Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-21 / 42. szám
12 1998. október 21. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Turisták turista, turista - mit tehet, örül neki, hogy itt lehet...” - hangzott a nyolcvanas évek underground- slágere az Európa kiadó nevezetű zenekar előadásában. Philippe Harel (nemrégiben mutatták be előző munkáját, a Tiltott nőt) filmje, a Turisták más légkörben, más közegben született, mint az idézett dal, ám van bennük valami közös. A „turistaság” átmeneti állapot, aki kirándul, hátrahagyja hétköznapjait, hogy felfedezzen valami mást, valami rendkívülit. Harel filmjének hősei például Korzika festői szigetét járják be, miközben belső utazást is tesznek önmaguk alaposabb megismerése felé. Az öt főszereplő tulajdonképpen ugyanabból az okból vesz részt a kemény fizikai erőpróbával felérő gyalogtúrán. Egyiküket sem a természet szépsége avagy a friss hegyi levegő vonzza. Először is a túrát vezető, kissé együgyű, cserkészszellemű Eric (Benoit Poelvoorde) Nadine (Geraldine Pailhas) miatt indult útnak. A lány szintén Eric kedvéért túrázik, akiről tudja, hogy nős, két gyereke van, de azt gondolja, a kirándulásjó alkalom lesz válaszút elé állítani szeretőjét. Nadine magával viszi barátnőjét, Corát (Karin Viard), a kudarcos életű volt színésznőt. A kicsit túlsúlyos, nagyon ügyetlen lány igazából egy tengerparti szállodában szerette volna eltölteni a vakációt, ahol partnerkereséssel akarta elütni az idejét. A túrán azonban nem akad olyan fiú, akivel bármit is kezdhetne. Mathieu (Vincent Elbaz) egy másik lány kedvéért jött, aki végül is otthon maradt. Louis, Mathieu fivére (a rendező alakítja) pedig féltékeny természetű élettársa elől menekült Korzikára... A könnyed humorú, nem fergeteges poénokat felvonultató, „csak” az emberi gyengeségeket finoman fricskázó film igazi mozicsemege. Heti hír Delon bírósághoz fordult Bernard Viollet nem sokáig habozott: amint Alain Delon tavasszal bejelentette, hogy befejezi színészi pályafutását, a biográfus rögtön nekifogott a hatvankét esztendős francia filmsztár élet- és pályarajzának megírásához. A könyv elkészült, a kiadó átvette, és megkezdte a nyomdai előkészítést. Igen ám, de a szakmai minimum is azt kívánta, hogy egy kivonatot eljuttassanak Delonnak is, aki azonnal a párizsi bírósághoz fordult, és sikerült megakadályoznia a megjelenést. Arról viszont senki nem tud semmit, hogy a színész milyen részleteket kifogásolt Viollet munkájában. Pásztor Péter: „Minden ház egy templom. Nem tűnhetnek el az ősi értékek” A ház, mely befogad Pásztor Péter egyik legújabb munkája: családi ház Bárc községben Archív felvételek Juhász Katalin _______________ Min den ház egy templom. Legalábbis Pásztor Péter építész számára, akit mestere, Makovecz Imre a Kárpát-medence egyik legjelentősebb alkotójának nevezett. Történt mindez a Keletszlovákiai Képtárban, Pásztor Péter ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett, amolyan „összefoglaló jellegű” kiállításon. A Szlovák Építészkamara elnökétől először azt kérdeztem, mikor határozta el, hogy erre a pályára lép. Gyerekkoromban erdész, majd tengerész akartam lenni, aztán elkezdtem böngészni a műemlékvédelmi könyveket, a régi építészet fogott meg. Édesanyám is istápolta bennem ezt az érzést, szerette volna, ha műemlékekkel foglalkoznék, így építészeti szakipariba íratott. Aztán a pozsonyi építészeti karra kerültem, de bevallom, hogy még ötödéves koromban sem tudtam biztosan, ezt akarom-e csinálni. Közrejátszott ebben a bizonytalanságban Kassa akkori főépítészének, Malinovsky professzornak az a mondása, hogy az építész élete nagyon rövid, mert nálunk egy komolyabb épület tizenkét évig épül? Ezt a „biztató” dolgot már később, a tanulmányaim befejezése után mondta nekem, de sejtettem, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. Az első években bizony sokszor kétségbe estem, látva a szocialista tempót és az akkori körülményeket. Evekig egyeüen házam sem épült fel. Az egyék ilyen pangási időszakban, akkori munkahelyemen, a Stavoprojektnél alapítottunk egy műtermet, amely kizárólag Kassa város műemlékeinek védelmével foglalkozott. Szerettük volna megmenteni a régi városmagot, de ez a vállalkozás is halva született, nem találtunk megértő fülekre. Ekkor már negyvenéves voltam, és nem éreztem szakmai sikert. Most érkeztünk el ahhoz a fordulathoz, melyet Makovecz Imre művészetének megismerése hozott a pályáján. Ez sem ment olyan gyorsan. Sok minden közrejátszott benne, többek között az is, hogy szerettem a régi házakat. Érdekelt, hogyan gondolták ki, és hogyan építették fel elődeink a házaikat, és mivel a kassai városmag javarészt ilyen házakból állt, műemlékvédőként bejártam ezeket a pincétől a padlásig. Úgy éreztem, a modern építészet üres, nincs a háznak egyénisége, nem „fogadja” az embert, ha belép. Akkor láttam egy folyóiratban Makovecz Imre házait. Nagyon megkapott a stílusa, de a második gondolatom az volt, hogy „ilyet Szlovákiában úgysem lehetne építeni”. Mivel kíváncsi ember vagyok, az építészszövetség keretén belül megszerveztem egy buszkirándulást Sárospatakra, hogy megnézzük az ottani művelődési házat. Előtte felhívtam Makoveczet, aki hallván, hogy negyven szlovákiai építész kíváncsi a művére, személyesen is ott akart lenni, hogy végigkalauzoljon bennünket az épületen. Még ekkor sem bíztam benne, hogy nálunk ilyesmi megvalósítható, és tovább rajzoltam a kockaházaimat. Aztán úgy alakult, hogy Makovecz meghívott a műtermébe dolgozni. A szakmai fogásokon kívül emberi hozzáállást tanultam tőle, rájöttem, hogy ő nem egyszerűen csak építész, rengeteg dologgal foglalkozik, és célratörő, egyenes, szóki-" mondó ember. Az ő gondolatait szerettem volna elhinteni itt Szlovákiában, ami részben talán sikerült is. Milyen mértékben „beszélhetnek bele” a megrendelők abba, amit ön tervez? Abszolút belebeszélhetnek, sőt bele is beszélnek. Néha olyan durván és keményen, hogy aztán már nem is tudunk továbbjutni. Ahhoz, hogy egy ház megépüljön, sok minden kell. Kell egy jó építész, egy jó kivitelező és egy nagyon jó beruházó. A ház mindig kompromisszumok összessége, sosem az épül fel, amit az ember a tervezőasztal előtt kigondol. Fontos önnek, hogy Kassán él? Mennyire befolyásolja az építészt a környezete? Nagyon fontos nekem ez a város, más környezetben talán nem is tudnék dolgozni. Ebben a szakmában ismerni kell az embereket, akikkel dolgozunk. A hely történetét, múltját, az egész légkört. Én mindig megpróbálok feleleveníteni valamit a történelemből, szeretném, ha a házam a hely hangulatát tükrözné. Az épületeim talán képeskönyvek is, mindegyik elmond egy történetet. E nélkül a háttér nélkül ez nem sikerülhetne. Szerintem a mai építészetnek az a legnagyobb baja, hogy túl kozmopolita. Úgy véli tehát, hogy nálunk a modernizmus túllépte az elvisel- hetőség határát? Gondolok itt a gombamód szaporodó, csillogóvillogó fém- és márványpalotákra. Igen, pontosan ez a helyzet. Egyébként én ezt természetes igénynek tartom, mivel eddig ez nem volt nálunk, tehát most minden megrendelő ilyet akar. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy Kassán vagyunk, a kárpáti régióban, ahol egy csiszolt spanyol padlóburkolat elég mulatságosan hat. Vagyis Kassa építészetileg „veszélyben van”? Sosem volt még olyan veszélyben, mint éppen most. Például a városmagból naponta értékes négyzetmétereket veszítünk el az úgynevezett felújítás alatt. Szerintem a most felújított épületek közül egyik rosszabb, mint a másik. Ősi értékek tűnnek el hozzá nem értők keze által. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit. Mit szándékozik tenni? Például ezen a kiállításon is felhívtam a figyelmet arra, hogy másképpen is hozzá lehet állni a dolgokhoz. Október 2-án megalakult az alkalmazott művészetek kara itt Kassán, a műszaki egyetem falai között. Építészetet, formatervezést és képzőművészetet tanulhatnak a hallgatók, akiket meg akarunk ismertetni ezzel a régi-új szemlélettel. Természetesen ez egy hosszú távú elképzelés, nem biztos, hogy én még megérem az eredményét. Szerintem a mai építészetben nincs folytonosság. Ez már a húszas években teljesen felbomlott, addig viszont évszázadokig megvolt. Mi ott szeretnénk folytami, ahol ők abbahagyták, a kockaházaktól szeretnénk visszatérni a természethez. Márquez novellái magyarul. A korábbi nagyregényekhez képest erőteljes ujjgyakorlatok? A kísértetek, a kurtizán és a megmérgezett angolok Köbölkúti Varga József Ritka érdekfeszítő csoda. Az író, aki a magyar olvasó számára mindeddig kizárólag regényei által vált ismertté és kedveltté, most, évtizedekkel ezelőtt készült írásain át (az 1976 és 1981 közötti időszak munkái) kész elbeszélőként lép elénk. A tizenkét novella-el-beszélés megannyi mindennapi tragédia, mérhetetlen lelki megpróbáltatás, ám ugyanakkor egyfajta emberi magatartásforma, sőt életstílus megálmodása és ábrázolása. Egyszóval a társadalom egészének egy-egy szelete vetí- tődik ki egyetemesen érvényes, íratlan szabályaival. A tizenkét vándornovella genezisét az előszó vázolja fel tüzetesebben. Gabriel Garda Márquez számára - saját bevallása szerint - a kisprózái alkotások megformálása sokkal kimerítőbb volt a regényekkel szemben. A novella-elbeszélés megírásakor ugyanis rögvest meg kell határozni valamennyi stíluseszközt: szerkezetet, hangot, ritmust, terjedelmet, s nem utolsósorban a szereplők jellemét. A jó író legfontosabb tulajdonsága nem az, „hogy mit tesz közzé”, hanem az, „mit tép ösz- sze”; és természetesen ne sajnálja a helyesebb döntés végett törölni még a legtökéletesebbnek tűnő mondatot se. A bevezető elbeszélésben (Jó utat, elnök úr) például a hatalmától megfosztott elnök száműzetésben tett meghökkentőszarkasztikus kijelentése mérhetetlen aktualitásával politikai felhangot is hordoz: „... a mi szegény országunkkal nem is történhetett volna rosszabb, mint az, hogy én lettem az elnök”. Módfelett bizarr eseménymontázsokat tartalmaznak a „Csak azért jöttem, hogy telefonáljak” (elmegyógyintézet), a Rémtörténet (kísértetek a várkastélyban), Maria dos Prazeres (a kurtizán és a temető), a Tizenhét megmérgezett angol (a gyilkos osztrigaleves) vagy A fény olyan, mint a víz (csónakázás a lakásban). Márquez homályosan bonyolítja a történeteket: ismeretlen nők társasága, hallomások a kísértetekről, a temetőügynök megnyerő modora Mariával szemben, akiről később semmi sem derül ki, mert a történet egészen más irányba fordul, illetve a tengeri kígyó ajtófélfára szögezve, majd a nő rejtélyes halála a Forbes asszony boldog nyarában. A legtitokzatosabb történet azonban mégis a Véred nyoma a havon. Sajátos európai ízek, szokások, jellemek, városok villannak fel, ugyanis valamennyi történet Európában játszódik (Genf, Bécs, Párizs, Olaszország és Spanyol- ország). Márquez otthonosan mozog a városokban, mert kifejlett érzéke van az árnyalatok ösztönös felvillantásához, s az olvasó is csaknem ugyanolyan kitűnően mozog a sétányokon, a végeláthatatlan városi utakon, vagy akár a mellékutcákban. Az író a jelenben beszélteti alakjait, s az események is konkrét viszonyokat jeleznek. Csak akkor használja a retrospektív módszert, amikor valami fontosat akar elmondani, aminek a végső kifejlet szempontjából döntő szerepe van. Elbeszéléseiben nincs üresjárat. Végezetül leszögezhetjük: A tizenkét vándornovella írásai a Száz év magányhoz, A pátriárka alkonyához, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájához vagy a Szerelem a kolera idején című regényhez képest mégis inkább erőteljes ujjgyakorlatoknak tűnnek. A novelláskötet erényei a plaszticitás, a mérték- tartás, a nagyszerű cselekménybonyolítás, az egyszerűség és a szabatosság.
