Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-05-20 / 20. szám

Kultúra 1998. május 20. Gregor József szereti a csendet. Szerepeire is hajnalban szokott felkészülni. A levegődermesztő Réfi Zsuzsanna ____________ Ép pen a „szklerózis cavaliere”- ben szerepel a Houstoni Opera­házban, azaz Richard Strauss Arabellájában, amelynek Kirí Te Kanawa a címszereplője. Gregor József azért nevezte így el ezt a darabot, mert A Rózsalo­vag után született, s basszis­tánknak rengeteg tanulnivalója akadt benne. Az énekes gárdo­nyi otthonában készült fel erre a feladatra, ahol nagyon szeret ta­nulni. Hajnalban ugyanis kiül a teraszra, nézi a kertet, memori- zálgat, és élvezi a nyugalmat, a csendet. Ez jelenti számára a legnagyobb kikapcsolódást. Időrendben visszafelé halad a Strauss-daraboknál, hiszen amikor hazatér, május végén, június elején, akkor lép fel A Ró­zsalovag Ochs bárójaként. Az Operaházban azonban a mai napig vendégként énekel. Sosem voltam tag, nem is vágy­tam rá, mindig jobban szeret­tem a kisebb, családiasabb tár­sulatokat. Nekem a fővárosi dal­színház kicsit „zenegyár”. Még­is, mindig külön öröm a szá­momra, ha az Ybl-palotában énekelhetek. Annak ellenére is, hogy amikor kezdőként 1963- ban felvételiztem az Operaház­ba, még az áriámat sem hagyták végigénekelni. Ekkor tuszkol­tak be a barátaim Vaszy Viktor­hoz, aki viszont rögtön szerződ­tetett szegedi társulatához. Fél szezon alatt tizenegy főszerepet kaptam. Nagyon szerettem Vaszyval dolgozni, nála nem volt lehetetlen. Ha azt mondta volna, fessük be az eget, nem azt kérdeztük volna, hogy hogyan, hanem azt, hogy milyen színű­re. Az első sikertelen próbaének­lés azonban nem vette el a ked­vét a másodiktól, igaz, erre né­hány évtizeddel később és a tengerentúlon került sor. A New York-i Metropolitan Operáért még erre is hajlandó voltam. Igaz, én is csak akkor hittem el, amikor már hazajöt­tem. Elmesélhetetlen a MET „Nekem a legfontosabb az, hogy dolgozzam...” légköre. Mindenki odafigyel egymásra, az előadás a legfon­tosabb, és nincs rivalizálás. S az is nagy élményt jelentett, hogy személyesen megismerkedhet­tem olyan sztárokkal, mint Placido Domingo vagy Kiri Te Kanawa. Érdekes volt látni, hogy ők is ugyanúgy idegesked­nek előadás előtt, mint bárki más. Pedig ön egyáltalán nem szo­kott lámpalázasnak látszani. Rettegős vagyok. Kezdetben amiatt szorongtam, hogy éne­kes lehessek, azután azért, hogy az is tudjak maradni. Akadnak iszonyatos pillanatok. Már maga az, hogy az ember ki­lép a reflektorfénybe, rászege- ződik minden tekintet, és neki el kell varázsolnia a közönsé­get, ez is nagyon nyomasztó. Választhatott volna mást is, hi­Mezey Béla felvétele szén tíz éven át tanult hegedül­ni. Igényesebb volt a fülem annál, mint amilyen gyorsan a jobb ke­zem mozogni tudott. Egyébként az énekesi pálya sem vonzott. Vegyészmérnök akartam lenni, így utólag azonban már úgy lá­tom, azzal, hogy muzsikus let­tem, jót tettem a kémiának is. Az éneklést pedig egy beugrásnak köszönhetem. Fiatalon minist- rálni jártam, s mivel disszidált a kántor, egy temetésen helyette kellett énekelnem. A gyászoló éppen egy énektanár volt, aki megkérdezte, ezzel a hanggal miért nem tanulok énekelni. Egyébként csodás dolog az, hogy Mozarttal, Donizettivel vagy Rossinivel kell foglalkoz­nom egész nap. Sokat gyakorol ma is, mint há­rom évtizedes pályafutása után? Én most is megszállott módon énekelek, az egész napomat ki­tölti, felkeléstől lefekvésig. Ma­ximalista vagyok, hiába van olyan frázis, amit már harminc éve énekelek, képes vagyok órákon át gyakorolni, hogy olyan legyen, mint amilyennek szeretném. Különösen azért, mert az éneklés rettentő múlé- kony művészet. A legjobb le­mez sem tudja visszaadni az előadások hangulatát. Én egyébként sem szeretem a fel­vételeket, a steril tökéletesség­re való törekvést zsákutcának érzem. Az énekes a hibáitól em­beri. S a lemezfelvételek a színpadi játékot sem tudják visszaadni, amelyet ön nagyon