Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-28 / 43. szám
8 1998. október 28. A mai feszültségek gyökere a múltban keresendő Az albánok - Európa fekete bárányai? A XIX. század hetvenes évei óta napirenden lévő Balkán-probléma megoldását az 1908 nyarán kitört ifjútörök forradalom győzelme gyorsította fel. Az új politikai irányzat programjául tűzte ki a soknemzetiségű török birodalom modernizálását, a szabadságjogok, köztük a nemzetiségijogok kiterjesztését. Az albánok sohasem álltak olyan élesen szemben a török uralommal, mint a görögök vagy a szlávok. Hetven százalékuk mohamedán volt, vezetőik bekerültek a birodalom elitjébe és a hadseregbe. Nemzeti tudatuk kiformálódása elmaradt a birodalomba bekebelezett többi nemzetiségé mögött. A nemzetté válásukat késleltette vallási megosztottságuk is. Mintegy harminc százalékuk keresztény volt, délen a görögökkel érintkezésben ortodoxok, északon pedig jelentős számú katolikus albán élt. Az albánok Európa legősibb, népvándorlás előtti alapnépességének tovább élő leszármazottjai. Az egymástól elszigetelt völgyekben a törzsi-nemzetiségi szervezet volt az egyetlen összetartó erő. Általánossá vált a nőrablás, az egymás elleni csatározás s ennek nyomán a vérbosszú, amely még a XX. században is fennmaradt. A mostoha természeti és társadalmi létfeltételek következményei lettek a más nemzetiségűek és más törzsbeliek elleni támadások, rablások. Az albán férfi állandóan fegyvert visel, védi állatait, szűk völgybe épült települését, s ha a szükség rákényszeríti, nem kíméli a hegyeken túli szomszédokat. A sok évszázados török uralom nemcsak konzerválta ezeket a sajátosságokat, hanem nagyra is értékelte, és felhasználta az így kialakult harcias szellemet. Az 1877-78-as orosz-török háború óta kitapinthatóvá vált a Balkánon az orosz befolyás növekedése. Ennek ellensúlyozására a kompenzációs szándékkal megszállt Bosznia-Hercegovina végleges bekebelezésére törekedett az Osztrák-Magyar Monarchia. A magát a délszláv népek Pie- montjának tekintő Szerbia azonban nem nyugodott bele a tartomány annektálásába. Bízván a nyugati antanthatalmak és a szláv néptestvérek támogatásában, mozgósított, s csak kemény diplomáciai küzdelem nyomán nyugodott bele abba, hogy még várnia kell az egyesült, nagy délszláv állam megteremtésével. Egy idő után elült a válság, ha nem oldódtak is meg a felszínre került nemzetiségi feszültségek. Az ifjútörök forradalom kezdetben általános sikert aratott. Bármennyire furcsának tűnhet, a kulturálisan legelmaradottabb, sok tekintetben még a középkori struktúrákat őrző albán társadalom először az iskolaügy és az írásbeliség kérdésében került összeütközésbe az egységes írást és iskolarendszert megteremteni szándékozó török kormányzattal. Amikor pedig a katonáskodást és az adózást is megreformálták, fegyverhez nyúlt. 1910 tavaszán a koszovói mohamedán albánok harmincnyolc ellenük mozgósított török zászlóaljat szorítottak sarokba. 1911- ben újra fellángoltak a harcok, amelyekbe Montenegró is belekeveredett, s csak a nagyhatalmak közbeavatkozása állította átmenetileg vissza a békét. Ez azonban nem tartott sokáig, mert a következő év tavaszán az észak-albániai lakosság ismét szembeszállt a kormányzattal. A felkelők július elején már Pristinát is fenyegették. A kormány ismét engedett. A lázadó törzsek mégis tovább harcoltak, s bevonultak Macedónia központjába, Üszkübbe (ma Szkopje). A tárgyalások ebben az esztendőben is a fegyverviselés kérdése miatt akadtak el. Az albánok ugyan minden férfinak fegyverviselési engedélyt követeltek, viszont katonai szolgálatot csak szülőföldjükön