Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-07 / 40. szám
4 1998. október 7. Háttér Portré Schröder, a nagyratörő Németország új kancelláijáról közszájon forog egy történet: vagy húsz évvel ezelőtt, egy átmulatott éjszaka hajnalán megrázta a bonni kancellári hivatal kapuját, s nehezen forgó nyelvvel azt kiabálta: „Be akarok menni!” Barátai nem is kételkedtek abban, hogy így lesz. Lépésről lépésre küzdötte fel magát porcelánbolti eladóból előbb szűkebb pátriája miniszterelnökévé, majd a kontinens nagyhatalmának első emberévé. Szegény családban született 1944 áprilisában. Apját sosem ismerte, valahol Romániában esett el. Édesanyja takarításból igyekezett eltartani őt és testvéreit. Schröder nappal a porcelánboltban dolgozott, este iskolába járt, éjszaka tanult. így érettségizett le, majd 1976-ban a jogi diplomát is megszerezte. Két évvel később már az SPD ifjúsági szervezetének elnöke lett, 1980- tól hat éven át a Bundestag képviselője. Ekkor merész váltás következett: visszatért Alsó-Szászországban. 1986- ban még nem járt sikerrel, de négy évvel később vezetésével az SPD már megnyerte a tartományi választásokat. Már ezekben az években szembetűnő lett Gerhard Schröder irányváltása balról jobbra. Amikor 19 évesen belépett az SPD soraiba, egy prolifiú volt. 1968-ban radikális baloldaliként vált ismertté, de még tíz évvel később, a párt ifjúsági vezéreként is szinte provokatívan hangoztatta: „Igen, marxista vagyok.” Ha ma erre emlékeztetik, mosolyogva válaszol: ifjúkori megbocsátható vétek. A párt jobbszámya is így vélekedik, a balszámy, a Schmidt- sapkás munkások és a szak- szervezeti aktivisták azonban árulónak tartják őt, azzal vádolják, hogy a nagytőke szekerét tolja. Megrökönyödést keltett, amikor tartományi győzelme után beült a Volkswagen felügyelő tanácsába. Nemsokára egyre több boss vallotta őt barátjának. A takarítónő fia befutott. Gerhard Schröder fütyült a bírálatokra. Sosem próbálta leplezni, hogy imádja a társaságot, a szép nőket. Tavaly nyáron vált el harmadik feleségétől, negyedik neje a 20 évvel fiatalabb Doris Köpf újságíró. Nincs gyermeke, nem jár templomba, szabadidejében teniszezik, társaságban akár tizenöt sört is megiszik. A „német Tony Blair” nem is tiltakozik az összehasonlítás ellen: Oskar Lafontaine pártelnökre és a többi „hagyományos” szocdemre hagyja a munkások és alkalmazottak megnyerését, ő a gazdasági vezetők, az értelmiségiek és a vagyonosabb rétegek meghódítását helyezi előtérbe. A felmérések szerint pedig éppen ezeknek köszönhetően sikerült nyernie az SPD- nek. Schröder rájuk támaszkodva akarja megvalósítani „új középként” tálalt politikáját is. A sürgős adóreformot és a munkanélküliség csökkentését egészként igyekszik kezelni, a társadalom modernizálását a szociális igazságosság elvével akarja házasítani. A németek több mint negyven százaléka hitte el neki, hogy képes lesz erre. GÖRFÖL A boldog győztes CTK/AP-fel vétel Tizenhat év után: hatalom- és stílusváltás Németországban - európai kihatással Kohl, a tisztelt vesztes A választások másnapján: vesztes, de nem bukott meg CTK/AP-felvétel Görföl Zsuzsa ________________ Na gyon sokszor hangzott el szeptember utolsó vasárnapja óta: ha nem Németországban, hanem Európában lettek volna a választások, akkor Helmut Kohl fölényes győzelmet arat. Mégpedig annak ellenére, hogy Európa egyre „rózsaszínűbb”. Ha csak az Európai Unió tizenöt tagországát vesszük, azt látjuk, hogy már hatnak (Nagy-Britanniának, Olaszországnak, Dániának, Portugáliának, Görögországnak és Svédországnak) van baloldali kormánya, másik hatban (Franciaországban, Belgiumban, Finnországban, Luxemburgban, Hollandiában és Ausztriában) pedig jobboldali vagy centrista partnerekkel együtt van hatalmon valamilyen baloldali beállítottságú párt. Csakhogy Európa már nem a régi: az ideológiai frontvonalakat a gazdasági-szociális lövészárkok váltották fel, melyeket csak összefogva lehet betemetni. Ennek szorgalmazása tette európai formátumú politikussá a távozó német kancellárt. Kohl ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek ifjúságára a háborús évek nyomták rá bélyegüket, majd el kellett viselnie a németek háború utáni megbélyegzését. Ugyanakkor építőmestere volt a franciákkal való megbékélésnek, amely máig példaértékű egész Európa számára. Kohl politikusi nagyságának egyik legjobb bizonyítéka, hogy képes volt a németekkel elfogadtatni olyan lépéseket is, melyek nemegyszer az ő kárukra vitték előbbre az összeurópai ügyeket. Neki elhitték, hogy Németország ezzel tartozik Európának. Európa pedig tisztelettel tartozik Kohlnak. Oroszlánrésze volt ugyanis az Európai Unió egységes belső piacának megteremtésében, a közös valuta elfogadtatásában, s Németország bravúros egyesítésével megnyitotta az utat az EU és a NATO keleti bővítése előtt is. Kohl volt az, aki óriási mértékben hozzájárult a transzadanti viszony kiegyensúlyozásához azzal, hogy 1983 novemberében a parlamentben elfogadtatta az amerikai rakéták németországi telepítését a szovjet SS-20-asok ellensúlyozására. Kohl, aki szigorú katolikus neveltetést kapott, példásan erkölcsös életet élt, a belpolitikában nem rettent vissza egy kis cselszövéstől, a pártján belüli fegyelmezetlenségeket hatalmi szóval oldotta meg. Nemzetközi tárgyalásait viszont a teljes nyíltság jellemezte: so.- sem köntörfalazott, amit mondott, azt úgy is gondolta, amiért partnerei külön tisztelték. így aztán érthető, hogy odahaza és külföldön valóságos megrökönyödést váltott ki 1985-ös „melléfogása”: a II. világháború befejeződésének 40. évfordulója alkalmából Németországba látogató Ronald Reagan amerikai elnököt elvitte a bittburgi német katonai temetőbe is. Később derült ki, hogy SS-ek sírjai is találhatók itt. Amerika vérig volt sértve, Németországban súlyos politikai válság robbant ki. Kohl szá- nom-bánomja őszintének tűnt. Ebből a válságos helyzetből Gorbacsov peresztrojkája segítette ismét a csúcsra: Kohl osztotta a brit politika nagyasszonyának, Margaret Thatchernek a véleményét, hogy „ezzel az emberrel lehet tárgyalni”. Keletnémet szomszédjával szemben viszont kemény volt: amikor Erich Honecker 1987 szeptemberében először és utoljára hivatalosan Bonnba látogatott, Kohl egyértelműen kifejtette neki véleményét, hogy Németország megosztása nyitott kérdés. Honecker persze sértődötten ennek az ellenkezőjét állította, s röpke két év alatt bebizonyosodott, hogy nem volt igaza. Kohl, az egyesítés kancellárja az 1990-es - 1932 óta első összné- met - választásokon fényes győzelmet aratott, négy évvel később már csak szerényét. Ezt is inkább csak külpolitikai sikereinek köszönhette, annak, hogy nőttönnőtt Németország nemzetközi tekintélye és súlya. Hazai pályán Kohl nem tudott ilyen nagyot alakítani, nemcsak riválisai, hanem egyre gyakrabban hívei is azzal vádolták: politikájának lényege, hogy nem politizál, hanem kivár. Várja, hogy a problémák maguktól oldódjanak meg, s csak akkor cselekszik, ha már végképp nincs más lehetőség. Ez különösen jellemző volt az utóbbi évekre, amikor is kiderült: az egyesítésnek nagy ára van, és semmi alapja annak a rózsás képnek, amelyet Kohl mind a nyugat-, mind a keletnémeteknek festett. Az előbbieknek drasztikus adóemeléseket kellett elszenvedniük, az utóbbiak máig hiába várnak az általános bőségre, a virágzó tájakra. A munkanélküliek négymilliós tömege pedig alapjaiban veszélyezteti a jóléti államot. Mindezek ellenére Kohl a háború utáni Európa egyik legnagyobb