élvez. Pedig pályám kezdetén retten­tő színész voltam, több kritika megírta, hogy szép a hangom, viszont pocsék előadó vagyok. Egy véletlennek köszönhet­tem, hogy felszabadultak a gát­lásaim. Be kellett ugranom Er­kel Sarolta című vígoperájába, Ordító kántorként. A fontos az volt, hogy hangilag jó legyen a produkció, annak nem volt tét­je, hogy hogyan játszom el, s ekkor jötem rá, élvezem a szín­padi szereplést. S estéről estére ki szoktam azt is próbálni, hogy a taps, a nevetés mellett meg tudom-e fagyasztani a levegőt. Az ugyanis a legnehezebb. Mégis, az ember egy kezén meg tudja számolni, hány olyan elő­adása van, amikor minden tényleg úgy sikerül, ahogy ő akarja. Ahogy lemegy a füg­göny, máris azon gondolkozik, következő alkalommal hogyan javítson. Akkor miért érdemes csinál­ni? Nem tudom. Végül is már ma­ga az öröm, hogy énekhangon tudsz megszólalni, s érzed, boldogságot szerzel a közön­ségnek. Nem szeretek visszate­kinteni pályámra, mérlegelni, de különösebben tervezgetni sem szoktam. Nekem a legfon­tosabb az, hogy dolgozzam, hogy tegyem a dolgom. Regény Heti kultúra Könyvespolc Pavol Dobsinsky: A világhódító lovag Szlovák népmesék Amikor Pavol Dobsinsky több mint száz évvel ezelőtt több kötetben megjelentette a szlo­vák népmeséket és népmon­dákat tartalmazó hatalmas munkáját, aligha sejtette, hogy az még száz év elteltével is a szlovák nép egyik legolvasot­tabb és legközkedveltebb alap­műve lesz, olyan nemzeti kincs, amelyen nemzedékek egész sora nő fel, s amelyet fia­talok és idősebbek még ma is egyaránt nagy-nagy élvezettel olvasnak. S bár a szlovák nép­mesék fő motívumai nemzet­közi eredetűek, részét képezik a közös európai szellemi örök­ségnek, a mesék megformálá­sa, helyi színeinek erőteljes ér­vényesülése révén hűen tükrö­zik a szlovák nép gondolko­dásmódját, érzelmeit, vágyait, magát a szlovák nemzeti jelle­get. A szlovák népmesék ma­gyar olvasója számos rokon vonást fedezhet fel a két nép Lapozgató Film Jam Megjelent a népszerű cseh mozikalauz legfrissebb száma. Po­zsonyban és Kassán olvashatják azok, akiket érdekelnek a leg­újabb filmújdonságok. Coppola, Kevin Costner, Chytilová - ez a riportkínálat. A világhódító lovag •jstOj*-** Pavol OoMi«í.k< meséiben. Ez korántsem vélet­len, hiszen a szlovák és a ma­gyar népet több évszázados közös múlt köti össze, s ez a mesék szellemiségén, világ- szemléletén is jól érzékelhető. A szlovák népmesék csodála­tosan tündöklő, tiszta és válto­zatos világát, a királyok, ki­rálykisasszonyok, a paraszti származású hősök és csúf bo­szorkányok nemes és gonosz tetteit századunk egyik legki­válóbb szlovák festőművé­szének, LudovítFullának szí­nes illusztrációi teszik érzékle­tessé. (Kalligram, Pozsony) Z inaida hunyorított.- Ez magát megvigasztalja?... Ó... ó... ó... harcosom! - mondta végre, mintha más szót nem találna. - És maga, möszjő Voldemar, jönne velünk lova­golni?-Nem szeretek... nagy társaság­ban... - mormogtam fel sem nézve.- Jobban szereti a téte-a-téte-et? Hát: szabadság a szabadságnak s mennyország az üdvözültnek - mondta Zinaida felsóhajtva. - Menjen már, Belovzorovés buz- gólkodjék. Nekem holnapra kell aló.- Igenis; hát a pénzt honnan ve­szed? - avatkozott a beszédbe a hercegné. Zinaida összehúzta szemöldö­két.- Mamától nem kérek: Belovzorov megbízik bennem.- Megbízik, megbízik... - düny- nyögte a hercegné, s hirtelen torkaszakadtából elkiáltotta: - Dunyaska!- Maman, én mamának ajándé­koztam a csengőt - jegyezte meg a hercegkisasszony.- Dunyaska! - ismételte az öreg­asszony. Belovzorov elköszönt; én is el­mentem vele... Zinaida nem mondta, hogy maradjak. 