Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-21 / 3. szám
Politika 1998. január 21. Nemcsak jogunk, kötelességünk is tiltakozni az egynyelvű bizonyítványok ellen Száz évig senkinek se fájt Rács mögött ott is, ahol a szabadságot keresték CTK/AP-felvétel Ankara borsot tör az Európai Unió orra alá Csengetnek Schengennek Katarína Za vacka Egy 1909-ben Pozsonyban született kislány bizonyítványa fekszik előttem. „Vysvedcenie - Bizonyítvány” - olvasható rajta és az egész dokumentum két nyelven íródott. A tanulók ilyen kétnyelvű bizonyítványokat kaptak kézhez 1918, a Csehszlovák Köztársaság létrejötte óta egészen 1997januárjáig, amikor is az oktatásügyi miniszter asszony betiltotta kiadásukat. Csaknem 100 év után tavaly első ízben történt meg, hogy a magyar tannyelvű iskolák diákjainak egy része is kizárólag államnyelven - szlovákul kitöltött egynyelvű bizonyítványt vehetett át. Mi történt? Eltűntek a nemzeti kisebbségek iskolái? Nem! Az. történt, hogy újfent bebizonyosodott, milyen nem demokratikus és kisstílű módszereket alkalmaz a jelenlegi kormányzat. A minisztérium döntése nem az egyedüli antidemokratikus lépés 1993 óta. Hiszen csak az elmúlt évben mennyi súlyos jogtip- rás történt! Ide sorolható a népszavazás meghiúsítása, az alkotmánybíróság döntésének semmibe vétele Gaulieder mandátumának ügyében. E két eset is igazolja az alkotmányban lefekte- tettjogállamiság elveinek riasztó mértékű megsértését. Az alkotmánysértő lépések sorozatába illeszkedik a kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadásának a megtagadása is. A kétnyelvű bizonyítványok kiadásának a betiltása tehát nemcsak az oktatásügyi miniszter ügye, hanem egyúttal tükrözi azt is, hogy a kormányon lévő politikusok mennyire anti- demokratikusan értelmezik a hatalomgyakorlást, sutba dobják a demokráciát és újra a totalita- rista elveket próbálják bevezetni. Az ilyen lépések ellen a polgárnak nemcsak joga, hanem kötelessége is tiltakozni. A polgárok ne érezzék magukat másodrendűeknek. Amikor 1918-ban megalakult a csehszlovák állam, kevés polgára tudta elhinni, hogy olyan államban fog élni, amely demokratikus és tiszteletben tartja a polgári és szabadságjogokat, beleértve a kisebbségi jogokat is. Főleg az a polgár nem bízhatott ebben, aki hirtelen nemzeti kisebbségi sorba került. Az ún. washingtoni deklaráció, amelyben az ideiglenes csehszlovák kormány 1918- ban kihirdette a függetlenséget, nagy vonalakban tartalmazta az 1920-ban elfogadott csehszlovák alkotmány alapelveit. Ezek a polgári elvek és szabadságjogok közé sorolták a nemzeti kisebbségek jogait. Az alapelvek lefekte- tői szándékosan a nemzeti (ná- rodné), nem pedig nemzetiségi (národnostné) kifejezéseket használták, azért, hogy ezek a polgárok ne érezzék magukat másodrendűeknek a csehszlovák államban. Csehszlovákia nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai között számított teljesen új típusú, úttörő jellegű államnak, hanem egész Európában is. Más demokratikus országokhoz viszonyítva a demokrácia helyzetét és a polgárjogokat illetően kiállta az összehasonlítás próbáját. Nem igyekezett rosszabbul bánni a területén élő kisebbségekkel csak azért, mert a szomszédos államokban ezt tették. Már 1919 áprilisában elfogadták a 198-as számú törvényt a nemzeti iskolákról valamint oktatási és nevelési központokról, amelynek első paragrafusa kimondta, hogy a nemzeti iskola tanítási nyelve azonos kell legyen az anyanyelvvel. A polgári iskolákra ugyanez vonatkozott. A csehszlovák állam politikai vezetői nem nyúltak a nemzetiségi iskolák elleni beavatkozások eszközéhez, a monarchiában tapasztalt antidemokratikus gyakorlathoz. Az oktatásügyben foganatosított lépéseknek az volt a célja, hogy az iskolákban szavatolják a lehető legmagasabb szintű oktatást. E törekvések egyik eredményeként fogadták el 1919. 7. 