Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-02 / 48. szám
Kultúra 1998.december 2. Néptáncantológia ’98 - Komárom Nem szűnt meg, létezik! Tóth Lehel felvétele Takács András _____________ Má r nagyon sokan - főleg a kár- örvendők közül - azt hitték, hogy megszűnt a szlovákiai magyar néptáncmozgalom! S lám, létezik. Megint bizonyított. Országos szintű seregszemle megvalósítására is van ereje, rendelkezik ehhez szükséges komoly művészi értékekkel. Aztán, van az országunkban olyan bátor, városi hatáskörű intézmény, mely az anyagilag ellehetetlenített Cse- madok országos központja helyett hajlandó átvállalni egy ilyen, nagyjelentőségű országos rendezvény megszervezését. A Komáromi Városi Művelődési Központ volt az a bátor intézmény, mely helyet adott a IX. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár társrendezvényeként megvalósított Néptáncantológia ’98-nak és az utána következett éjszakába nyúló szakmai vitának. A rendezvénysorozatot, társrendezőként, szakmailag a Szlovákiai Magyar Folklórszövetség garantálta, az anyagiakról pedig a Nyári Szabadtéri Táncszínházi alap gondoskodott, azaz általa értek célhoz a szponzori adományok. Ha az új kormány, a parlamenti választások eredményeként elvárható új kultúrpolitikai irányvonal nem tesz jelentős pozitív lépéseket, akkor a népművészet művelésének anyagi bázisa a jövőben is csak kegyekből és adakozásokból lesz beszerezhető. Akkor pedig a mozgalomnak az embert, a nemzeti hovatartozást formáló feladatköre jelentősen változik és kérdésessé válik. Biztos anyagi bázis nélkül, adományokkal csak alkalomról alkalomra lehet élni, és a mozgalmat összetartó rendezvényeket is csak alkalomszerűen - amikor egy-egy intézmény olyan erősnek érzi magát, hogy annak megvalósítását meri vállalni - lehet megvalósítani. Az ilyen rendezvény pedig - minden jó szándék mellett - csak féleredmény. HiA Szőttes Kamara Néptáncegyüttes ányzik belőle az előre tervezés lehetősége, a részvétel feltételeinek a mozgalmat, a művészi alkotásokat előrelendítő meghatározása. Az ilyen rendezvények csak prezentálást, a túlélést biztosítják. E tényekre való figyelmeztetés után - remélve, hogy még jókor és időben szólok - kissé részletesebben a Néptáncantológia ’98- ról. Az Antológiára szóló felhívást - mivel a részvétel jelentősen terhelte az együtteseket, a jelentkezőket - csak hét kollektíva tudta elfogadni. A nyolcadik, a Garabonciás Néptáncegyüttes mint vendég érkezett Dél-Komárom- ból. Ugye, milyen kevés? Pedig 1994-ben - akkor volt az utolsó táncegyüttesi országos verseny Tornaiján - még 25-30 néptáncegyüttes dolgozott elfogadható színvonalon és aktívan. A részt vett csapatok megérdemlik a felsorolást: Csalló (Somor- ja), Dunaág (Dunaszerdahely), Hajós (Komárom), Palóc (Fülek- püspöki), Ilosvai (Nagyida), Ifjú Szivek és Szőttes (Pozsony). Az Abaúj-Gömöri Táncosok Baráti Köre is ott volt, de ők nem állandó együttesként működnek, hanem több együttes legjobb, illetve „kiöregedett” táncosaiból alkalomszerűen verődnek össze, ezért a besorolásukkal is így számolunk. Az Antológia bizonyította, hogy együtteseink, táncosaink megtanultak tisztán táncolni. Az előadásaik nem voltak azonos színvonalon, de azonos volt a táncok nyelvezetéhez való hozzáállás. Még a nagyon fiatalokból álló Palóc táncosai is - igaz, nehézkesen, kevésbé átélten - az adott táj táncnyelvezetének stílusát elsajátítva mutatták be a Dunántúli eszkózös és ugrós, valamint a Szatmári táncok című koreográfiákat. A tánc- és a tájnyelv tökéletes megszólalta- tója a Szőttes volt. Igaz, kiforrott táncosok, nagyon tisztán megfogalmazott koreográfiákban tolmácsolták Németh Ildikó-Szabó Szilárd Galga menti táncok és Hégli Dusán Zoboralji táncok című koreográfiáját. A Szőttes koreográfus és zenealkotói, előadói, stílustisztasági, szerepátélési, zenekíséreti, viseleti színvonalát elérte, illetve megközelítette az Ifjú Szivek, az Ilosvai és a Baráti Kör. A Hajós, a Dunaág fiatal táncosai is pár éves rutinra szert téve utolérhetik őket. A Csalló, főleg a Csallóközi lakodalmasban, a 70-es évekre jellemző stílust képviselte, de