14 Másnap reggel korán keltem, botot vágtam magamnak, s ki­Ehő szerelem Turgenyev 16. rész mentem a sorompón túlra. „Me­gyek - gondoltam magamban - hogy kiszellőztessem magamból a bánatot.” Gyönyörű nap volt, napsugaras, de nem túlságosan meleg. Vidám, üde szellő járt a föld felett, ritmikusan suhogott, és játszadozott, mindent meg­mozgatott, de semmit sem nyugtalanított. Sokáig kószál­tam a hegyeken, az erdőkben; nem éreztem boldognak ma­gam, azzal a szándékkal men­tem el hazulról, hogy künn áten­gedem magam a szomorúság­nak; de a fiatalság, a csodaszép idő, a friss levegő, a gyors járás öröme, a magányos heverés a sűrű fűben - győzött; felejthetet­len szavainak és csókjainak friss emlékei megint a lelkemben zsongtak. Jólesett elgondol­nom: mégsem lehet, hogy Zinaida ne szolgáltasson igazsá­got elszántságomnak, hősiessé­gemnek... „Mások különbek ne­ki - gondoltam -, sebaj! De má­sok csak mondják, hogy tesznek valamit, én pedig tettem... És még mit nem volnék képes tenni érte!...” Fantáziám működni kezdett. Elképzeltem, hogy mentem ki ellenség kezéből, hogy szabadítom ki vérem ontá- sával, a börtönből, hogy halok meg lábainál. Eszembe jutott egy kép, mely fogadószobánk fa­lán függött: Malek-Adel elra­gadja Mathildát... de ekkor egy nagy tarka harkály megjelenése kötötte le figyelmemet, mely szorgoskodva kúszott felfelé egy vékony nyírfatörzsön, s nyugta­lanul nézegetett ki mögüle, hol jobbra, hol balra, mint egy mu­zsikus a nagybőgő nyaka mögül. Aztán dalolni kezdtem: „Nem a fehér hó”... majd rákezdtem az akkoriban jól ismert románcra: „Várlak, mikor csélcsap zefír fu- valma”; aztán hangosan elkezd­tem szavalni Homjakov tragédi­ájából Jermak szózatát a csilla­gokhoz, megpróbáltam verset költeni szentimentális stílusban, ki is találtam a vers zárósorát: „Ó, Zinaida! Zinaida!”, de nem lett a versből semmi, s közben el­jött az ebéd ideje. Leszálltam a völgybe; keskeny homokos ös­vény kígyózott benne a város fe­lé. Megindultam az ösvényen... Lópaták tompa dobbanása hal­latszott mögöttem. Hátranéz­tem, önkéntelenül megálltam, s levettem a sapkámat: apám volt Zinaidával. Egymás mellett lo­vagoltak. Apám mondott neki valamit, egész felsőtestével hoz­záhajolt, s a ló nyakára támasz­kodott kezével: mosolygott; Zinaida némán hallgatta, szigo­rúan lesütötte szemét, s össze­szorította a két ajkát. Előbb csak kettejüket láttam, csak néhány pillanat múlva bukkant fel a völgy kanyarulatából Belovzorov, huszárruhában, mentében, tajtékos fekete pari­pán. Ajó paripa rázta a fejét, fújt és táncolt; lovasa hol fékezte, hol sarkantyúzta. Félreálltam. Apám rövidebbre fogta a gyep­lőt, elhajolt Zinaidától; a lány lassan ráemelte szemét - s mind a ketten vágtatni kezdtek... Belovzorov utánuk eredt lová­val, kardja csörömpölt... „Vörös, mint a rák - gondoltam magam­ban-, de Zinaida... miért olyan sápadt? Egész reggel lovagolt - és sápadt?” Meggyorsítottam a lépteimet, s hazaértem, ponto­san ebéd előtt. A pám már ott ült anyám karosszéke mellett, át­öltözve, megmosdva, frissen, s egyenletes, csengő hangján a „Journal des Débats” tárcáját olvasta fel neki; de anyám különösebb figyelem nélkül hallgatta, s mikor engem meglátott, azt kérdezte, hol vol­tam egész nap, s hozzátette, hogy nem szereti, ha Isten tudja, hol és Isten tudja, kivel csatan­golok. „De hiszen egyedül sétál­gattam”- akartam felelni, de apámra néztem s hallgattam, magam sem tudom, miért. 15 A következő öt-hat napon alig láttam Zinaidát: azt a hírt ter­jesztette magáról, hogy beteg, ez azonban nem akadályozta meg látogatóit abban, hogy a szárnyépületben megjelenjenek- ahogy ők mondták: inspekcióra; csak Majdanov nem jött el, mert ő mindjárt elvesztette a kedvét, s unatkozott, mihelyt nem volt alkalma elragadtatásba esni. Belovzorov komoran ült a sa­rokban, egészen begombolkoz­va, kivörösödve; Malevszkij gróf finom arcán állandóan go­nosz mosoly bujkált; valóban el­vesztette Zinaida kegyét, s külö­nös igyekezettel járt az öreg hercegné kedvében, bérelt ko­csiban elvitte a tábornok-kor­mányzóhoz; ez a kirándulás egyébként rosszul sikerült, s Malevszkijnek kellemetlensége is lett belőle, emlékeztették bizo­nyos tisztekkel történt esetre - s ő kénytelen volt kijelenteni, hogy akkor még tapasztalatlan volt. (folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents