Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-02-11 / 6. szám
rudomány 1998. február 11. 9 KiRwr parancsolni. Ha akar jön, ha n, hiába hívja az ember. Ele- is, karcsú, és persze szeszé- >, mint a cicák általában. Oszinak hívták a kisfiút. Azt hittük, 3-4 napja lehet hátra. Depressziós volt, szenvedett, ezért volt szükség arra, hogy utolsó napjait megszépítsük. Talpra állt, rajzolni, festeni kezdett, hat szép hetet élt még. Jó volt látni, hogy az anyuka abban a szerencsétlenségben mégis maga mellett tudhatta a gyermekét, s a család is boldog lehetett egy kicsit. Mert az anyáknak - kivétel az idegbeteg, lelkileg instabil szülő - az a jó, ha az utolsó pillanatban ott lehetnek haldokló gyerekük mellett. A család, de Őszi is tudta, hogy bármi adódik, éjjel-nappal visszamehetnek a kórházba. Ez biztonságot adott. Ezért is boldogság számomra a Hospice-mozgalom magyar- országi elterjedése, és hogy egyes kórházak már paliatív részlegeken látják el a haldoklókat. Én elkészítettem a végrendeletemet. Azt akartam, hogy szeretteim közül ki-ki válassza ki, müyen tárgyat kíván. Ne forduljon elő, hogy szétcincálják a lakást, mert pillanatok alatt kell dönteni. A szobabiciklit Miklósnak vettük, de én is gyakran felpattanok rá. A nappaliban tartjuk, nehogy megfeledkezzünk róla. Ha nem nézem a sebességmutatót, az ablakon át a kertet csodálom. Miklós eleinte minden tanulmányomat és szakcikkemet kijavította. Nem érzed a mondat ritmusát? - korholt. Nem éreztem. Szidott, egy magyar író felesége nem véthet ekkorát! Minden könyvemért - hat jelent meg - nívódíjat kaptam. Épp a nyelvi szépséget emelték ki. Talán azért, mert én a szakmát is egyszerűen írtam. Ez óriási előny, ugyanis a húsz évvel ezelőtti írásaim sem évültek el. Mellesleg nemsokára sorban újra megjelennek. „Nem akartam ítélni" Hogyan lesz egy kolozsvári magyar kislánynak francia neve? Édesapja kívánságára. A kolozsvári főügyész ötödik gyermekét Alaine névre keresztelték. Egy pici faluban, Magyar- valkón tanítónő volt. Négy összevont osztály, egy láda könyv, telepes rádió. Ma már pszichológus és író. Egy alkotó ember felesége, otthont teremt köré, sok éve már. Az egyetemen akkoriban nem fűtöttek. A közeli presszóban meleg volt, és nem kellett rendelni. Polcz Alaine lement a Darlingba, és ott találkozott második férjével, Mészöly Miklóssal. Első házasságát felbontotta, a második már egy életre szól. Az Asszony a fronton című könyve már-már hivalkodóan őszinte. Eddig így nem írt senki arról, hogyan törték meg a testét, és hogyan maradt mégis ép a lelke például az oroszok erőszakoskodása után. A borzalmak közepette van egy jelenet Polcz Alaine könyvében. Elé állítanak egy sor katonát, hogy ismerje fel azt, amelyik meggyalázta. Ő fel is ismerte. Aztán megrázta a fejét, és azt mondta, nincs köztük. „Fiatal fiú volt - meséli az írónő - és megláttam a halálfélelmet a szemében, amikor észrevette, hogy felismertem. Annyi fájdalom és kín volt akkor már mögöttem, annyi halál és rettenet. »Az« már megtörtént velem. Ezért haljon meg valaki? Nem haragudtam. Annyiszor voltam halálközeiben, olyan sokszor éreztem, hogy nincs tovább, hogy én nem akartam ítélni.” Azt mondta egyszer, a frontnak köszönheti, hogy foglalkozni tud a halállal. A frontnak és a kultúrának, amelyben felnőtt. Akkoriban még az eltávozó elköszönhetett, és megáldhatta azokat, akik itt maradtak. O az a pszichológus, aki hazaviszi a gyerekeket meghalni. „A gyerek nincs távol a haláltól. Amikor egy halálos beteg kisgyermek arra kért, meséljem el az életemet, tudtam, hogy készülődik. Egy szegény, sokgyermekes családból jövő tizenkét éves leukémiás fiú egyáltalán nem beszélt ilyesmiről. Amikor meghalt, egy kis dobozt találtak az éjjeliszekrényében, néhány száz forinttal. Az volt ráírva: Temetésemre gyűjtöttem. Micsoda erő és erkölcsi