azzal is kellemes élményt nyújtott. A bemutatott táncok arról győztek meg, hogy a felvidéki magyarság hagyományos tánc-, dal-, zene- és viselkedéskultúrája szerves része a magyar nemzet hagyományos kultúrájának, és együtteseink e kincs birtoklása mellett magukénak mondhatják az egész egységes Kárpát-medencei magyar népi tánckultúrát. Szuverén módon táncolták az erdélyi (ördögfüzesi, magyarózdi, kalotaszegi, vajdaszentiványi) táncokat, de hasonló természetességgel és tisztasággal jelenítették meg a dunántúli, a Galga menti, a szatmári tájegységek táncait is. Gondolom, mindennek a fontosságát politikai, kultúrpolitikai életünk felelős vezetői is tudatosítják! A rendezvényről való távolmaradásuk máig érthetetlen. Adományok- kal csak alkalomról alkalomra lehet élni. Együtteseink, táncosaink megtanultak tisztán táncolni. Heti kultúra Könyvespolc Jáchym Topol: Nővérem Az 1962-ben született Jáchym Topol monumentális regénye az 1989 utáni Csehszlovákiáról (Csehországról), illetve az egész mai létállapotról ad apokaliptikus és lehangoló képet. Kaotikus, félelmetes világ tárul elénk. A Nővérem rendkívüli atmoszférájú regény, hol lelassuló, hol pedig hömpölygő, sodró lendületű tudatfolyam, amely az érzékeny olvasót hamar magával ragadja. A könyvben szabadon váltakoznak a hosszú lírai részek, a „dadogó” töprengések, a szürreális látomások, a groteszk vagy éppen mitikusjelenetek és történetek, a naturalista leírások, és egymásba olvad álom és valóság. Hasonlóképpen: Topóinál egymásba csúsznak a különböző nyelvű rétegek is; szétesik, újraformálódik, tompul, színesedik és burjánzik a nyelv - mert a világ káosza a nyelv káosza is, és ezt Topóinak rendkívül érzékletesen siLapozgató Kalligram 1998/11-12 Legújabb (dupla) számában sok és színes olvasnivalót kínál a lap., A világ, amelyre születtünk, a vitatható és elhagyott értékek világa volt”-kezdi Múlttal rendelkezni című esz- széjét Vlado Gotovac. A következő oldalakon Határ Győző, Kibédi Varga Áron, Jász Attila, Peer Krisztián, Major Anita és mások verseit, Nietzsche esz- széjét, Beckett novelláját és Vásárhelyi Szabó László tanulmányát olvashatjuk. Az illusztrátorok: Szabó Ottó, Gály Kati, Luzsicza Árpád, Mórocz Mária és Dusán Polakovic. ifpÉfl »CoöMít TL t KalugraM HÍvit 'V- Gotovac: Amt/" r«n<JeIke*j*l /% Kunszt ^ ■ A lllgíí-' Reaktorlevél % > F. Nietzsche: * *'jpsjrv I Wagner esete r V. Fjodorov Oh !.> MA szépséges 11-12 f * í N yi P. Pihenek j yv : •••■ a kttlbnc 199« ;V november-, ;| Keszthelyi , Rezső: december djjgj Levél illill:__________________ került megmutatnia. A Nővérem természetesen nem a valóság hű lenyomata, nem Csehország szociografikus tükrözése, sokkal inkább vízió és egy életérzés kifejezése. Talán ezért válhatott a mű kultuszkönyvvé nemcsak Csehországban, hanem Németországban is. Most a magyar olvasó is megismerkedhet az 1989 utáni cseh irodalom egyik legfontosabb és legtöbbet tárgyalt művével. (Kalligram, Pozsony) Regény M ár benne jártam a korban, amikor egy nap, valami középület előcsarnokában odalépett hozzám egy férfi. Bemutatkozott, és azt mondta. „Öröktől fogva ismerem magát. Mindenki azt mondja, hogy fiatalon milyen szép volt, de én azért jöttem ide magához, hogy megmondjam: most sokkal szebb, mint amikor fiatal volt, nekem sokkal kevésbé tetszett a fiatalasszony-arca, mint ez a romos mostani.” Sűrűn eszembe jut ez a kép, ma már csak én látom magam előtt, de beszélni sohase beszéltem róla. Még mindig ott lebeg, ugyanabban a csöndben, mint egy káprázat. Valamennyi kedves képem közül ez az egyetlen, amelyben magamra ismerek, ezt szeretem a legjobban. Az életben egykettőre utolért az érzés, hogy minden késő. Már tizennyolc éves koromban is késő volt. Tizennyolc és huszonöt éves korom közt váratlanul ösz- szekuszálódtak az arcvonásaim. Tizennyolc évesen megvénültem. Hogy más is így van-e vele, nem tudom, sohase kérdeztem. Úgy rémlik, figyelmeztettek rá, hogyan rohamoz minket az idő, hogy nemritkán épp akkor sújt le ránk, amikor még ki se léptünk az élet legzsengébb, legünnepeltebb időszakából. Hirtelen szakadt rám az