Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-05-06 / 18. szám

12 1998. május 6. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Az ördög ügyvédje Nem lehet véletlen, hogy bí­rósági filmek tucatja készül az álomgyárban. A jogrend­szer, az ítélkezés, egyszóval az igazságszolgáltatás viszo­nya az igazsághoz nem kizá­rólag az amerikaiakat fog­lalkoztató probléma. (Az O. J. Simpson-pert a CNN jó­voltából az egész világ nyo­mon követhette.) Úgy tűnik, korunk hőse az ügyvéd. Sze­repe az igazságszolgáltatás­ban igen bonyolult, hiszen az a dolga, azért fizetik, hogy védencét - legyen az makulátlanul bűntelen avagy sorozatgyilkos - fel­mentesse a vád alól. Taylor Hackford rendező filmje ezt a paradox helyze­tet veszi górcső alá. A főhős, Kevin Lomax (Keanu Reeves) egy floridai kisvá­ros sztárügyvédje. Fiatal, ambiciózus és arról híres, hogy még nem vesztett pert. John Milton (A1 Pacino) New York-i nagyvállalkozó akkor figyel fel az ifjú jo­gászra, amikor az a legalá­valóbb eszközökkel felmen­teti ügyfelét, a pedofil ta­nárt diákja szexuális zakla­tásának vádja alól. (A vád­lott bűnössége mindenki, még Lomax számára is nyil­vánvaló.) Milton visszauta- síthatatlan ajánlatot tesz az ifjúnak, akit nemcsak a pénz, a luxusélet vonz, ha­nem a szakmai kihívás, a mindenáron győzni akarás. Főként ez motiválja akkor is, amikor már Milton alkal­mazottjaként többszörös gyilkost kell védenie. A si­kertől megrészegült Lomax előtt csak lassan válik vilá­gossá, kicsoda is titokzatos munkaadója. A néző az első pillanattól tudja, Milton az ördög maga, aki fausti alkut kötött az ügyvéddel... A szürrealizmusba hajló, horrorelemekkel jócskán te­lepakolt thriller tulajdon­képpen erkölcsi tanmese ar­ról, hová vezet a lelkiisme­ret „szabadságolása”. Heti hír Háború a nézettségért Kemény feladat vár James Bondra, alias Pierce Brosnanra a sorozat új foly­tatásában, amely egy nagy­ravágyó médiacézár őrült ideájáról szól. „007” soros ellenfele egyetlen célt tekint bármilyen eszközzel szente- síthetőnek: az általa gyár­tott műsorok nézettségét. Ezért mindenre hajlandó, akár a harmadik világhábo­rú kirobbantatására is. Bond persze harcba indul a magát mindenhatónak képzelő kis- isten ellen. A stáb tagjai sze­rint a kész fűm felülmúlja a legutóbbi epizód sikerét is. Papp Tibor: „Irodalmi gócok a konzervatívabb könyvkiadók körül alakultak ki...” Újítók (mű)helye Juhász Katalin _____________ A v ers az, amikor rövidek a so­rok, és utolsó szótagjuk rímel. E „tézis” már a múlt század végén érvényét vesztette, ám az akko­ri avantgárd formabontók nem is álmodhattak arról, ami nap­jainkban történik neoavant- gárd címszó alatt. A Párizsba emigrált Papp Tibor például olyan új műfajokkal sokkolta a szakmát, mint a hangvers, a képvers vagy a számítógépes versgenerátor. Két társával együtt lapot indított Magyar Műhely címmel, amely máig a neoavantgárd legfontosabb bá­zisa. Még a nyitottabb hazai kollégák is elképedve hümmög- tek ekkora kísérletezőkedv lát­tán. A párizsi Magyar Műhely 1989- ben hazaköltözött Budapestre. Megunták a francia fővárost? Nem, a döntés oka a természe­tes fejlődés. Mindig is úgy gon­doltuk, hogy ennek a lapnak Magyarországon a helye, hiszen magyar nyelvű lapról van szó. Addig azonban nem volt erre le­hetőség. Az igazsághoz tartozik, hogy a Magyar Műhely mindig is európai avantgárd folyóirat volt, figyelemmel kísértük az új nyugati művészeti törekvéseket, és erre Párizsnál jobb hely alig­ha akadt volna. Külföldi alkotók munkáit is közöltük, de elsősor­ban arra igyekeztünk odafigyel­ni, hogy megtartsuk a lap ma­gyarnyelvűségét. Most, hogy a helyzet minden szempontból szabaddá vált, a mi dolgunk is könnyebb lett. A lapalapító triász, Papp Tibor, Nagy Pál és Bujdosó Alpár az át­telepítést követően lelkes ma­gyarországi fiataloknak adta át a stafétabotot, a szerkesztőség szinte teljes egészében kicseré­lődött. A párizsi gárda tehát ki­nevelte saját utánpótlását, ami nem akármilyen teljesítmény