Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-20 / 20. szám
12 1998. május 20. Kultúra------------- Heti kultúra Fi lmbemutató Hét év Tibetben A hollywoodi filmesek elszántan keresik a romantikus hőst. Tavaly ráleltek Almássy grófra, s hullt az Oscar-eső. Jean-Jacques Annaud most megtalálta Heinrich Harrert, az osztrák alpinistát. Az Afrika-kutató „angol beteg” romantikus szerelmi kaland hőse volt, és sokan tudni vélték, hogy a németeknek kémkedett. Heinrich Harrer megmászta a Himaláját, miközben kitört a második világháború, hadifogságba esett, megszökött, hosszú és keserves gyaloglás után került Utászába, a tibeti buddhista vallási központba, s itt barátságot kötött az akkor még gyermekkorú dalai lámával. Az osztrák sportember naplójában - amely alapján a forgatókönyv készült - nem említi azt a nem éppen lényegtelen tényt, hogy az SS tisztje volt, s mint ilyen vett részt az expedícióban. így a film egy makulátlan sportembert mutat be, aki kikéri magának, hogy német volna, dacosan hangsúlyozza osztrák voltát, s azt, hogy ő nem akarja magát beleártani a politikába. Ám a forgatás során többen figyelmeztették Annaud-t, hogy nem volna szerencsés hőst fabrikálni egy SS-tiszt- ből. így a film végére bekerült egy nem egészen érthető jelenet, amelyben a hazatérő Harrer elmondja, hogy mennyire megváltozott, s bizony sokat hibázott életében... Ettől az apró logikai hibától eltekintve a nagyszabású vállalkozás sikeresnek mondható. A rendezői szándék- az individualista erópai és a békés, harmonikus ázsiai civilizáció találkozását, kölcsönös hatását bemutatni - lényegében megvalósult. Brad Pitt örömmel vállalta el a főszerepet, hiszen végre nem elsősorban vonzónak kellett lennie. S a drámai jelenetsor, amelyben a kínai „kultúrforradal- márok” lerohanják Lhászát, emlékeztet arra, hogy a tibetiek mindmáig nem nyerték vissza függedenségüket. Heti hír Brando utolsó filmje Marlon Brando, a hetvenötö- dik éve felé haladó világsztár ezúttal végső visszavonhatatlan kijelentést tett: befejezi a filmezést, visszavonul pihenni. Persze még utoljára eljátszik egy jelentős főszerepet. A napokban kezdi el a forgatást Márquez Nobel-díjas kolumbiai íróval. A pátriárka alkonya című világhíres regény filmváltozatának főszerepét, egy karibi ország kitalált diktátorát alakítja. Marion Brandóhoz többéves barátság fűzi az írót. - Szerintem nem létezik ma Brandónál ideáli- sabb színész a diktátor megformálására. Tetőtől talpig rá szabták e figurát - nyilatkozta Márquez. Külön érdekesség, hogy a filmben Brando partnere az a Maria Schneider lesz, akivel pontosan huszonöt évvel ezelőtt közösen forgatták Az utolsó tangó című emlékezetes mozit. Új stílusú szappanopera a TV 2 műsorán. A nézők szeretik nagyon. Művészi csatornatöltelék Juhász Katalin______________ Alig pár éve annak, hogy megtanultuk a szappanopera kifejezést. ízlelgettük, méregettük a szót, aztán jobb híján megbarátkoztunk vele (tükörfordítás az angol „soap opera” alapján). A „teleregény” nem vált be, a „sorozat” pedig túlontúl hízelgő megnevezés ezekre a félórás micsodákra. Sok kereskedelmi csatorna szinte kizárólag ezeket sugározza este nyolc előtt. Színvonaluk és művészi értékük változó, vannak kis költségvetésű, egy-két helyszínen játszódó produkciók, névtelen színészekkel, és vannak látványos hollywoodi vállalkozások. Ezek már sztárokat szerződtetnek, ügyes iparosokat a rendezői és forgatókönyvírói posztra, fotó- modelleket (mindkét nemből) statisztáknak, akik fel-le grasszál- nak a háttérben, és elhitetik velünk, hogy Kalifornia ilyen tenyészpéldányokkal van teli. Biztos mindenki tudja már, hogy indul a dolog, ha máshonnan nem, a Pulp Fiction első tíz percéből. Ott hangzik el a „pilótafilm” szó. Ez is tükörfordítás („pilot”), azt jelenti, hogy a gyártók leforgatnak egy részt a tervezett 168-ból, felvonultatják a főbb szereplőket, felvázolják a valós és lehetséges konfliktushelyzeteket, végigpásztáznak a helyszíneken. Aztán házalni kezdenek a végtermékkel. Ha megtetszik valahol a pilótafilm, jöhet a többi rész, a project elkelt. Ha nem, nem. írásom tárgya (rátérek) majdnem megbukott itt az elején, sokan ugyanis nem hitték, hogy a Knight Rideren és a Melrose Place-en edzett amerikai közönség szívesen nézne valami „szokatlant”. Mert a Parker Lewis sohasem veszít az addig látott legszokatlanabb szappanoperának tűnt. Aztán belevágtak, hátha mégis... És lön siker. Nem a Melrose Place törzsnézői körében, inkább a Simpsons- féle ínyencségek kedvelőinél. Mára már Európa égi csatornáit is bejárta mind a 72 rész, és alig hat év késéssel megérkezett az MTV 2-re is, ahol délutánonként 15.50-től látható. Nézzük, miről is van szó. Corin Nemec, a főszereplő Sztenderd kaliforniai középiskola, jóképű címszereplő, hű haverok, korlátolt igazgatónő, tiniproblémák, kalandok, happy end. Az alapállás tehát nem igazán biztató. Az, hogy e sorozat minden darabja gyöngyszem, egy eredeti ötleten és annak kivitelezésén múlt. Clyde Philips és Lón Diamond, két fiatal producer rájött arra, hogy a szappanopera-klisék nem használhatóak a végtelenségig, mert úgy járnak, mint a mosóporreklámok. Anti-szappan- operát akartak. Ehhez azonban nemcsak a régi, bevált „helyzet- gyakorlatok” elhagyása kellett, hanem új klisérendszer is. Merészen átnyúltak tehát egy másik területre, a rajzfilmiparba. A Parker Lewis... rajzfilm- gegekből áll össze, csak épp hús-vér szereplőkkel. Például: A rajzfilmhős mindig ugyanolyan ruhában feszít. Parker barátunk is egyforma szabású és ízlés (telenség)ű ingekben tűnik fel. Miss Musso, az igazgatónő irodaajtajának üvege epizódonként átlag kétszer kitörik (körülbelül ilyen rendszerességgel kergeti meg a rajzfilmmacska a rajzfilmegeret). Parker haverja, Jerry hosszú kabátot visel, mely alól mindig előkerül az, ami épp kell (bukósisak, zseblámpa, fagyasztott hal, számítógépes fantomkép stb.). A kamera merészen svenkel, a folyosó végén vagy a terem egyik zugában mindig valami váratlan dolog lapul (bárpult, élő ló, lemezbolt...). A szereplők kijelentéseit szó szerint érti az operatőr. Például arra, hogy „Olyan kihalt az iskola”, egy pillanatra lepusztult, elhagyatott lesz a tér. Ha megállapítják, hogy „Itt mindenki rapet hallgat”, fejhallgatós embertömeg lepi el a folyosót. Hang- és fényeffektusokkal festik alá a mondanivalót, a kísérőzene szintén az animációs filmek világát idézi. A rajzfilmkelléktár mellett eredeti, bizarr, néhol már-már szürrealista vonalvezetésű sztorik játszódnak le az iskolában, álomtöredékekkel, megelevenedett képzelettel vegyítve. Parker és két haverja egy öltözőszekrényből titkos búvóhelyre jut el, ahol „haditerveket” eszelnek ki. Az ellenség, e tervek akadályozója legtöbbször az igazgatónő és besúgói, akik nem akarnak rosszat, csak nem ismerik a helyes utat. Nem kell tehát tanárelíenességgel vádolni az alkotókat, ők csupán diákpártiak. A jellemformálás szinte tökéletes, szereplő és szerepe találkozott, a színészek hozzák a figurákat, nem lépve túl a rajzfilmjellemek megfoghatatlan mesebeliségén. A rendező így jelzi nekünk: srácok, ez nem az élet kicsiben, ez csak egy film. Intelligens humorú (nincs alákeverve konzervnevetés), választékos stílusú ötlet- kavalkád. Mindez egy kurta félóra alatt. A rendelkezésre álló idő rövidsége mesteri tömörítést igényel, ami legtöbbször sikerül is, anélkül, hogy túlzsúfoltság érzetét keltené. Az Egyesült Államokban rövid idő alatt kultuszsorozat lett, nemcsak az újra fogékony tizenévesek, hanem szüleik is ott ültek a tévé előtt. Ha úgy tetszik, a szappanoperák paródiájának is tekinthető, mivel unalomig ismert helyzeteket vonultat fel, melyek nem szokványosán oldódnak meg. Egy naple- mentés-csókolódzós jelenet végződhet akár hóviharral vagy a diavetítő elromlásával is, és lám, egy csapásra vége a romantikának. A Parker Lewis sohasem veszít nem lett akkora siker, mint a Beverly Hills 90210, mert az alkotókat szerencsére sokkal kevésbé érdekelte a bevétel. Kompromisszumokat csak nagyon ritkán kötöttek. A harmincadik rész táján például fogytán volt a pénz, akkor háttérbe szorult a szürrealizmus, és előkerültek a „komoly” tiniproblémák tanító-nevelő megoldásokkal, prédikációk barátságról, hűségről, bizalomról. Aztán, mint egy szappanoperában, minden jóra fordult, visz- szatért a kísérletezés, az agytágító fantáziálás, a valóságfölöt- tiség. Azóta jó pár szokatlan szappan- opera született, de ez volt ösvényvágó a dzsungelben, ez indította el a megújhodást. Phi- lipsék megmutatták, hogy lehet ezt így is. Ha módjukban áll, kukkantsanak bele. Mára már Európa égi csatornáit is bejárta. Ez volt ösvényvágó a dzsungelben, ez indította el a megújhodást. Mr. Bean, a humorspecialista most először egész estét betöltő filmben játszik. Régóta várta a lehetőséget. „Minél több marhaságot csinálok, az emberek annál jobban imádnak.” Napjainkban Anglia egyik legkelendőbb exportcikke Mr. Bean. Rowan Atkinson éppen húsz éve alkotta meg ezt a gyermeteg lelkű, esetlen figurát, aki most egész estés játékfilmben mutatkozik meg a maga teljességében. „Mr. Bean számára nem léteznek az együttélési szabályok, a legelemibb viselkedési normákat sem képes betartani. A gyerekek imádják, mert magukra ismernek benne, a felnőttek irigylik, mert meg meri tenni azt, amit ők sohasem mernének.” A szerep egyszerű paródiának indult egy olyan emberről, aki nem tud ébren maradni. A bombasiker hatására kezdte felépíteni Atkinson a Bean- arculatot: a nem túl határozott fellépésű, kacsázó járású, csetlő-botló balek az elmaradhatatlan tweedzakóban, rövidre szabott pantallójában már mosolyt fakaszt. Jól kihasználja testi adottságát is, főleg nyaktól fölfelé: kocsányon ülő gülüszemeinek forgatása, ajkai közül sokszor kitüremkedő, duzzadt nyelve, a heves érzelmeket kifejező grimaszok és mimikák arzenálja mind-mind humorforrás. Mindezt remekül fűszerezi helyzetkomikummal, gesztusbeszéddel, valamint pontos idő- és ritmusérzékkel. Leghétköznapibb cselekvéseink nála visszájára fordulnak, bármihez nyúl is, az balul üt ki, s amikor már fellélegzünk, hogy éppen semmi galibát nem okozott, akkor még bom- basztikusabb marhasággal áll elő. Mindent pontosan megtervez. „A humoristákkal ellentétben - akik spontánul viccesek - én színésznek tartom magam, akinek specialitása a humor.” Rowan Atkinson egy vidéki család Oxfordban végzett tudós gyermeke, ki a biztos és kényelmes mérnöki karriert hagyta ott a kabarék és vígjátékok bizonytalan világáért. Úgy emlékszik, már kissrác korában szeretett bohóckodni. Öt-hat évesen páratlan pantomimképességnek adta tanújelét, amikor a környezetében élőket kifigurázta. Egyetemistaként cin- gár termete nem hagyta, hogy társaihoz hasonlóan ő is a sportban tűnjön ki, így, hogy elfogadják, a jó duma mellett a komikusi arcvonásai adta lehetőséget kamatoztatta. „Amíg tanultam, a színészet csak a hobbim volt, későb a hobbim lett a munkám.” Azért van még egy szerelme: a sebesség. Sportkocsigyűjteményében van egy Ferrari, egy Austin Martin Vantage és egy Renault Turbo, az az autó, amellyel maga is versenyzett a nyolcvanas években. „Maximalista vagyok. A versenyzés, a következő kanyar bevétele pont olyan, mint a vígjáték: mindig meg akarom ismételni, és persze mindig jobban.” Humorával Anglia egyik legkelendőbb exportcikke lett
