Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-06-24 / 25. szám
Publicisztika 1998. június 24. 9 nem tanul- l, kik éltek feljebb azt ;y gróf hadik Helena leszünk, ki át érdekeiEzt az 1904-ben készült családi képet is Mária néni őrzi. Esterházy János gróf és Tamowska Erzsébet grófné láthatók rajta három gyermekükkel: a háttérben álló, akkor négyéves Jánossal, az ötéves Lujzával és a pár hónapos Máriával. Bár a gyerekeket dada nevelte, magántanítók jártak hozzájuk, és kiskoruktól több nyelvet beszéltek, együtt játszottak a falusi parasztgyerekekkel, és sokszor a játékaikat is kölcsönözték nekik. A comtessák hajas babája például Mária néni elmondása szerint házról házra járt, és minden kislány egy hétig játszhatott vele. ARCHÍVUM (2) ÉS Dömötör Ede felvételei A kastélyban először mező- gazdasági iskola, később pártiskola működött, 1957-től elmegyógyintézet. Mivel a hely kevésnek bizonyult, az évek során több fabarakkot és ízléstelen betonépületet is építettek a kétszáz éves parkban. Ma már 410 beteget ápolnak az azóta pszichiátriai kórházzá kinevezett intézményben. Az egykori tulajdonosokra sehol egy felirat sem emlékeztet. Amikor Mária Kabátovát, a kórház igazgatónőjét a kastély kápolnájáról kérdezzük, nem is tud róla; aztán azt mondja, talán a mostani raktár lehetett az. Csak az idős portás van meggyőződve arról, hogy a parkban sétáló pávák még az Esterházy comtessek páváinak a leszármazottai. „Nem voltak rátarti népek, együttéreztek velünk bajunkban, bánatunkban. Talán a Jóisten megjutalmazta őket a jóságukért, mert itt a földön nagyon sokat szenvedtek. Az egész falu kikísérte őket a buszhoz, amikor elmentek Lengyelországba.” „Szép szál ember volt János gróf - mondja Mária néni, miközben a Pesten készült esküvői képet mutatja. - Emlékszem a lakodalmára is, a falubelieknek a régi téglaége- tőnél nagy kondérokban főzték a gulyást. Az esküvő Pesten volt, de itt is tartottak ünnepséget, amikor hazahozta az új asszonyt, Lívia grófnét. A kastély kapujától egész a bejáratig lampionok égtek, és nagy mulatság volt a parkban.” :örtént bori papi szolgálatot Tompa Mihály látja el, míg a tábori zenekart a később híressé vált cigányprímás, Radics Marci bandája alkotja. Szinte halljuk, amint a banda a nemzetőrök indulóját húzza: „Szülőanyám, te szép Magyarország, hogy ne lennék holtig igaz hozzád...“ Nekünk, mai civil nemzetőröknek ehhez a sokat próbált, sokat szenvedett, sokak által hűüenül elhagyott, szülóföldnyire zsugorodott hazához kell igaznak, ér- tón-féltón és elkötelezetten hűségesnek maradnunk. Október 14-én a „népet a haza érdekében felvüágosító rozsnyói társulat“ levelet intéz Kossuth Lajoshoz, és egy olyan nyilatkozat megtételére kéri, amelyben biztosítja a szlovákságot nyelve iskolai és hivatalos használatának jövőbeni lehetőségéről. Egyúttal figyelmezteti a kérdés súlyára és elhanyagolásának veszélyeire. Kell-e utalnom napjaink rokon történéseire? Október 19-én már újfent Pelsőcön ülésezik a megyei közgyűlés. Eire a napra idézik meg a tiszolci Stefan Marko Daxnert és a nyustyai Ján Francisci Rimavskyt, akik szabadlábon, pontosabban házi őrizetben védekezhetnek. A vád ellenük - a pár nappal később csellel elfogott és bilincsben idehozott M. M. Bakulínyval együtt: lázítás, fegyveres felkelésre való biztatás. Ók ugyanis a nemzetőrség szervezését a Húrban és Stúr vezette szlovák nemzeti mozgalom, az ún. hurbanisták céljainak elérésére kísérlik meg felhasználni. Hadiállapotban lévő országban a törvényes kormány elleni fegyveres szervezkedés még sehol és soha a világon nem számított tyúkpemek. Az akasztófát ugyan megácsolják, a kíváncsi tömeg is gyülekezik, ám a rögtönítélő bíróság nem és nem tud, nem akar dönteni... (A 29- éről 30-ára virradó - utolsónak vélt - éjszaka születik meg a „három sólyom“ mítoszának alapjául szolgáló vers J. F. Rimavsky tollából.) A vésztörvényszék végtére is olyan határozatot hoz, hogy az ügy megítélését a rendes megyei törvényszék elé utalja, amely fél óra elteltével ki is hirdeti az ítéletet: a várt akasztófa helyett két év szigorított börtön. (Ebből utóbb alig pár hónapot töltenek a Neugebäude falai közt.) Hirdetheti ugyan érctábla Pelsőcön a „három Sólyom“ halálra ítélését, mindez valóüan, utólag költött mítosz csupán. A kivégKossuth Lajost egy olyan nyilatkozat megtételére kérik, amelyben biztosítja a szlovákságot nyelve iskolai és hivatalos használatáról. zés elmaradásának indoklása (megijedtek a schwechati csata- vesztés miatt) nem kevésbé hamis. A bírósági tárgyalás ugyanis a csata napján történt. Az elmondottakat nem más hitelesíti önéletírásában, mint maga az egyik állítólagos halálraítélt: M. M. Bakulíny. Gondolják csak végig: mennyi sovén, nacionalista hőzöngőnek jött volna majdanán és jönne ma is kapóra, ha annak idején halálra ítélik és kivégzik őket... így, kénytelen-kelletlen, marad a hamis mítosz. Aki fellapozza a korabeli dokumentumokat, látni fogja a bíróság tagjainál a tanácstalanság mellett a vádlottak, különösképp a Daxner iránt érzett emberi megbecsülést és tiszteletet is. Érdemes jól megjegyezni az akkori várnagy unokájának (a várnagy lakásában volt Daxner és Francisci házi őrizetben) Stefan Marko Daxnerre és nejére vonatkozó szavait: „És valahányszor rájuk gondolok, az emlékük nyomán mindig fanyar diszharmónia lesz a lelkemen úrrá: Daxnert is, a feleségét is mint embert mindig jónak, nemesnek láttam, ismertem, holott mint hazafit, mind a kettőt gyűlölnöm kellett - volna. Készakarva próbálgattam, hogy az életük egyik felét elfelejtsem, hogy a másik fele révén egyetlenegy, de biztos érzésbe foglalhassam őket. Sohasem sikerült: a dilemma ugyanaz maradt. Daxner volt az, aki éppen utolsó látogatása alkalmával haldokló Apám kezét utolsónak megszorította, mialatt a Sólyom szemében súlyos könnyet láttam megcsillanni... (Befejezés a következő számban)
