Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-25 / 47. szám
12 1998. november 25. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Ryan közlegény megmentése Az év filmjének nevezik, Steven Spielberg pályája csúcsaként emlegetik ezt a második világháborús „filmeposzt”. Még nem érkezett meg hozzánk a film, de máris botrányokról keringett némi szóbeszéd: a velencei fesztiválon az egyik polgári szervezet a film betiltását követelte a brutálisan véres jelenetek miatt. Maga a főszereplő is azt nyilatkozta, nem engedi tizenhárom éves fiának, hogy megnézze. Valóban sokkoló a Ryan közlegény. Ennyire naturális háborús filmet aligha látott a néző. A normandiai partraszállás 25 perces képsora - ezzel indít a film - olyan érzékletes, hogy a néző a kegyetlen mészárlás kellős közepén érezheti magát. A rendezői szándék: a háborús film műfaját megtisztítani a kliséktől, a világméretű öldöklést a maga valójában megmutatni, a katonákat nem hősöknek, hanem hétköznapi embereknek láttatni, akik előtt egyetlen cél lebeg: túlélni... A szándék szinte hibátlanul megvalósult, leszámítva a giccsbe hajló kerettörténetet. Némileg vitára ingerlő a történet alaphelyzete: az amerikai hadsereg gyászjelentéseket író részlegében valaki felfigyel rá, hogy három Ryan vezetéknevű katona is meghalt. Testvérek voltak, s anyjuk már csak a legkisebbet várhatja haza. Parancsot adnak, vezényeljék haza az utolsó életben maradt Ryant. (A hihetetlen határát súrolja ez a sztori, de hát a háború ténye maga is képtelenség.) Miller kapitány (Tom Hanks remek alakítása) és csapata kapja a feladatot, hogy az ellenséges erők vonalai mögé jutva kerítse elő Ryan közlegényt. Az osztag az életét kockáztatja a küldetés teljesítéséért. Mindannyi- ukban felmerül a kérdés: miért ér többet Ryan élete, mint az övék... A Spielberg- életművön elgondolkozva is jócskán akadnak kérdések. Ami bizonyos: ő a rendezők virtuóza. Heti hír Brando újra Sokan és sokszor jósolták már lemondóan, hogy Marlon Brando sohasem lép többé a kamerák elé. De lám, itt az új film! A 74 esztendős színészt a Free Money című moziban láthatjuk majd viszont olyan partnerek társaságában, mint Donald Sutherland, Mira Sorvino és Charlie Sheen. Brandónak egy könyörtelen börtönigazgató szerepe jutott, aki nemcsak a rá bízott fegyintézet, hanem a rácson kívüli városka lakóit is kegyetlenül terrorizálja. Kávéházi beszélgetések zenéről, irodalomról és másról Varnus Xavérral (3.) Már kitombolta magát „Nekem ez a házi bibliám.” Dömötör Ede felvétele Szabó G. László ____________ Va n néhány nagy barátja. Faludy György mellett a legendás francia orgonavirtuóz, Jean Guillon. Aztán Sir Lloyd Simmons, Erzsébet királynő unokatestvére, Churchill hajdani kártyapartnere. És a többi Budapesten, Párizsban, Torontóban, Montrealban. Fride- rikusz Sándor mindkét könyvébe bekerült. Az elsőben azt írja róla: „Vibrálóan intellektuális... üzleti ügyekben legszívesebben még a tízfilléresért is lehajolna, magánemberként azonban nagylelkű és segítőkész gavallér. Zseniális zsarnok, aki szereti, ha minden beosztottja tudja, hogy ő az úr.” A Folytatásban négy oldalt kapott. „Bár tagadja, de szereti, ha szeretik - írja róla -, s noha keménynek mutatja magát, látszik: környezetének árulásai mélyen megrendítik. Agyát a legmagasabb fordulatszámon pörgeti, és szereti kényeztetni testi önmagát...” Sosem tart attól, hogy csorbát szenvedhet ez a nagy barátság? Mi már annyi viharon túl vagyunk! Például most nyáron is volt egy. Úgy időzítettük ugyanis, hogy mind a ketten egy időben legyünk New Yorkban, és onnan mentünk volna autóval Kanadába. Ami Sándor részéről végül is nem kis áldozat lett volna, mivel irtó nehezen viseli az ilyen hosszú utakat. Ha például repülővel utazik, amint felül, rögvest „elgáncsolja” az