is­merve a földrajzi, politikai és művészeti távolságokat. Papp Tibor büszkén említi, hogy har­mincöt éves lapról van szó, és hogy a mostani szerzők koránt­sem akarják ugyanazt csinálni, amit az „öregek” kezdtek. Ennyire összefügg a modern­ség az életkorral? Igen, hiszen ők már más szem­mel nézik a világot, mindent másképpen érzékelnek. Nekünk csak egy kikötésünk volt, az, hogy az új szerkesztőség is ro- konszenwel fogadjon minden avantgárd kísérletet, ugyanúgy, ahogy mi is tettük annak idején. Nagyon lényeges szónak tartom a rokonszenvet, mert az irodal­mi gócok egész Európában a konzervatívabb szemléletű la­pok és könyvkiadók körül ala­kultak ki. Az avantgárdot ezek eleve nem fogadják rokonszenv- vel. Előfordul persze, hogy lekö­zölnek valamit ezektől a szer­zőktől is, de közben arra biztat­ják őket, hogy legyenek egy ki­csit konzervatívabbak, alkal­mazkodjanak hozzájuk. Nálunk ez pont fordítva volt, mindig to­vábblépésre biztattuk a hozzánk jelentkező fiatalokat. Vannak ma Magyarországon avantgárd törekvések? Minden olyan országban van­nak, ahol nincs ideológiai tiltás, így Magyarországon is. Egy fia­talnál normális, ha fellázad az apja ellen, így van ez a hétköz­napokban is. Az irodalomban ahhoz, hogy valaki le tudja ten­ni a saját névjegyét az asztalra, tisztában kell lennie az előző értékekkel, hagyományokkal is, hogy tudja, mit kell meg­kontráznia. Ön szerint mikor lesz a neo- avantgárdból középiskolai tan­anyag? Kezdjük azzal, hogy a Magyar Műhely szerzőiről több egyete­mi szakdolgozat készült és ké­szül. De francia és spanyol dok­tori disszertáció is íródik ró­lunk. Ezek az emberek a jövő tanárai, tőlük függ, mikor fo­gadtatják el a neoavantgárdot a diákok körében. Természetes folyamatnak tartom ezt, hisz idővel minden új átértékelődik és megérik. Annak idején Adyt sem fogadták el egyik napról a másikra, hosszú időnek kellett eltelnie, amíg bekerült a tan­könyvekbe. Mindig jön valaki, aki újat akar, és ha az illető va­lóban tehetséges, sikerül is ne­ki. A baj ott kezdődik, amikor az egyetemi tanárok kapcsol­nak későn, és nem ismertetik meg a hallgatókat a legújabb törekvésekkel. Bízom abban, hogy öt-tíz év múlva a Magyar Műhely már benne lesz az egyetemi tantervben, így a jövő középiskolai tanárainak termé­szetes lesz, hogy avantgárd szerzőket is tanítsanak. Beszéljünk egy kicsit a számí­tógépes irodalomról, amelynek ön nemzetközileg is elismert képviselője, nálunk viszont nem igazán hallani róla. Ezen a téren érdekes a helyzet, a középiskolások sokkal fogé­konyabbak rá, mint tanáraik. Gyakran tartok előadásokat gimnáziumokban, és sokkal jobban szót értek a tizenéve­sekkel, mint az úgynevezett „érett olvasókkal”. Alig várom, hogy a tanárok befejezzék a kérdezősködést, mert az ő kér­déseik tele vannak előítéletek­kel, negatív hozzáállással. A di­ákok viszont még nincsenek le­horgonyozva a klasszikus értel­mezéseknél, nyitottak és érdek­lődőek. Ön néhány éve létrehozott egy számítógépes programot, amely szabályos disztichonokat „gene­rál” véletlenszerűen egymás mellé rakott szavakból. Ez lenne a jövő költészete? Nagyon nehéz jóslásokba bo­csátkozni, én nem is vállalko­zom rá. A számítógép bevonása a művészetekbe csak egy a sok járható út közül, de nem zárja ki automatikusan az összes töb­bit. Persze az összes többi sem zárhatja ki ezt az újat. Holnap is lesznek könyvek, lesznek ha­gyományos versek, nem arról van szó, hogy a számítógép át­veszi a hatalmat. Az én progra­momban nem kevesebb, mint 16 billió teljesen szabályos disztichon lehetősége van, és ez több, mint a világirodalom összessége. Mégis csupán egy a kínálkozó utak közül. Teljesen más eszközökkel és cé­lokkal működik az akusztikus vers vagy hangvers. Ezt nem le­het elolvasni, csak hallás útján befogadni. A hangversek költői kazettákon, kompaktlemeze­ken adják ki alkotásaikat, ez a műfaj egészen fiatal, 30-40 éve létezik. A huszadik század köl­tészetében éppen az az érde­kes, hogy nincs többé egy meg­határozó