kívántak teljesíteni. A három évig taró albán felkelés rendkívül sokat ártott Törökországnak, megosztotta az állam legértékesebb balkáni támogatóját, az albánságot. Elkezdődött az első balkáni háború. Montenegró üzent elsőnek hadat. A Törökországgal határos vidéken albán törzsek éltek. A montenegró- iak a tengerpart felé támadtak, a szerbek már egy héttel a háború kitörése után megszállták Pristinát, majd 523 évvel az 1389-es sorsdöntő vereség után visszafoglalták a közben albánok által benépesült egész Koszovót. Szerbia és Montenegró a teljes északalbán településterületet meg akarta szerezni. Görögország sem kívánt Epiruszon osztozkodni az albánokkal. Az albán nemzeti identitás kétségtelenül gyenge volt, ezért kívülről, a nagyhatalmi érdekek oldaláról fogalmazódott meg elsőként az albán állam létrehozása. Oroszország is elismerte az albán államiság megteremtésének szükségességét. Hosszas nagyköveti eszmecserék után, 1912. december 12-én megkezdődött a békekonferencia. Az új államot diplomáciailag minden tárgyaló fél elfogadta, de konkrét földrajzi kiterjedése annál több vitát váltott ki. A Monarchia és Olaszország életképes politikai alakulatot kívánt létrehozni, ezért az összes albánok lakta területre ki akarta terjeszteni az új állam autoritását. Szkutari és környéke mellett Koszovót is Albániának szánták. Az oroszok viszont Montenegrónak és Szerbiának akarták juttatni ezeket a területeket. Végül az osztrák diplomáciának tudomásul kellett vennie, hogy nem képes egyszerre elfogadtatni a szerbek távol tartását az Adriától és az etnikai Albánia létrehozását. Beleegyezett, hogy a Koszovó és a Montenegró felőli határvidék a háborúban diadalmas szláv hatalmaké legyen. A montenegróiak a konferencia követelésére sem mozdultak Szkutari alól, s a szerbek sem adták fel az áhított tengerpartot. Az ostrom még hosszú hónapokig elhúzódott. A nagyköveti konferencia 1913. július 29-én döntött véglegesen a független albán fejedelemség ügyében. Kimondta, hogy az új állam hat nagyhatalom védelme alatt álló semleges ország. Belső rendjének fenntartását átmenetileg nemzetközi szervre testálta. A szerb-montenegrói győztesek tömegesen űzték el lakóhelyükről az albánokat. Szerbia még a békeszerződés aláírása után is tovább taktikázott az albán területekkel. Elfogyott a Monarchia türelme, s katonai erőszakkal kívánt fellépni olasz szövetségesével együtt. Az olaszok azonban elhárították a fegyveres együttműködést. Olaszország számára később mégiscsak jól jött az Otrantói- szoros túlpartján a védtelen kis államocska, amelynek alávetésében már nem kellett az osztrákokkal versenyezni, hiszen a Monarchiát elfújta a történelem szele. Albánia létezéséhez aztán fokozatosan hozzászokott a világ, s lassan megerősödött a nemzeti érzés is a mély völgyekbe szorult törzsek körében. A második világháború alatt, ha gyenge bábállamként is, de létrejött az etnikai Albánia, kiegészülve Koszovóval s a nyugatmacedóniai albánlakta területekkel. Aztán újabb béke s újabb változások következtek. De ez már egy másik történet. Ha nem is ugyanazon a területen, de azóta már senki sem kérdőjelezi meg az ősi albán nép államiságát. Azonban továbbra sem esnek egybe az állam és a nemzet határai. Általánossá vált a nőrablás, az egymás elleni csatározás, a vérbosszú. Az új állam hat nagyhatalom védelme alatt álló semleges ország. A Kisna Reka-i menekülttábor kis lakója egyike annak a kétezer menekültnek, akik ide húzódtak a szerb katonai támadások elől. A koszovói felszabadítási hadsereg tagjai, kihasználva a pillanatnyi nyugalmat, fegyvereiket tisztítják az erdőben.
