Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-28 / 43. szám
port 1998. október 28. A szerbiai kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy csak azokat vonja felelősségre, akik az emberiség elleni bűncselekményeket követtek el, illetve a nemzetközi jog ellen vétettek. Albán gyerekek a koszovói Pagarucában. Önfeledten utánozzák a „nagyfiúkat”, a koszo- CTK/AP-FEI_vÉtelek vói felszabadítási hadsereg harcosait. Ebben a korban - szerencsére - ez még csak játék. Több mint 300 000 koszovói albán és ilyen rögtönzött táborokban volt kénytelen elhagyni otthonát, megvárni a veszély elmúltát. Történelmi obiok Koszovó, a botránykő A tenyérnyi Koszovó tartomány nevét az utóbbi néhány év során megtanulta az egész világ. Tizenhét évvel ezelőtt az autonóm tartomány albán nemzetiségű lakosainak felkelése meghökkentette az európai közvéleményt, hiszen egészen addig mindenki példaértékűnek tartotta a nemzetiségi kérdések jugoszláviai megoldását. A koszovói események a változások lavináját indították el a szerb politikai életben, és Jugoszlávián belül tartós ellentétek forrásává váltak. Ám a bajok nem 1981-ben kezdődtek, és a szerb-albán szembenállás sem újkeletű. Annak ellenére, hogy az újkőkortól a középkor végéig fejlett civilizációk szülőföldje volt, Koszovó gazdaságilag fejletlen, elmaradott terület. A görög történetírók szerint a mai Koszovó területét a Kr. e. V-VI. században már illír törzsek lakták, akárcsak a mai Albánia területét, ahol a római idők után, a kora középkorban az illír őslakosságból jött létre az albán nép, bár az első albán feudális állam csak a XII. században alakult meg. Koszovó területén a sík vidékeken és a folyóvölgyekben a VII. századtól kezdve szláv törzsek telepedtek le, de a magasabb hegyekben, noha a források kevés adatot szolgáltatnak, minden bizonnyal fennmaradtak az eredeti illír-albán lakosság töredékei. A középkori független szerb állam megalapítója, Stefan Nemanja a tizenkettedik század nyolcvanas éveiben elfoglalja a meggyengült Bizánctól a mai Koszovót, meghódítja az albániai Shkodra városát, és uralmát kiterjeszti a Drim folyó vidékére. Koszovó hamarosan a középkori szerb királyság központjává válik, ide, Ipec városába helyezik át a XIII. század közepén a szerb érsekség székhelyét, és kisebb-nagyobb megszakításokkal ez a város adott otthont a szerb egyház vezetőinek egészen 1766-ig. A XIII-XIV. században Koszovó a szerb kultúra és művészet fellegvára. E kor máig fennmaradt gyönyörű emlékeit, a szerb-bizánci művészet magas színvonalú alkotásait megcsodálhatjuk néhány kolostortemplomban. Koszovó kiemelkedő szerepet játszik a szerb nemzeti tudatban, ami némiképp megmagyarázza, miért ragaszkodik a szerb vezetés szinte csökönyösen kiemelkedő státusának megőrzéséhez. A mai szerb-albán ellentétek csak a XX. század elején kezdődtek, a balkáni háborúk idején. Az 1912-es törökellenes albán nemzeti felkelés résztvevői Szerbiához és Montenegróhoz fordultak segítségért. A szerb csapatok a háború során elfoglalták Koszovót, sőt megszállták a mai Albánia egy részét is. A szerb hadsereg egységei terrorizálták a koszovói albán és török lakosságot, ezért az albánok és a törökök tömegesen menekültek Törökországba. A demokratikus érzelmű szerb értelmiség felemelte szavát az atrocitások ellen, és síkraszállt a szerb-albán barátság mellett. A két világháború között a koszovói albán népességre óriási elnyomás nehezedett. Nem voltak saját iskoláik, alapvető nemzetiségi jogaikat sem biztosították. A második világháború alatt az olasz megszállók kihasználták a szerb-albán ellentéteket, és Koszovót az olasz fennhatóság alatti Nagy-Albániához csatolták, ami tovább erősítette a szerb-albán szembenállást. A háború utáni titói Jugoszláviában Koszovó autonómiát kapott. A tartomány elmaradottságát a hatalmas összegű segélyek ellenére sem tudták megszüntetni. A munkanélküliség és a nyomor kiélezte a nemzetiségek közötti feszültséget. A szerb kisebbség tagjai tízezerszámra hagyták el Koszovót, egyes számadatok szerint 450 ezer albán nemzetiségű lakos is elköltözött a tartományból. A belgrádi vezetés 1981-ben ellenforradalmámak minősítette a koszovói albán felkelőket. A szerb köztársasági alkotmány 1989. évi módosítása - a koszovói autonómia korlátozása - sem segítette elő a tartomány nemzetiségi problémáinak megoldását. Az ezután bevezetett rendkívüli állapot pedig csak olaj volt a tűzre. A koszovói válság rendezése mára az egyik legfontosabb kérdés lett. A NATO a katonai beavatkozást látja az egyetlen megoldásnak, ha a politikai tárgyalások nem hoznak gyors eredményt. Míg a magyar Országgyűlés igennel szavazott arra a kérdésre, hogy átengedjék-e az ország légterét egy esetleges NATO- légicsapáshoz, addig Belgrád- ban kibontakozott végre a megegyezés. Szlobodan Milosevics jugoszláv államfő és a nemzetközi közösséget képviselő Richard Holbrooke amerikai diplomata megállapodásra jutott a koszovói válság békés rendezéséről. A szerb kormány elfogadja a megállapodást, hangsúlyozza, hogy a koszovói probléma rendezése során nem változhatnak Jugoszlávia nemzetközileg elismert határai, és a tartomány önkormányzatot kap. Az eddig közzétettek szerint Koszovónak saját képviselőháza, végrehajtó hatalma és bírósági rendszere lenne. A választásokat kilenc hónapon belül tartanák az EBESZ felügyeletével. A szerbiai kormány kötelezettséget vállalt arra is, hogy a koszovói összetűzések résztvevői közül csak azokat vonják felelősségre, akik az emberiség elleni bűncselekményeket követtek el, illetve a nemzetközi jog ellen vétettek. A koszovói albánok körében nem lehet egyértelmű lelkesedésről beszélni. Fegyveres szervezetük határozottan visszautasította a megállapodást, míg az Ibrahim Rugóvá vezette legtekintélyesebb párt, a Koszovói Demokratikus Szövetség kész ugyan a tárgyalások folytatására, viszont nem ért egyet azzal, hogy Koszovó kapcsolatban maradjon Szerbiával. Az oldal anyagát különböző források alapján összeállította: Klein Melinda. A bajok nem ma kezdődtek, a szerb - albán szembenállás nem újkeletű.