első légikisasszonyt, aki az italt tolja, és magába dönt annyit, hogy ne is érezze, hol jár, milyen magasságban. Az ő részéről tehát már az is fantasztikus dolog volt, hogy vállalta (volna) az utat New Yorkból Montrealba. A baj azzal kezdődött, hogy New Yorkban negyvenfokos hőség volt, amikor megérkeztünk, ami a páratartalommal együtt nyolcvannak tűnt. Hatalmas szauna volt az egész város. Sándor pedig délután ötig, tizennégy fokra hűtött szobában, dunyhák alatt, vacogva nézte az ottani talk-show-kat, aztán félóra séta után rohant vissza fagyasztani magát esténként 800 dollárért. Én viszont nem a szállodában akartam tölteni az életem, ezért miután meguntam a fel-alá caplatást a városban, hatalmas hisztiroham közepette felhúztam Montrealba. Sándort persze „cserbenhagytam”, és úgy tűnt, kész, egy életre elástam magam. Montrealban, jelzésértékűén, tizenegy fokkal hűvösebb volt, olyan kellemes, kora őszi idő, és rögtön megnyugodtam. Egy hónap sem telt el, amikor Sándor felhívott, hogy „rohadt szemét vagy, otthagytál New Yorkban, még a kártyámat sem tudtam használni...” Jól kidühöngte magát, de nincs örök harag. A mi barátságunk tehát elég sok mindent elvisel. Én megpróbálok mindenben nagyon lojális lenni hozzá, de egy évben egyszer magamnak is megengedem, hogy hisztis legyek. A Folytatásba Jirí Menzel is bekerült. Ahogy írja: „az imádni- való Menzel.” Képe mellé egy mulatságos történetet is átvett Hát, nem tudom... című könyvéből. Nekem ez a házi bibliám. A Hát, nem tudom... Remek, elképesztően muris könyv. A történetek pedig egytől egyig tanulságosak. Hosszú idő után Menzelnél csapott meg újra az a különös hangulat, amelyet mindig is elvártam Prágától. Menzel az első, aki az én szememben vissza tudott lépni a 20-30-as évek polgári, gazdag szellemi életet élő Prágájába, az én Prágámba, amelyre nyilván nem Gustáv Husák időszaka emlékeztet a legjobban. Intimitásokat az első kötete is tartalmaz, a másodikban azonban még inkább kitakarózik. Különösebben semmiféle szexuális szabadságot nem hirdetek. Én a szabadságot hirdetem, amelybe beletartozik minden. Többek között az is, hogy a szexuális életét az ember úgy rendezze be, ahogy az neki és a kedvesének jó, és nem úgy, ahogy tudom is én, kinek. Azt viszont mind a mai napig nem értem, hogy a püspöknek mért fáj attól a feje, hogy én kivel bújok ágyba. Esetleg azért, mert eloroztam előle valakit? Mert ennek is lehet valószínűsége. „Oly sok kaland, csalódás és érzelmi számkivetettség után találkoztam Gáborral: ha ez korábban történik - ismerve mindkettőnk jellemét - értetlenül és meggondolatlanul vágtunk volna bele abba, amiről most már mindketten hisz- szük, hogy hitelét a Sorstól halálunkig kapta.” Ezek az utolsó sorok a Folytatásban, az utolsó képen pedig „a kiválasztott”. Három éve ismerjük egymást. Mindig reméltük, hogy történik valami, de sokáig csak bénáz- tunk. Annyira gátlásosak voltunk, hogy a kapcsolatunk egy ideig nem tudott kialakulni. Gábor rendszeresen eljárt a koncertjeimre, én meg lézerdetektoros tekintettel követtem őt. Mint egy vadászbombázó. Két évig azonban csak kerülgettük egymást, de legalább addig mindketten kitomboltuk magunkat, és lehiggadtunk szépen. Arra hogyan jött rá, hogy már kitombolta magát? Ha az embernek kellő mennyiségű szeretője volt, akkor egy idő után már tudja, hogy valami mást akar. Ahhoz pedig, hogy eljusson a lélekig, keresztül kell siklania néhány testen. Nagyon kevés embernek adatik meg, hogy 18-20 évesen már akkora bölcsességgel rendelkezik, hogy végérvényesen és hosszú távra kapcsolatot köt. Aki fiatal korában sok szeretőt tart, és párhuzamos kapcsolatai vannak, tegye ezt nyugodtan addig, amíg nem érzi meg a nagy idők első szellőjét. Amikor ez megérinti, onnantól fogva ne folytassa, mert az már