22-én a 430. számú törvényt a közkönyvtárakról. A hozzá csatolt végrehajtási kormány- rendelet leszögezte, hogy annak a politikai közösségnek - településnek, ahol legalább 400, kisebbséghez tartozó személy lakott, s amelyben kisebbségi népiskola működött, kötelezően külön közkönyvtárat kell létesíteni a nemzeti kisebbség számára. Annak jellemzésére, hogy az 1919- es párizsi békeszerződés szellemében a csehszlovák állam milyen széles körben biztosította a kisebbségek jogait, idézzük fel azt a koncepciót, amelyből az 1920- as nyelvtörvény kiindult. A törvény szükségességét indokló beszámoló megállapította, hogy az állampolgárok szükségletei és az állam érdekei közötti „helyes középutat keresve az alkotmány- jogi bizottság arra szorítkozott, ami valóban elengedhetetlen az állam szükségletei szemszögéből, s ennek eredménye az lett, hogy az államnyelvet nem ruházta fel a tényleges szükségleteket túllépő mértékű előnyökkel, amelyeket gyakorlatilag a német nyelv Ausztriában, a magyar pedig Magyarországon élvezett”. A kétnyelvű bizonyítványok megszüntetése Szlovákiában, akárcsak annak az alkotmányból eredő kötelességnek a semmibe vétele, hogy törvényt hozzanak a Demokráciákban nem szokás a korábbinál keményebb törvényt hozni. kisebbségi nyelvhasználatról, újabb bizonyítéka annak, hogy a mostani kormánykoalíció számára elfogadhatatlanok a demokratikus elvek, és számára nem jelent semmilyen erkölcsi vagy jogi problémát a polgár megalázása az őt megillető jogoktól történő megfosztása révén. A demokrácia ugyanis abban is megnyilvánul, hogy sosem szokás elfogadni annál keményebb törvényt az emberi és polgárjogok tekintetében, mint amilyen korábban volt érvényben. A szerző a Szlovák Tudományos Akadémia Jogi Intézetének munkatársa GörfölZsuzsa _____________ Eg észében még nem is lépett hatályba a Schengeni Egyezmény, s máris kiderült róla: nem jó. Pontosabban: nem mindenkinek jó. E kellemetlen felismeréshez az vezetett, hogy az embercsempészek rájöttek: Olaszország az a gyenge láncszem, amelyet átszakítva bejuttathatják a gazdag és biztonságos Európába a menekültek, adott esetben a kurdok százait, s busás jövedelemre tehetnek szert. Most éppen kurdokról lévén szó, a december végén-január elején kiéleződött helyzet különösen kellemetlen Németország számára, ahol szép lassan kialakul a törökországi áldatlan állapotok kicsinyített mása: a kb. 2 millió török mellett és között már vagy félmillió kurd is él az országban. Ráadásul a kurdok már több ízben nagyon keményen felléptek Bonn ellen, azzal vádolva, hogy fegyvereket szállít Törökországnak, s ezeket Ankara a kurdok ellen veti be. Az igazság az, hogy a kurdok ellen is - de az ilyen pontosítások aligha érdekelhetik a többszörösen hontalan népet. Többszörösen hontalan, hiszen a terjeszkedő török birodalom 1514-ben hódította meg a kurd királyságot, amely soha többé nem állt helyre semmilyen államformában. A kurdok ma főleg Törökország, Irak és Irán területén élnek, legerősebb bázisuk Észak-Irak. Innen indulnak ki támadásaik a török hadsereg ellen is, amely gyakorta népirtó módszerekkel igyekszik „pacifi- kálni” a kurd kérdést. Ebben a helyzetben nagyon képmutató az a német álláspont, hogy meg kell különböztetni a gazdasági és a politikai menekülteket, s csak az utóbbiakat kell befogadni. Ellenben nagyon is helyénvaló az a brit álláspont, hogy a kurd kérdést nem Európában, hanem Törökországban és Irakban kell rendezni. S hadd szóljak végül a kurd menekülthullám igazi pikantériájáról: Törökország vérig van sértve, amiért a luxembourgi EU-csúcs kihagyta a csatlakozási tárgyalásokra meghívott országok közül, mégpedig a kisebbségi és emberi jogok alacsony színvonala miatt. Ankara ezt olyannyira zokon vette, hogy nyomban tett ellene. Vagyis inkább semmit sem tett a menekülő kurdok visszatartására, hiszen így két legyet üt egy csapással: megszabadul a kellemetlen belső ellenségtől és borsot tör az Európai Unió orra alá. Igaz, Ankara végrehajtott néhány akciót a menekültek visszatartására, csakhogy az EU által kifogásolt szokásos módon: áldozatokkal, sebesültekkel. A legnagyobb veszély most az, hogy ha nem szüle- tik gyors