskedő, Jim Williams (Kevin Spacey) minden évben nagy pompával megrendezett estélyéről afféle társasági beszámolót írjon lapjának. Kelso idegenkedve szemléli a titkokkal és különös figurákkal teli várost, vendéglátóját, Williamset és annak baráti körét. A parti éjszakáján holtan találják Williams élettársát, a zűrös életű Billy Hansont. A gyanú természetesen a műkereskedőre terelődik. Kelso tanúként belekeveredik az ügybe. Mind rokonszenvesebbnek találja Wílliamset, s egyre inkább rabul ejti Savannah furcsa légköre... Egyetértve John Cusackkal - aki azt tartja a film legfőbb erényének, hogy „a bizonytalanság nyomába szegődik, és megmutatja, a világ nem fekete vagy fehér...”- azt is hozzáfűzhetjük, Eastwood ezen is túllép. Azt sugallja: a világ gyakorlatilag megismerhe- tetlen. Ahány ember, annyi titok... _______________Heti hír_____ De Niro bosszúja Már az újságírók is azt hitték, hogy Robert De Niro némaságot fogadott: A legújabb filmje, a Ronin bemutatóját követő sajtótájékoztatón ugyanis De Niro egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni. (Ugyanezt tette egyébként a film másik főszereplője, Jean Reno is.) A mozi sztorija szerint De Niro olyan zsoldost alakít, akinek az a feladata, hogy mindenáron megszerezzen egy titkos iratokat tartalmazó táskát. A film autós üldözési jeleneteit Párizsban forgatták, mégpedig ugyanabban az alagútban, amelyben egy évvel ezelőtt Diana hercegnő Mercedese karambolozott. Ezért az „ötletért” nagyon sokan bírálták a sztárt, és a sajtó többször is egyszerűen morbidnak minősítette a párizsi felvételeket. De Niro viszont nem törődött semmivel és senkivel, hanem bevárta a „bosszú óráját”: hiába faggatták az ítészek, meg se mukkant... Kávéházi beszélgetések zenéről, irodalomról és másról Varnus Xavérral (4.) Finom arányérzékkel Szabó G. László ___________ Or gonaművész pontosan működő belső navigációs rendszerrel. Ahogy ő mondja: „Ez a finom arányérzék mindig megmutatja, hol kell elfordulnom jobbra vagy balra, mikor kell gyorsítani vagy lassítani, esetleg azonnal megállni. Mintha bennem volna Isten iránytűje. Ha nem figyelek rá, vagy ha meghazudtolom magam, abban a percben zátonyra futok. Tudom, hogy banálisán, sőt nevetségesen hangzik, de már előfordult, hogy hajnali négykor felriasztott egy baljós érzés. Hétkor aztán felhívtam a brókeremet, hogy adja el a részvényeimet, és már másnap bebizonyosodott, hogy jól döntöttem. Pedig nem is olvastam az újságok idevonatkozó részét.” Most viszont újságokat lapozunk, híreket böngészünk. Pontosabban: én „csemegézek”, Varnus Xaver pedig „kommentál”. „Mosolygó arccal feltámadt Nicolae Ceausescu néhai román államfő, akit 1989-ben statáriá- lis eljárással halálra ítéltek és kivégeztek - írja a Magyar Hírlap. - A hírhedt politikus bukaresti plakátjain a következő szöveg olvasható: »Emlékezzenek vissza mindenre, amit a román népért tettem.«, Illetve »Engem agyonlőttek. Ön most jobban ól?« Én már azon sem csodálkoznék, ha a képet a múlt héten készítették volna Ceausescuról. Az ilyen emberek, akik ekkora fifikával, folyamatosan képesek egy országot a sír szélére vinni, nyilván jól megtervezik örök életüket. A másik reakcióm: emlékezzünk csak a Gorbacsov elleni puccskísérletre. Az akkori orosz ENSZ- nagykövet belekezdett egy iszonyatos sztálinista szövegbe. »A haladó kommunizmus most végérvényesen megmutatja- mondta-, hogy a kapitalizmus a teljes dekadencia.