erkölcstelenségnek számít. Más megfogalmazásban: amíg az embernek nincs törzsvendéglője, addig mindennap ehet máshol. Egyébként én mindenkinek megadtam az életemben az alkalmat, hogy bizonyítson. Álltam a magam építette vár kellős közepén, mint Csipkerózsika, és vártam, hogy jöjjenek a kérők. És végre jött valaki. Bettoppant, megcsókolt, és felébresztett százéves álmomból. Gábor, ugye, huszonnégy éves. Nem érzem a kettőnk közti korkülönbséget. Legfeljebb öt-hat évvel idősebb nálam. Mintha az apukám volna. Annyira szigorú? Inkább azt mondanám, rettenetesen megfontolt és előrelátó. Hozzá képest én az örökös rosszcsont vagyok. Krencsey Marianne: „Sorsommal végleg megbékéltem. Az ember erkölcsi normája, belső tartása mindennél fontosabb. Elbántak vele, de nem veszett el, maradt a régi Erős Zoltán _______________ Ne w Yorkban a Manhattanhez közeli Cliffside Park-i otthonában, egy luxustoronyház ötödik emeletén lévő lakásában beszélgettem Krencsey Marianne-nal, akit tízévesen láttam Makk Károly filmjében, a Liliomfi Mariskájaként. Harminckét éve él Amerikában, távol a hazájától, mégis idegen akcentus nélkül, gyönyörűen beszéli a magyar nyelvet. Akár beszédtanár is lehetne a budapesti színiakadémián, mondom a még ma is csinos színésznőnek. A Liliomfit követően egymás után kapta az újabb és újabb filmszerepeket a Gábor diákban, A 9-es kórteremben, a Két vallomásban, a Fapados szerelemben, a Szegény gazdagokban, Az aranyemberben, a Gyalog a mennyországba című filmben, a Külvárosi történetben és A Tenkes kapitányában, hogy csak az emlékezetesebbeket említsük. 1966 nyarán azonban - sokak számára érthetetlenül - orvos férjével végleg elhagyta Magyarországot. Miért? „Miért? Visszakérdezek: miért lett öngyilkos Bajor Gizi, Somlay Artur, Soós Imre, Gellért Endre, Sarkadi Imre, Dómján Edit, Latinovits Zoltán? Miért bántak el olyan aljasul Bara Margittal? Én is, akárcsak az említett példaképeim, osztálytársaim, barátaim, egyfajta öngyilkosságot követtem el, amikor rákényszerültem, hogy elhagyjam hazámat. Olyan öngyükosságot, amely a túlélés reményében történt. A kádári képmutató világ, az irigységből, haszonlesésből fakadó hazug, ocsmány összeesküvés áldozata lettem jómagam is. Gyerekkorom óta gyűlöltem a képmutatást, sohasem fogtam be „pörös számat”, mindig is egy magam által elfogadott, belső törvénynek engedelmeskedtem. 1963 és 66 között több feljelentés érkezett ellenem a pártközpontba és a belügyminisztériumba, sajnálatos módon éppen a kollégáim köréből... Politikailag megbízhatatlanná váltam, nem kaptam szerepet még színpadon sem. Egyre többet nyomoztak utánam. Amikor már miattam a férjemet is kikezdték, betelt a pohár, nem tudtuk tovább elviselni a minket körülvevő légkört. Egy nyári külföldi utunkról aztán nem tértünk vissza. Négy hónapos ausztriai, svájci, olaszországi és izlandi „táborozás” után 1966. november 22-én New Yorkba érkeztünk. Lelkileg nagyon megszenvedtem a haza elvesztését, a kiszakadást családtagjaim, szeretteim köréből. Az ünnepelt sztárból hétköznapi háziasszony, anya és feleség lett. A filmre, a színpadra itt, New Yorkban nem is gondoltam, hiszen nem ismertem a nyelvet, s a család megélhetéséért keményen dolgozni kellett nekem is. Némi szerencsével irodai, pénzügyi munkához jutottam. Évekig voltam alkalmazásban egy híres banknál, majd egy nyugdíjintézetnél, végül húsz esztendőn át férjem orvosi rendelőjében dolgoztam. Most már, akárcsak a férjem, én is nyugdíjas vagyok. Nem titkolom, itteni életemet kissé beárnyékolta, hogy nem csinálhattam azt, ami a szívemhez közel állt. A honvágy is gyötört mindig. Az ember erkölcsi normája, belső tartása mindennél fontosabb. Még a hírnévnél, a pénznél is. Tisztességesen élni a legnagyobb emberi tett. Úgy érzem, nincs szégyenkeznivalóm.”