személyisége marad. Talán igazuk van azoknak, akik szerint nem olyan határozott egyéniség, mint Konrad Adenauer, nem is olyan sugárzó intellektus, mint Willy Brandt, s nem is olyan jó fellépésű, elismert gazdasági szakember, mint Helmut Schmidt. De nem lett igaza Franz Josef Straussnak. Bajorország egykori miniszterelnöke, a CSU elnökeként egy személyben Kohl partnere és riválisa még 1976-ban mondta: „Kohl soha nem lesz kancellár. Hiányoznak belőle a szükséges jellembeli tulajdonságok, a szellemi és politikai adottságok.” Kohl kancellár lett, öt nap híján 16 évre. Túlszárnyalta Adenauer (1949-1963) 14 éves és 31 napos rekordját, de nem sikerült leköröznie Otto von Bismarckot, aki 19 éven át volt a Német Birodalom kancellárja. Igaz, a múlt században. Kohl viszont századunk embere - ízig-vérig. Sosem köntörfalazott, amit mondott, úgy is gondolta, amiért partnerei külön tisztelték. Kohl kifejtette véleményét, hogy Németország megosztása nyitott kérdés. Elsőválasztók az urnáknál Kinek az érdeme? így voksoltak az elsőválasztók Kósik Andrea ________________ A parlamenti választáson a polgárok 84,22 százaléka élt választójogával. Ez az arány magasnak mondható, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a korábbi választásokon való részvétel csökkenő tendenciát mutatott: 1990-ben a választásra jogosultak 95,39 százaléka járult az urnákhoz, 1992-ben már csak 84,2 százalékuk, 1994-ben pedig az arány mindössze 75,6 százalékos volt. A választáson való részvétel fontosságáról a pártoktól független civil szervezetek próbálták meggyőzni a polgárokat. A Polgári Kampány ’98 (OK ’98) kezdeményezés több civil szervezet összefogása volt, mindegyik a saját tervezetével járult hozzá a polgárok felvilágosításához, ha úgy tetszik, öntudatosodásához. Rengeteg szórólap készült, ismertették a választójogi törvény buktatóit, az állampolgárok jogait, az esetleges manipulációs kísérletek kivédésének módját. Szlo- vákia-szerte rendeztek vitafórumokat, melyeken a polgárok választásokkal kapcsolatos tájékoztatására helyezték a hangsúlyt, valamint arra, hogy meggyőzzék őket a részvétel fontosságáról. Céljaikat - a polgárok tájékozottságának növelését, a polgári felügyelet biztosítását és a részvételi arány emelését - sikerült valóra váltaniuk. Legjobb bizonyíték erre a választás tiszta, demokratikus lefolyása, valamint a magas részvételi arány. Különösen sikeres volt a Polgári Társadalomért Alapítvány tervezete, a Rock volieb 98, mely az elsőválasztók megnyerésére irányult. A legutóbbi választások óta ugyanis közel 400 ezren töltötték be 18. életévüket, a választók mintegy 10 százalékát teszik ki. Túl magas arány ahhoz, hogy ne hallassák hangjukat. Mivel azonban a politika a fiatalok körében nem tartozik a menő dolgok közé, az ő nyelvükön kellett hozzájuk szólni, hogy ráébredjenek: maguk dönthetnek jövőjükről. Ezért voltak országszerte rockkoncertek, melyeken szórólapokat osztogattak, s reklámfilmeket vetítettek ismert személyiségek, zenészek szereplésével. A koncertek több ezer fiatalt vonzottak a terekre - s most már bizonyos, hogy az urnákhoz is.Nem lebecsülendő tehát a választásokon való részvétel emelésére indított polgári kampány szerepe. A DSZM szavazóbázisa nagyrészt idősekből áll, akik már a kampány előtt eldöntötték, hogy a mozgalmat támogatják - ők kampány nélkül is elmentek volna szavazni. Az SZDK-t az elsőválasztók 30 százaléka támogatta. Olyan fiatalok, akik a változás, a demokrácia és az Európához való felzárkózás mellett tették le voksukat. Jó lenne, ha ezt az általuk megválasztott politikusok sem felednék el. Jó lenne, ha valóban tartanák magukat ahhoz, amire Mikulás Dzurinda az ellenzék nevében elkötelezte magát: a Polgár tiszteletére.