megegyezés, akkor ütött Schengen órája: a nyitott Európa szép eszméjére a hirtelen csecsemőhalál vár. Teljes jogú polgárok lesznek? Somogyi Tibor illusztrációs felvétele Vonal alatt Három választás előtt Szűcs Béla ________________ Bony olult hónapok várnak a politikusokra és Szlovákia lakosságára. Az idén három választást kell lebonyolítani. Az első a köztársasági elnök megválasztása lesz. Nehéz felvázolni a konkrét helyzetet, mivel naponta folynak a politikai tárgyalások, sakkhúzások és egyelőre csak az biztos: elnököt kell választani. Az ellenzéki koalíción és a demokratikus baloldalon kívül egy további kisebb pártocskának van saját jelöltje. A kormánykoalíció az első körben senkit sem indít. Az pedig biztos, hogy a két ellenzékijelölt a parlamentben nem szerzi meg a szükséges szavazattöbbséget, így újabb fordulók következnek. Ezek eredménytelensége esetén nem kizárt, hogy a kormánykoalíció beleegyezik a közvetlen elnökválasztásba és jelöltje nem lesz más, mint Vladimír Meciar. Az ellenzéki szlovák lapok már ilyen címek alatt mérlegelik ezt a lehetőséget: „Meciar köztársasági elnök akar lenni”, „Meciar a várba!”. Nem véletlen ez a következtetés. Húska kormánypárti főideológus Meciart tekinti a legrátermettebb elnökjelöltnek. Igaz, hogy ha nem sikerül a parlamenti próbálkozás, az elnöki hatáskör egy jelentős része úgyis átszáll a kormányra, illetve Meciarra. Ez pedig lehetővé tenné számára a parlamenti választások befolyásolását és hatalmának további erősítését. De a választások után nem lenne, aki elfogadja a régi kormány lemondását és az új kinevezését. Arról nem is szólva, hogy a háromszoros miniszterelnöknek nincs jó neve a világban, hiszen Szlovákia integrációs igyekezetét zsákutcába juttatta. Ám úgy gondolhatja, hogy köztársasági elnökként új lapot nyithatna, előbb azonban szeretné az elnöki hatáskört kiszélesíteni, hogy nagyobb hatalmat biztosítson magának és pártjának. Mindez csupán latolgatás, s nehéz megjósolni azt, hogy mi lesz, mert kemény politikai csatározásokra van kilátás. Bizonytalan, hogy a választók többsége egy közvetlen választáson Meciarra adná-e szavazatát. Abban, hogy a magyar lakosság nem választaná őt, biztos vagyok. Ha az elnökválasztás körüli helyzet bonyolult és jóformán áttekinthetetlen, ez még fokozottabb mértékben vonatkozik az idén esedékes parlamenti választásokra. A közvélemény-kutatási eredmények azt mutatják, hogy az ellenzéki Szlovák Demokratikus Koalíciót nagyjából hat százalékkal többen választanák, mint Meciar pártját. A miniszterelnök azonban mindent elkövet, hogy gyarapítsa pártja tagságát az államapparátusban, a hivatalokban és más intézményekben. Ez azonban kétes értékű siker, mivel az így toborzott tagság egyáltalán nem biztos, hogy a kormánypártra adja szavazatát. A pártelnök boszorkánykonyhájában ezért olyan választási rendszert igyekeznek kifőzni, amely biztosíthatná a győzelmet. Sok szó esik ma arról, hogy a választásokon részt vevő minden pártnak legalább öt százaléknyi szavazatot kell elérnie ahhoz, hogy bejusson a parlamentbe. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ellenzéki koalíció öt pártjának 25 százalékra lenne szüksége, a Magyar Koalíció három pártjának pedig 15-re. Amagyar pártok számolnak a cselszövéssel és ezért már kidolgozták az egy párttá egyesülés programját, ha erre szükség lenne. Komoly probléma az, mit tenne az ellenzéki koalíció, hogy bejusson a parlamentbe? A harmadik szavazásról, a hely- hatósági választásokról még egyelőre elég kevés szó esik, de ezeket jelentősen befolyásolhatják a parlamenti választások eredményei, hiszen ha a demokratikus ellenzék győz és sikerül kormányt alakítania, ez döntően rányomja bélyegét a falvakban és városokban a helyi választásokra. Mindenesetre bízunk abban, hogy a magyar pártok a délvidéken és a vegyes lakosságú területeken képesek lesznek mozgósítani a lakosságot, hogy elmenjenek szavazni és magyarokat válasszanak a helyi önkormányzatokba, s így maguk intézhetnék ügyeiket.