« Folyt az arcokon a verejték, mindenki elképedve várta, mi jön még. A nagykövet aztán egy félmondatnál megállt, elővette a zsebkendőjét, megtörölte a homlokát és így szólt: „Uraim, ha a múlt heti puccs sikerül, önök ma minden bizonynyal egy ilyen beszédet hallanak. Viszontlátásra!” Azzal kivonult a teremből. Stratégiának tehát az említett Ceausescu-hír is megteszi. Magyarországon veszélyes volna feltenni egy olyan kérdést, _ „Az anyám kezét sem fogtam soha.” Dömötör Ede felvétele hogy »Ön most jobban él?« Itt ugyanis senkit nem lőttek agyon 1989-ben, és ez így van rendjén, genetikailag azonban továbbra is Pató Pál úr nemzete vagyunk. Mi mindig mindenre ráérünk, sajnos. Tehetséges nép a magyar, de a tehetedenségi vagy ha úgy tetszik: a nehézségi erő sok mindentől visszatart bennünket. Ha leülünk, nem nagyon tudunk felállni. A legnagyobb íróink közül is nem egy ott fordult fel az asztal mellett, mert halálra za- bálta magát. Még a legműveltebb réteg sem tanult a saját tapasztalataiból. Belegondolni is elképesztő, hogy mit ünnepiünk. 1848-at, ’45-öt, ’56-ot. A bukásainkat. A németek, az osztrákok, a franciák, az angolok a győzelmeiket éltetik, nagy kudarcaikat mélyen elhallgatják. Nem hiszem, hogy a nálunk honos gondolkodás előreviszi a népet. Mi folyamatosan félrenavigáljuk magunkat. Nem a negatív példákra kellene építenünk. Állatkerti fegyverszünet címmel egy kedves fotó Amerikából: lowa állam egyik állatkertjében »»örök barátságot« kötött Annabelle, a kölyökcica és egy szürke mezei egér. Tessék! Az állatoknak is előbb sikerül, mint nekünk. Várható volt, hogy előbb-utóbb megszégyenítenék bennünket. Szerintem már röhögnek is rajtunk, csak nem vesszük észre. Egy másik fotó két mondattal Londonból: »George Michael nem akarja tovább rejtegetni szerelmét a világ elől. A londoni Hilton Hotelban tartott AIDS-gá- lán kéz a kézben jelent meg barátjával, Kenny Goss-szal.« Szerintem a poént már lelőtte. Hónapokkal ezelőtt, amikor botrányba keveredett a rendőrrel. Hogy most kéz a kézben jelent meg a barátjával? Nem hiszem, hogy életének ez volt a hősi cselekedete. De bizonyára jól tette. Én az anyám kezét sem fogtam soha. Engem gyerekkoromban pórázon vezettek. Na jó, kantáron! Meg is vannak a nyomai. Szólok is majd Gábornak, hogy ha lehet, ne az orromnál, hanem a kantáromnál fogva vezessen. Ez így elég látványos lenne. A kettőnk közti komolysági felállás is ezt indokolná. Találtam egy irodalmi hírt is: novelláiért és Jadviga párnája című nagyregényéért Déry Tibor- díjjal jutalmazták Závada Pált. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ötven év múlva nem kell majd lábjegyzetet írni arról, hogy ki volt Déry Tibor. A Jadviga párnáját viszont nem olvastam még. Nekem is vannak lemaradásaim. Az orosz irodalmat például egyedül Csehov jelenti számomra. A többiekhez valahogy nem kerültem közel. Dosztojevszkij regényeiben vért és hullaszagot érzek. Tolsztoj rémesen locsogós, a Háború és béke indokolatlanul elnyújtott. Az orosz írók kötetei annyira vaskosak, hogy én csak irdatlan hosz- szú téli éjszakákon tudnám olvasni őket. Olyanok meg errefelé nincsenek. Mi ezen a téren is inkább déliek vagyunk. Jobban szeretjük a verseket, mint a végeláthatatlan regényfolyamokat. Csehovnak van egyébként egy zseniális novellája is Szaha- lin szigetlakóiról, akik kétféleképp keresik meg a kenyérrevalót. Libát tenyésztenek, és pálinkát főznek. Egyszer egy gazda - írja Csehov - elfelejtette befedni a pálinkásbödönt, miután elkészült a nedű, a libák meg behör- pintették az egészet. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán részegen. A gazda pedig, aki ugyancsak ivott, ijedtében, hogy legalább a tollúk ne vesszen kárba, sorra megkopasztotta őket, és egy nagy szekéren kivitte az elpusztult libákat a szemétdombra. Azok meg délután kijózanodtak, és csupaszon hazasétáltak. Ritka az ilyen humor az orosz irodalomban, több száz oldalt kell végigolvasni, míg az embert megjutalmazza az író. Én a francia és a latin irodalom mellett köteleztem el magam. De ott is vannak könyvek, amelyek kifognak rajtam. Simone de Beau- voire A másik nem című munkájába most vágtam bele ötödször, de még mindig képtelen vagyok végigolvasni. Első könyvéből 13 kiadásban 38 ezer példány fogyott el. Bizonyára a Folytatással sem kisebb siker várományosa. Nem izgulok. Az első kiadásból 10 ezer darab fogyott el négy nap alatt. De ha nem tetszik valakinek, az sem baj. Csak arra kérem, ne a tápanyagot hibáztassa. Nála ez emésztési probléma lehet. A két Gyulus: Kabos és Gózon nemcsak színészként, hanem magánemberként is folyamatosan szórakoztatták a közönséget Minden szerepükben derűt fakasztottak az emberek arcára Bános Tibor _______________ 19 35 nyarán Somlay Artúr, a nagy drámai színész és a fiatal, kezdő Perczel Zita egyik érzelmesjelenetét próbálták Gaál Béla rendező irányításával a Budai cukrászda című készülő filmhez. Színhely a zuglói filmstúdió, a Hunnia egyik műterme. Tőlük kissé távolabb két ragyogó komikus, mindketten Gyulák, a felvételre várakoztak. Nekik kevesebb dolguk akadt a filmben. A két Gyula - Kabos és Gózon - tétlenkedve várakozott. Gózon két évvel volt idősebb legkedvesebb cimborájánál, Kabosnál. Barátságuk mégis „ezeresztendősnek” tetszett. Ezen a nyáron Gózon ötvenéves volt, Kabos csak 48. Gózon sok évtizedes vidéki és fővárosi hányattatás, magánszínházi szereplések hosszú és kimerítő, anyagilag sem mindig biztonságos időszaka után végre révbe érkezett. Szerződtette a Nemzeti Színház. Kabos - ugyancsak izzasztó, fizikailag, de lelkileg is igen erős igénybevétel után - szabadnak és függetlennek mondhatta magát. 1910 nyarán „a kis Gózon” finom papíron, elegáns borítékban leveleket kapott Szabadkáról. Ő ugyanígy válaszolt rájuk. Mindenki azt hitte, hogy valami romantikus szerelmi história szálai szövődnek. Krémer Sándor színiigazgató is így gondolta. Aggódott tehát, hogy elveszíti a Szigligeti Színház kedvencét, a legjobb Sasfiókot. Gyulus, amikor ezt megtudta, nagyon nevetett rajta. Dehogy is menne ő el, sőt szeretne valakit idehozni. Úgy hívják, mint őt, Gyula... Gyulus. Csak nem Gózon, hanem Kabos. „Rettentő komikai ereje van, kérem!” - magyarázta az igazgatónak. Kabos végre megérkezett. Attól kezdve mintha ikerpár lettek volna, mindig együtt lehetett őket látni. Ők lettek a város kedvencei. A két jómadár. A hírük sohasem cáfolta meg tetteiket, így történt, hogy egyszer késő este, előadás után pezsgőt ittak a Pannóniában. Kicsit a fejükbe is szállt az akkori idők legjobb márkája, a Mummot. Tizenkettő után szedelőzködni kezdtek, és elindultak hazafelé. Úticéljukat azonban hamarosan megváltoztatták, és visszafordultak. Amikor ismét a Pannónia kávéház elé értek, így szólt Gózon: „Te, Gyula, csináljunk egy kis tréfát!” „Jó, de mit?” - kérdezte Kabos. „Tedd, amit én!” - utasította a másik Gyulus, és a teraszon lévő asztalokból és székekből szép gúlát dobtak össze a Pannónia bejárati ajtaja elé. Ember onnan se ki, se be nem léphetett. Lett is belőle nagy ribillió. Másnap a lapok első oldalon tudósítottak a két gazfickó legújabb csínytevéséről. Az egész város rajtuk mulatott. És jobban szerették őket, mint egy nappal korábban. Derűt fakasztottak az emberek arcára.