korstílus, amelyet mindenki követni igyekszik. Az a fontos, hogy a fiatalok ismer­jék meg ezeket a lehetőségeket, aztán ki-ki döntse el, melyik úton indul el. A Kutyaszív és a Mester és Margarita írója kénytelen volt a politikai rendőrség provokátorát fogadni és vacsorával kínálni Bulgakova naplója továbbra is érdekes a világ számára Gereben Agnes ____________ Jó évtizede megfogadtam, bár­mit is tudok meg a szovjet kor­szak először akkoriban feltáru­ló, valóságos történetéről, nem fogom elítélni a diktatúra szorí­tásában vergődő emberek tet­teit. De még soha nem volt ez olyan nehéz, mint Jelena Szergejevna Bulgakova 1937- es naplófeljegyzéseit olvasva. Jelena Bulgakovának az íróval kötött házassága első évfordu­lója és férje halála között, 1933-tól 1940-ig vezetett fel­jegyzései tele vannak a mások szerencsétlensége feletti öröm durva megnyilvánulásaival. Semmivel se kevésbé felkavaró azonban az asszony Bulgakov helyzetéről tett megannyi ta­núságtétele. Egyetlen példa: 1937 júniusában a szinte min­den este vendégeket fogadó vagy vendégségbe járó író há­zaspár a színműíró Nyikolaj Erdmant várta otthonába. Erdmannak azonban, mint ki­derült, a hatóságok nem en­gedték meg, hogy elhagyja a lakását. Helyette este 11 óra­kor egy Zsuhovickij nevű iro­dalmár állított be Bulgako- vékhoz. „Rosszkedvű volt és feldúlt” - jegyezte fel az asz- szony a naplójába. „M. A. (Bul­gakov) ezt később azzal ma­gyarázta nekem, hogy alapo­san megkapta a magáét abban a bizonyos intézményben. Fe­nyegetőzéssel kezdte, amelyet láthatólag ott véstek az agyá­ba. Ha M. A. nem ír egy agitá- ciós színdarabot, mondta, a Turbinák végnapjait leveszik a műsorról. Erre M. A.:- Hát majd akkor eladom a csillárt. Azután Zsuhovickij tovább kérdezett. Szóval a teljes választékot fel­vonultatta: vallatás, hazudo- zás, provokáció. M. A. gyakran kiment, és a szobájából távcsö- vön figyelte a holdat a regény­hez. Telihold van...” Elképesztő jelenet. Bulgakov kénytelen a politikai rendőr­ség provokátorát fogadni és vacsorával kínálni a saját ott­honában, de közben elvonul, hogy élményanyagot szerez­zen a Mester és Margarita újabb fejezeteihez... A napló tanúsága szerint ez a legkevésbé sem volt ritka a Bulgakov-házban. Jó néhány vendég azonban még annyi fá­radságot se vett magának, hogy leleplezze, ki küldte. „Hi­báztunk magával szemben” - magyarázta egy másik az ép­pen betegágyában fekvő író­nak. „Ám ez csak azért történ­hetett meg, mert olyanok dol­goztak a kulturális fronton, mint Kirson, Afinogenov meg Litovszkij... De most az írmag­jukat is kiirtjuk. Rendbe kell tenni a dolgokat, visszavinni magát a színházi frontra. Hi­szen kiderült, hogy nekünk és magának (mármint a pártnak meg Mihail Bulgakovnak) - magyarázza leplezetlen iróniá­val a naplóíró - közösek az el­lenségeink...” Az ilyen hívatlan vendégeknek 1937-ben semmiképpen nem lehetett ajtót mutatni. Kivált, hogy az utóbbi az 1937. május 14-i feljegyzés tanúsága sze­rint ígéretet tett: munkát sze­rez Erdmannak, s ha Bulga­kovnak bármilyen könyvre lenne szüksége (természete­sen az „agitációs színdarab­hoz”), csak bátran szóljon ne­ki... Másnap újabb látogató tette tiszteletét Bulgakovéknál. „Eb­ből elég volt! Maga úgy visel­kedik, mintha állam volna az államban! Meddig tarthat még ez?! Meg kell adnia magát! Egyedül maradt.” Jelena Bulgakova naplójából kiderül, hogy miközben a ha­talom az egyik kezével üt - a Moliére betiltása óriási csapás volt az íróra! -, addig a másik­kal atyailag cirógat, s egyben kontrollál. Egy héttel azután, hogy este nem ment fel a füg­göny a moszkvai színházi évad sikerdarabján, Bulgakovot hí­vatták az 1936-tól működő művészetügyi bizottság - a szovjet cenzúraminisztérium - vezetőjéhez. A másfél órás be­szélgetés után az író újabb ha­ladékot kapott. Még három éve volt: éppen elég a XX. szá­zad egyik legfontosabb regé­nyének befejezéséhez. „Nagyon nehéz jóslásokba bocsátkozni” Somogyi Tibor felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents