Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-18 / 46. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1998. november 18. • 31. évfolyam Riport Washingtonban minden kicsit másképp működik, Q mint nálunk. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. november 21-étől 27-éig 46. szám • Ara 13 korona Sport Paul Gascoigne, avagy az önsorsrontó futballzseni 1 visszatérése -LvJ A menedzsment tárgyal, a melós féltheti a helyét... A Sanyi bácsik Kövesdi Károly __________ Sz lovákiai magyar körökben (van-e, ki pátosz nélkül gondol e közép-európai, a rezervátumok minden báját magán viselő fogalomra?) évekig hencegni lehetett azzal, ha az illető ismerte Sanyi bácsit. Ha nem adatott is meg egy utcában, egy faluban születni vele, a földijének lenni, ismeretségi körébe tartozni maga volt a megsüvegelés záloga. S bár Sanyi bácsi nem anyanyelvű iskolába járt, ilyeténképp „kiugrott” magyar, jól beleillett (esetleg éppen ezért) abba a melegházi miliőbe, amelyről Miroslav Kusy írt egy régebbi, remek esszéjében. A norma- lizáció idején született írás a kommunista oligarchiáról szólt, amelyben mindenki tudta a másikról, hová tartozik: árvái, liptói vagy gömöri az illető. Földinek lenni erősebb kötelék volt, mint elvtársnak lenni, s a hivatalban minden kényes csavar olajozottabban csavarodott, ha az illető a fülnek kedves tájszólással érvelt. De vissza Sanyi bácsihoz. Ő volt az ország egyik első embere, e szétprivatizált banánrepublika vasalt mosolyú macsója, gyengék gyámolítója, nagy pénzek villázója, bankok furdancsa, fociklubok keresztapja, s csak úgy mellékesen a vezérpárt keleti lobbyjának vezérhajója. (A szlovákiai magyar sajtó szemérmességére jellemző, hogy szédületes karrierjéről a Reflex cseh hetilapban olvashatott bővebben a gyalogmagyar - már ha módjában volt -, ahol górcső alá vették Sanyi bácsi múltját, kezdve a magyar mamától, folytatva a szocialista acélkolosszusban felfelé ívelő pályáig, végezve a demokrácia csúcsain.) Miért a múlt idő? Úgy tűnik, Sanyi bácsinak leáldozóban a szerencséje. Ami önmagában nem lenne tragédia, hisz sok embernek áldozott le a napja ezen a viAkiknek az elbocsátás Damoklesz-kardja függ a fejük felett. déken, s különösen az elmúlt négy évben kísértettek József Attila sorai arról, „...akineknem jut kapanyél, / kinek bajszán nem billeg morzsa...”, ám az ország egyik legnagyobb üzemének a sorsa, sajnos, Sanyi bácsiék kezében van. Olyannyira, hogy az új kormány is hallgat az alkudozásokról, melyeket vele folytat. Sanyi bácsinak ugyan filléres gondjai aligha lesznek, de lehet a melósoknak, akiknek az elbocsátás Damoklesz-kardja függ a feje felett. Ók aligha fognak azon morfondírozni, hogy lehet egy vállalatnak az év első felében több mint félmilliárdos aktívuma, a másikban 35 millió dolláros adóssága, vagy miért kellett felelőtlenül vállalkozni. Talán azon sem, hogyan függ ez össze az orosz piaccal, vagy egy kormányváltással. Talán az sem fogja érdekelni őket, mennyit fizetett ki a kezük munkájából élő cégvezetés külföldi sztároknak, hány milliót pumpált egy vesztes politikai kampányba, de az biztosan, vajon rajta lesznek-e az „ésszerűsítési” listán. A kor s a helyszín kedvez a Sanyi bácsiknak, hiába remélik sokan, mostantól minden megváltozik, és akik elkótyavetyélték az országjavait, azokat egyik napról a másikra vissza lehet rendelni, felelősségre lehet vonni. Vannak, lesznek új Sanyi bácsik, Lexa bácsik, meg Gbely-bácsik, akikről egyszer csak kiderül, vagy azelőtt voltak jó könyvelőik, az adóhivatalok élén keresztkomáik, vagy most hiányzik a szufla az új kormányból, hogy úgy járjon el velük szemben, mint a szomszédban a Postabank menedzsmentjével tették. A kutyák ugatnak, a karaván halad, bőgnek a tevék, demokráciáról ordítoznak a tevehajcsárok, miközben nyakunkon a tél, s már az is remény, hogy egyszer kitavaszodik, s nem kell majd fűteni; mert lehet, hogy nem is lenne miből. Hála a Sanyi bácsiknak, akik azt hitték, hogy a papsajt is égig érő világfa. Csendélet a verduni temető mellett, avagy nyolcvan eve ért véget az első világháború cTK/AP-feivétei Vezércikk A demokrácia ballasztjai Miklósi Péter___________ Hogy végre valami „újdonság” is elhangozzék a honi sajtóban: gazdaságilag nehéz helyzetben vagyunk. Takarékoskodni kell. Na de mivel tud spórolni ez a meciari oligarchia által kifosztott ország? Ételt, italt jobbára úgyis annyit vesz az állampolgár, amennyit kénytelen. Pénz? Abból van a legkevesebb; ráadásul működtetni kell néhány dolgot, már csak a tisztesség kedvéért. Például vasutat, buszközlekedést, rendőrséget, a visszademokratizálandó intézményrendszert. Na, még talán a villany. Ne égessük annyit. És a vízcsapot is jól zárjuk el. De amin a legtöbbet tudnánk megtakarítani, az mégiscsak a „luxus”. A kultúra, például. Nincs három T (támogatás, tűrés, tiltás), csak egy van: a Takarékosság. És akad még terület, amely gazdaságtalanul, szétziláltan, igazgatót igazgatóval felváltva, dühítő politikai botrányok közepette működget, immár esztendők óta inkább rosszul, mint jól. EzisT: a Televízió. Ama Tv, amelynek éléről a parlament november 11-én órákig tartó perlekedés után végre menesztette Igor Kubist! Érdekes volt odafigyelni az önmagát bevallottan DSZM- legényként is a pártsemleges közszolgálatiság bajnokának tartó tévédirektor leváltását megelőző heves politikai csetepatéra. Valóban élvezetes, parádés oldalvágásokkal fűszerezett asszó volt a végszavazást megelőző parlamenti párbaj. Igaz, nem váratlanul alakult így ez a régen várt csör- te; végtére is köztudott dolog, hogy az immáron ellenzékbe szorult mecsiaristák legádázabb matadorjai a parlamentáris demokrácia ballasztjai. Ám a Kubis-vita arra mindenképpen jó volt, hogy felmutassa: e gyászvitézek miféle mentalitással, szereptudattal töltik be a hetek óta bujdokló Vezér által rájuk testált funkciókat. Rögvest itt van például a botcsinálta zsurnaliszta, Roman Hofbauer, aki az alakot változtató, hazugságoktól sem ódzkodó, elvakultan csőlátású, a toleranciát hírből sem ismerő, sovén beállítottságú ripacs prototípusa, akinek a politikai porondon mímelt attrakciók csupán eszközök ahhoz, hogy a média biztosította közfigyelmet folyamatosan magára irányíthassa. Ehhez képest Augustin Marián Húska az ortodox fanatizmus megtestesítője, bár tegyük hozzá: nem híjával a személyes pozíciót, egzisztenciát illető kalkulatív észjárásnak. Ezzel együtt a nép, a mindenható többségi nemzet érdekei iránt elkötelezett apostol képének megformálásán iparkodik. Önértékelési zavarait csak növeli, hogy a DSZM-, illetve a nemzetmegváltói szerepet riasztóan komolyan veszi. Vagy itt van a mai parlamenti ellenzék pojácájaként ágáló Ján Cuper, akit mozgalma a kvalitásaival nem épp kiérdemelt közjogi méltóságba polcolt fel; jóllehet bizonyos megnyilvánulásai - amelyeket egy pszichiáter nyilván a speciális eseteknek kijáró figyelemmel követne nyomon - meglehetősen sajátos személyiségről árulkodnak... Ok mindhárman élharcosai voltak a szóban forgó Kubis- vitának, amely újfent bebizonyította, hogy ők és a hozzájuk hasonlók, a mundér becsületét védelmezve, mennyire szánalmas színjátékot űznek. Már csak azért is, mert a tévé vagy a rádió köz- szolgálatiságának kérdése sokkal, de sokkal fontosabb probléma annál, hogysem az ilyen alakok lejárassák. Arról már nem is szólva, hogy Szlovákiának bőven van egyéb sorskérdése, amelyeknek a legkevésbé sem használ, ha az efféle társaság parlamenti prédájává lesznek. Ugyanis szerencsére ma már ott tartunk, hogy a t. Ház falain kívül a lakosság zömének szemében morális hitelét és igazságtartalmát tekintve kétes vállalkozássá lesz mindaz, amit az ún. nemzeti radikálisok tábora felkarol. Ez szép perspektíváját kínálja a demokrácia kiteljesedésének. Feltéve, hogy a közbizalmat élvező új hatalom kormányzása révén folyamatosan csökkenni fog a politikai ripacsokra hallgatók serege.
