Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-14 / 41. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1998. október 14. • 31. évfolyam Sport Alberto Tómba, az alpesi síelés messiása végleg lecsatolta a sílécet. 16 Riport Urbánus folklór vagy egyszerű vandalizmus? Korunk jelensége, a graffiti. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. október 17-étől 23-áig Jutalomüdülések, az adófizetők pénzéből Kanadai „tréfa” - Meciar módra JÚLIUS Gembicky _____________ Vla dimír Meciar miniszterelnök mindannyiszor hangsúlyozza, mennyire a szívén viseli a vékonyodó állami anyagi forrásokkal való gazdaságos bánásmódot. Ugyanakkor az ablakon dobálja ki az állam pénzét. Annak ellenére, hogy például Eduard Kukán, Peter Weiss és Ján FigeF már két héttel ezelőtt felszólította az utolsó pillanatokban kinevezett nagyköveteket arra, hogy a választások után már ne utazzanak ki állomáshelyükre, várják meg az új kormányjóváhagyását, ennek pontosan az ellenkezője történik. A múlt kedden az elnököt helyettesítő Vladimír Meciar végül Kramplová volt külügyminiszternek is átnyújtotta a megbízólevelét, s vele együtt négy további nagykövetnek, miközben J. Sesták államtitkár is megkapta a kinevezését. Időközben a frissen kinevezett nagykövetek némelyike már el is utazott. E. Garajová Stras- bourgba, P. Paulen Kínába, s napokon belül követni kívánja őket Kramplová Kanadába, Belohorská az USA-ba, Sesták pedig Ausztriába. Annak ellenére, hogy valamennyien tisztában vannak vele, állomáshelyükön nagyon rövid, de annál drágább kirándulást tesznek - a mi pénzünkön. Demokratikus országokban elképzelhetetlen, hogy a kormány elnöke betöltetlenül hagyjon olyan fontos nagyköveti posztokat, mint az Szlovákia esetében történt. Sokáig nem A kormánynak sikerült kiürítenie az államkasszát. Ennek ellenére két kézzel szórja a pénzünket. volt nagyköveti szintű képviseletünk az ENSZ-ben, Németországban, Kanadában, Olaszországban, Nagy-Britanniában vagy Ukrajnában. Az sem volna megengedhető, ami nálunk megtörtént, hogy tömegesen visszahívjanak 28 nagykövetet, mint tette azt Vladimír Meciar, az elnöki jogkörök átvételének napján. Az pedig már teljesen abszurd és elképesztő volna, hogy a leköszönő kormányfő közvetlenül az új kormányhivatalba lépése előtt, láncreakció- szerűen nyújtson át nagyköveti kinevezéseket egy bizonyos párt színeit képviselő, hozzá hűséges apparatcsikoknak, tudva azt, hogy az új kormány számára az illető „követek” nem fognak megfelelni. S akik emiatt két hét, legföljebb egy hónap múlva kénytelenek lesznek hazautazni. Meciarnak ez a diplomáciai szórakozása nagyon sok pénzünkbe fog kerülni. Csak Kramplová „kanadai tréfája” - repülőjegyek a férjének, két gyermekének és a kutyájának, plusz a valutában utalt fizetése, majd az őt leváltó új nagykövet kiküldésének költségei - másfél millió koronájába fog kerülni az államnak. Belohorská washingtoni „kiruccanása” a férjével, a leányával és egyebekkel mintegy 385 ezer koronába. S történik mindez abban az időszakban, amikor Vladimír Meciarnak a választásokig sikerült kiürítenie az államkasszát. Sajnos, a hűséges nagykövetek kiküldése, az államkassza rablása hetekkel a választások után is tovább zajlik. Felismerik? Macaulay Culkin, a „rosszcsont” felnőttszerepben, új filmje Los Angeles-i bemutatóján a feleségével cTK/AP-feivétei Vezércikk „Négykezes”, görcsökkel Kövesdi Károly Alighogy fellélegezhettünk kissé, hogy a választások után nem a Slota-féle hangnem fog érvényesülni Szlovákia belpolitikájában, hogy alábbhagy a „Na slovensku po slovensky”- féle, a parazitákkal való élcelődésben kicsúcsosodó orde- náréság, máris kaptuk a mellbevágást a Migas-Fico duótól, a DBP két frontemberétől. A magyarok nélküli új szlovák kormány lehetőségéről szóló álmodozás úgy alapjában nem volt meglepő, s mögötte nagyon is konkrét miniszteri székek bársonyát lehetett kitapogatni. A DBP egyik szárnya, amely mindig is hintapolitikát folytatott (amire egyszer már ráfizetett), úgy gondolta, itt a soha vissza nem térő alkalom megszerezni a „neki dukáló” súlyt a parlament és az ország irányításában. Magyarán: elorozni a magyarok tizenöt parlamenti helyét, s hozzácsapva a magukéhoz, megkétszerezni a választási eredményt, amivel túlsúlyba kerültek volna a parlamentben. Azt is tudjuk, nem új dolog ez, s nem idegen a háború utáni csehszlovákiai balos politikától. Egy kis fondorlatért, fekáliakeverésért Gott- waldéknak sem kellett a szomszédba menniük. Elegendő felidéznünk az 1948 februári kommunista puccsot, s máris láthatjuk a folytonosság iránti hajlam feléledését, s hogy nem lehet olyan könnyen kirázni a zsigerekből a bolseviki fundamentalizmus gyöngéd báját. Más kérdés, hogyan gondolhatták Migasék, hogy ilyen svédcsavarral meg lehet változtatni százezrek óhaját, s föl lehet borítani azt az egyensúlyt, amelyet a polgárok szavazatai teremtettek meg. Szerencsére, az ellenzék két másik tagja, az SZDK és a PÉP, leendő partnerekhez méltóan, karakánul kiállt a Magyar Koalíció Pártja mellett. így akár boldogan is hajthatnánk álomra a fejünket, hogy a szlovákiai magyarság politikai képviselete kiharcolta magának a történelmi lehetőséget, hogy a maga súlyával hozzásegítse a Meciar-féle atyuskákat még mindig túl nagy becsben tartó ország polgárait az európai közösségekhez való felzárkózáshoz. A garantált biztonsághoz és a majdani, természetesen sok-sok munkával kiérdemelt jóléthez. Amiből, vagy inkább ami helyett Ján Euptákék legfeljebb a sok-sok munkát, Slotáék az őserdei melldönge- tést, atyuskáék pedig a luxuskirakatok üvegéhez nyomott hideg és megnyúló orr realitását tudták volna garantálni. Szóval szent a béke, gondolhatnánk, ha nem volnának realisták, s ha elhinnénk, hogy a keserves négy év előtt álló új kormányban és parlamentben mindenki a választások előtti összefogás és kiegyezés hangnemét, gyakorlati politikáját fogja prezentálni. Mert ez a jelzés elég sokatmondóan elárulta, hogy az előző kormány által gondosan előkészített aknamezőn való sétálás közben el-eldurranó taposóaknák robbanásai közben hol lesznek a neuralgikus pontok. Máris hallani olyan felhangokat, hogy az ismét táncba vitt kisebbségi képviseletnek hagynia kellett volna, Meciart buktassák meg a szlovákok a maguk erejéből, hisz aligha képzelhető, hogy a szlovákiai magyarok a DSZM- re szavaztak volna négy évvel ezelőtt, sőt: nem kéne annyira igyekezni egy olyan kormányba, amely előtt szinte lehetetlen feladat áll, háta mögött hosszú árnyékokkal, előtte a gazdasági összeomlás rémével, elpackázott nemzetközi reputációval, a társadalmi elégedetlenség víziójával. Mert hiába bizonygatja az MKP, hogy programjában nyoma sincs területi autonómia követelésének, benesi dekrétumok felülvizsgálatának, mindig akad majd egy-két bősi, mohi és egyéb ügy, amellyel a sarokba lehet szorítani. Azt pedig nehéz hinni, hogy a szlovákiai magyar választók szívesen bíznának egy olyan kisebbségi politikában, amelynek a mozgástere a feltétlen bólogatásra szűkül le. A társadalmi békét, a szlovák-magyar kiegyezést csak a többség hajlandóságával lehet megteremteni. Az pedig, finoman fogalmazva, nem nevezhető egységesnek e tekintetben.