öregedés. Egymás után kaparintotta meg arcvonásaimat, A szerető Marguerite Duras l.rész módosította egymáshoz való viszonyukat, szememet még nagyobbra kerekítette, még inkább megszomorította tekintetemet, véglegesítette szájam ívét, mély redőkkel barázdálta homlokomat. Azért nem ijedtem meg tőle, sőt olyan kíváncsian figyeltem az arcom vénülését, mintha valami könyvet lapozgattam volna. Azt is tudtam, hogy szó sincs érzékcsalódásról, és hogy az öregedés majd meglassul, hogy előbb-utóbb bizonyosan rátalál saját ritmusára. Akik ismertek tizenhét éves koromban, amikor hazautaztam Franciaországba, elképedve láttak viszont két év múlva, tizenkilenc évesen. Ezt az arcot, az újat megőriztem. Ez lett az arcom. Persze tovább vénült, de nem annyira, mint vártam. Töredezett felszínére száraz és mély árkok vésődtek. Míg a finom vonású arcok általában elernyednek, az enyémnek változatlanok maradtak a körvonalai, csak az anyaga ment tönkre. Tönkrement arcom van. Ha még nem mondtam volna, tizenöt és fél éves vagyok. Komphajó visz át a Mekongon. Ugyanaz a kép, amíg csak át nem érek a túlsó partra. Tizenöt és fél éves vagyok, ebben az országban nincsenek évszakok, egyetlen évszak van, forró és egyhangú, a föld hosszan elnyúló forró övezetében élnek, nincs tavasz, nincs megújulás. Állami leányotthonban lakom, Saigonban. Ott alszom, enni is ott eszem, de iskolába már nem odajárok, hanem a francia gimnáziumba. Tanítónő anyám érettségit akar a kislányának. Neked muszáj megszerezned az érettségit. Ami neki elég volt, az a kicsinek már nem elég. Érettségi, aztán egyjó matematikadiploma. Mindig ezt a lemezt hallgatom, amióta iskolába járok. El se tudtam képzelni, hogy valaha is megmenekülhetek a matematikatanári diplomától, örültem, hogy áltathatom valamivel az anyámat. Amióta az eszemet tudom, anyám mást se csinált, csak naphosszat a gyerekei meg önmaga jövőjén rágódott. Amikor már nem szőhetett a fiainak pompás terveket, szőtt másmilyeneket, kócból-csepűből, a célnak ezek is megfeleltek, betömték az előtte tátongó időt. Emlékszem a kisebbik bátyámnak szánt könyvviteli tanfolyamra. A népiskolára, oda évről évre beiratkoztunk, hol erre, hol arra az évfolyamra. Be kell hozni a lemaradást, mondogatta anyám. El is tartott vagy három napig, sohase négyig, soha. Soha. Otthagytuk, mihelyt anyámat áthelyezték. Az új lakóhelyünkön aztán megint beiratkoztunk. Anyám tíz éven át ragaszkodott ehhez. Nem lehetett vele beszélni. A kisebbik bátyám kis könyvelő lett Saigonban. Ipariskola nem volt a kolónián, ennek köszönhetjük, hogy a nagyobbik bátyám visz- szamehetett Franciaországba. Néhány évet Franciaországban töltött, hogy az ipariskolát elvégezze. Nem végezte el. Ezt anyám is tudhatta. De nem volt választása, el kellett távolítania ezt a fiút a másik két gyerekétől. A nagyobbik bátyám néhány évre kiszakadt a családból. Távolléte idején vette meg anyám a koncessziót. Iszonyú kaland, de nekünk, gyerekeknek, még iszonyúbb lett volna egy fedél alatt élni a gyilkossal, aki egyre hóhérolja az éjszakának, a „Vadász éjszakájá”- nak gyermekeit. Azt mondták, azért, mert egész gyerekkoromat a tűző napon töltöttem. De nem hittem el. Azt is mondták, azért, mert a nyomorúság töprengésre késztette a gyerekeket. Pedig dehogy, nem erről van szó. Az éhínségjárványok gyerek-aggastyánjait, őket igen, de minket nem, mi nem éheztünk, fehér gyerekek voltunk, szégyelltük magunkat, egyenként eladogattuk a bútorokat, de éhezni nem éheztünk, inast tartottunk, bár néha, igaz, undokságokat ettünk, vízimadarat, kajmánt, ezeket az undokságokat az inas sütötte meg, ő is szolgálta fel őket, néha visz- szaküldtük az ételt, nem ettük meg, még ezt a fényűzést is megengedhettük magunknak. Nem, nyilván történt valami, amikor tizennyolc éves lettem, az formálta át az arcomat. Alighanem éjszaka. Féltem magamtól, féltem Istentől. Nappal nem annyira, a halál se tűnt fel olyan súlyosnak. De állandóan a sarkamban volt. Ölni akartam, a nagyobbik bátyámat, őt akartam megölni, hogy végre fölébe kerekedjem, egyszer, csak egyetlenegyszer, és végignézzem a halálát. (folytatjuk)