nagyság volt ebben a fiúban!” világ nbösek, de nem tudják leni őket, így felhalmozzák a ;zetükben. Ezzel viszont ly veszélybe sodorják a táp- liramis magasabb szintjét aló, planktonnal nem táp- :ó gerinceseket, amelyek íra egy csigákból és kagy- 1 álló vacsora akár végzetes :t. A toxikus moszatok kü- ;n a tengerparti osztrigate- :t „mérgezhetik meg”. A ókból a toxin így az ember :zetébe is bejuthat. Mivel a >b esetben vörös színű mo- t szoktak tengervirágzást i, ezért újabban vörös inól (red tide) szokás beszélek a vörös színű moszatok ban nem is vörösmosza- anem többnyire kékmosza- nelyek a szivárvány külön- zíneiben pompázhatnak. A tengerbiológusoknak sok álmatlan éjszakát okoznak ezek a mikroszkopikus lények, s egyelőre csak találgatják, mi okozhatja hirtelen elszaporodásukat. Vannak, akik szerint fölösleges nagy feneket keríteni a dolognak; algavirágzás mindig is volt és lesz. Mások viszont úgy vélekednek, hogy erről is az ember tehet, aki egyre nagyobb mértékben szeny- nyezi az óceánok vizét, és ezt fordítják a maguk javára a moszatok, amikor a különböző ve- gyületek hatására ellenőrizhetetlenül túlszaporodnak. A szakértők egy harmadik csoportja az intenzív halászattal magyarázza a jelenséget. A tengerekből kifogott rengeteg moszatevő hal és puhatestű hiánya megbontja az egyensúlyt: nem marad elég kosztos a moszatok elfogyasztására. Abban mindenki egyetért, hogy a vörös invázió a hurrikánhoz hasonlít. Előre lehet jelezni, nyomon lehet követni, de nem lehet megfékezni. A tengervirágzás sok esetben olyan hatalmas vízfelületen alakul ki, hogy az ember tehetetlen vele szemben. Texas partjai mentén az ún. „barna invázió” például kis öblökből indul el, s ebben a stádiumban még megfékezhető, de a kedvező pillanatot nagyon nehéz meghatározni, így a beavatkozás rendszerint késve érkezik. Reménykeltő lehetne, ha sikerülne kitippelni azokat a térségeket, ahonnan a vörös invázió elindul. A tengermelléki államokban azonban egyelőre nem szentelnek kellő figyelmet a problémának, s még egy olyan gazdag ország is, mint az Egyesült Államok, jóformán egy centet sem költ a megfigyelőhálózat kiépítésére. A floridai partok mentén már a negyvenes években megA vörös invázió a hurrikánhoz hasonlít: előre lehet jelezni, nyomon lehet követni, de lehetetlen megfékezni. próbálkoztak a vörös invázió megállításával. Műtrágyaszóró repülőgépekről rézgáliccal hintették be a moszatok borította óceán felszínét, s kezdetben sikeresnek látszott a művelet. Néhány hét elteltével azonban a moszatok ismét támadásba lendültek, s megfékezésükre további - meglehetősen drága - rézszulfátra lett volna szükség, eny- nyi pénzt viszont már senki nem volt hajlandó költeni az akcióra, arról nem is beszélve, hogy a ve- gyület más tengeri élőlényekre is veszélyes. Ezt követően sokféle vegyszert kipróbáltak, de igazán egyik sem vált be. A kutatók sokáig egy helyben topogtak, de a nyolcvanas évektől kezdődően ismét felcsillant a remény, hogy a fáradozásokat siker koronázza. Japán oceanológusok olyan anyagot kerestek, amely a mo- szatokat kicsapja és a tenger fenekére ragadja, hogy ott beágyazódjanak az üledékbe. A leghatásosabbnak a szárított és porrá tört agyag bizonyult, amely laboratóriumi körülmények között a moszatoknak akár a 99%-át is eltávolította. Az agyag megfelelő előkészítése is költséges, ezért Kínában, Dél- Koreában és Japánban egyelőre szinte kizárólag az ún. aquakul- túrákban (a tengerpartok mentén kialakított zárt és gazdaságilag hasznosított területeken) alkalmazzák. Az eddigi legnagyobb sikert 1996-ban Dél-Kore- ában érték el, amikor 60 ezer tonna agyag bevetésével mintegy 100 négyzetkilométernyi területen sikerült megfékezni a vörös inváziót. A kutatások tovább folynak. Már biológiai módszerekkel is kísérleteznek, de e téren még sok a megoldásra váró probléma.
