Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-06 / 18. szám
Kultúra 1998. május 6. Vágyunk meglátni magunkat a másik szemében A nyitott Európáért Rákos Péter, Németh Imre, Bodnár Gyula, Németh Ilona és Dráfi Mátyás Dömötör Ede felvétele POKSTALLER LÍVIA ____________ 19 98. április 15-én Pozsonyban, a Zichy-palota hangversenytermében átadták a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díját. Az idén is öt kategóriában jutalmazták a szakterületükön kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotókat, kutatókat, művészeket. A Nyitott Európáért Díjnak már megalapítása pillanatában komoly súlya volt a hazai művészeti és tudományos élet berkeiben. Ennek nyilvánvalóan az is oka lehetett, hogy szlovákiai magyar viszonylatban egészen 1997-ig nem létezett az értékelésnek és elismerésnek ez az erkölcsi és anyagi megbecsülést is jelentő és a kutatók, alkotók munkássága számára nagyobb nyilvánosságot is hozó formája (kivéve talán a Madách-díjat, amely azonban tisztán az irodalmi művek és alkotók elismerése). Olyan ez, mint a szerelem, lehet ugyan nélküle élni is, dolgozni is, csak nem érdemes. A másik ok, hogy az 1989 előtt alapított és odaítélt díjak, kitüntetések - beleértve a Madách-díjat vagy más, akár magyarországi hivatalos elismerést - a rendszer- váltás után sem tudtak megszabadulni terhes örökségüktől, attól, hogy odaítélésüket nem feltétlenül a művészi, alkotói, tudományos munka minősége, maga a teljesítmény befolyásolta, hanem politikai-társadalmi, tehát szakmán kívüli szempontok. Volt rá példa - ha jól tudom, éppen a Kossuth-díj esetében hogy e nyomasztó örökség árnya arra késztetett alkotókat, hogy a díjat visszautasítsák. A Nyitott Európáért Díj tiszta lappal indulhatott. Csak az alapítók személyes értékítéletén múlott, hogy mely alkotók és tudósok munkásságát, az alapító okiratban is lefektetett „objektív mércével mérhető” teljesítményét ítéli méltónak a díjra. Az idei díjátadáson is elhangzott a díjazottak szájából: mindannyiunk számára nagyon fontos tényező, hogy hazai berkekből jön az elismerés. Németh Ilona képzőművészünk fogalmazta meg azt, hogy már éppen kezdett beletörődni: úgy tűnik, „senki sem lehet próféta a saját hazájában”. S most a Márai Sándor Alapítvány egyszerre megcáfolja ezt a véleményt. Hushegyi Gábor művészettörténész Németh Ilona műveit értékelve elmondta, hogy mennyire fontos ez a díj egy olyan alkotó számára, aki valami teljesen új, szokatlan, e tájékon ismeretlen formanyelven szólal meg, mi több, ő maga teremti meg ezt a nyelvet. Arról már nem is szólva, hogy az őáltala képviselt művészeti ág valamiféle kisebbséget képvisel világviszonylatban is. Az azonban nem véletlen, hogy a Márai Sándor Alapítvány által alapított díj a Nyitott Európáért nevet viseli. Ez az elnevezés nemcsak azt jelenti, hogy azok, akik e díjat megkapják az egyetemes európai értékrend képviselői, hanem azt is, hogy a díj alapítói is nyitottak mindenféle művészeti ágra, műfajra, műnemre, tudományos diszciplínára, legyen az akár kevésbé közérthető. Vagy beszélhetnénk akár Németh Imre énekművészetéről, aki - az előbbi gondolatmenetet folytatva - ugyancsak nem tartozik azok közé a művészek közé, akik az általánosan kedvelt műfajokat művelik. Mi több, Németh Imre mögött sem áll még CD-k, kazetták, hangfelvételek garmadája, de nyilvánvalóan itt sem - ahogy Németh Ilona esetében sem - az alkotások mennyisége befolyásolta a díj odaítélőit. Hatalmas kihívás megfelelni egy ilyen kitüntetésnek... Sokkal inkább az a művészi minőség, az az egyedi művészi alkotóerő, a világra, az emberekre való nyitottság, az a teremtő képzelet és tehetség, amely mindkettőjüket jellemzi. Rákos Péter tanár úr és Dráfi Mátyás színművész esetében már az eddig megtett életút és a megalkotott életmű elismerése volt a cél. Bodnár Gyula publicisztikád jának stílusa, szép, letisztult nyelve az, ami hazai sajtónkban, az írott és elektronikus médiumokban igen ritka, s amely valóban méltó a Nyitott Európáért Díjra. Fontos tényező az is, hogy Bodnár kritikáiban soha nem kívülről ítélt, maga is vezetője volt a nagymegyeri Poloska Színpadnak, művelője irodalmi műfajoknak, tehát a hozzáértő szemével ítélhette meg mások teljesítményét. Ő is az az ember, aki mindig nyitott szemmel jár a világban, és aki szeretettel fordul az emberekhez. Ezt a képességét most különösképpen kamatoztathatja, hiszen szűkebb pátriájában, Nagymegyeren készít helyi televíziós magazinműsort. Lehet tehát vitatkozni arról, hogy ki érdemelte volna meg jobban e díjat. Egyet azonban remélhetünk: a Nyitott Európáért Díj ösztönzésként is hat, azokra is, akik már megkapták, hiszen hatalmas kihívás megfelelni egy ilyen kitüntetésnek, ugyanakkor azokat is ösztönözheti, akik megkaphatják. Hiszen-ahogy Huncík Péter, a Márai Sándor Alapítvány igazgatója mondta a díjátadáson - a sikerélmény nagyon fontos az ember számára. Olyan - és ezt már én teszem hozzá -, mint a szerelem, lehet ugyan nélküle élni is, dolgozni is, csak éppen nem érdemes. Vágyunk önmagunk igazolására, vágyunk az elismerésre, vágyunk meglátni magunkat a másik szemében. Heti kultúra Könyvespolc William herceg Erős Zoltán Nem csodálkoznék, ha a magyar lányok napok alatt szétkapkodnák az egyik legszemfülesebb budapesti könyvkiadó, a JLX William herceg című újdonságát. Minden együtt van ugyanis a sikerhez, a kapóssághoz. Lehet-e számukra olvasmányosabb téma, mint a világ talán legel- bűvölőbb, legismertebb srácának életrajza, kedvtelési listája? Aligha. Különösen, ha ez a 15 éves srác V. Vilmos néven Anglia majdani királya. Márpedig tény, hogy ő királyi felsége Károly herceg és Diana hercegnő idősebb gyermekéből, William Arthur Philip Louis Windsorból (ez a teljes és becsületes „polgári” neve) egyszer király lesz. Most még (s vélhetően 2000- ig) a híres Eton College tanulója, akinek a kollégiumi szekrényét a Baywatch üdvöskéjének, Pamela Andersonnak a képe és Cindy Crawford, valamint a Spice Girls autogramos posztere díszíti. Tehát éppen olyan kamasz diák, mint a többi tanulótársa. Vagy mégsem? Hát persze hogy nem, hiszen a brit tiniszívek első számú bálványa nem hétköznapi környezetből származik, és nem hétköznapi életpálya vár rá. Minden lépését, cselekedetét, megnyilvánulását leendő uralkodónak kijáró figyelem és publicitás kíséri. Ettől válik különleges személlyé. A szinte egyetlen szuszra végigolvasható, 160 oldalas könyvből minden lényeges és lényegtelen érdekességet megtudhatunk az ifjú hercegről, szerencsére nem pletykaszin- ten, hanem igényesen szórakoztató stílusban megírt, fordulatos tálalásban. Kiállítás Liliane Csuka művei Somorján Liliane Csuka Zürichben született, jelenleg Franciaországban él. Alkotásainak jelentős része rajz, szobor és installáció. Legújabb művei, amelyeket most a somoijai zsinagógában láthatnak az érdeklődők, újságpapírból készültek. „Szeretem a beszédet, a nyelvet, a szavakat - és egyidejűleg félek tőlük. Gyógyítanak, sebeznek, untatnak, alakítanak, megvilágítanak, ködösítenek...”-vallja. Alkotásai Magyarországon, Szerbiában és Romániában is közönség elé kerülnek. Regény hát egyszer csak felemelkedik közülük az egyik... Ezt szépen kell leírni: hogy áll csendesen a holdfényben, s hogy ijednek meg társnői. Már átlépett a ladik peremén, a bacchánsnők körülfogták, s elragadták az éjszakába, a sötétségbe... Aztán: gomolygó füst... és elkeveredik minden. Csak a sikongásuk hallszik még, a lány koszorúja ott maradt a parton. Zinaida elhallgatott (Ú! szerelmes! - gondoltam újra.)- Ennyi az egész? - kérdezte Majdanov.- Ennyi - felelte Zinaida.- Ez nem lehet egy egész elbeszélő költemény tárgya - jegyezte meg a költő komolyan -, de lírai költemény írására az eszméjét felhasználhatom.- Romantikus modorban? - kérdezte Malevszkij.- T ermészetesen romantikus modorban, Byron stílusában. -Véleményem szerint Hugo különb Byronnál-jegyezte meg hanyagul a fiatal gróf- érdekesebb.- Hugo elsőrangú író - felelte Majdanov-, deTonkosejev barátom spanyol regényében, az El Trovadorban...-Á, ez az a könyv, melyben meg vannak fordítva a kérdőjelek? - vetette közbe Zinaida.- Az. A spanyoloknál így szoElső szerelem Turgenyev 14. rész kás. Azt akartam mondani, hogy Tonkosejev...- No! Most megint a klasszicizmusról és romanticizmusról vitatkoznak - vágott közbe Zinaida újból. - Inkább játsz- szunk valamit!- Zálogosdit? - kérdezte Lusin.- Nem, unalmas a zálogosdi; inkább hasonlatosdit. (Ezt a játékot maga Zinaida találta ki; megneveztek egy tárgyat, mindegyikük igyekezett összehasonlítani valamivel, s aki a legjobb hasonlatot mondta, jutalmat kapott.) Zinaida az ablakhoz ment. Az imént szállt le a nap; az égen hosszú, vörös felhők lebegtek magasan.- Mihez hasonlítanak ezek a felhők? - kérdezte Zinaida, s meg sem várva feleletünket, ezt mondta: - Szerintem olyanok, mint azok a bíborszínű vitorlák, melyek Kleopátra hajóján feszültek, mikor Antonius felé utazott. Emlékszik, Majdanov, maga nemrég beszélt nekem erről. int Polonius a Hamletben, valamennyien kimondtuk, hogy a felhők éppen azokhoz a vitorlákhoz hasonlítanak, s hogy különb hasonlatot senki sem talál közülünk.- És hány éves volt akkor Antonius? - kérdezte Zinaida.- Bizonyosan fiatal volt még - jegyezte meg Malevszkij.- Az, fiatal - állította Majdanov meggyőző hangon.- Bocsánatot kérek - kiáltott fel Lusin -, túl volt a negyvenen.- Túl a negyvenen - ismételte meg Zinaida, gyors pillantást vetve reá. Nemsokára hazamentem. - „Szerelmes - suttogtam önkéntelenül. - De kibe?” 12 Teltek a napok. Zinaida egyre különösebb, egyre érthetetlenebb lett. Egyszer átmentem hozzá: szalmaszéken ült, fejét az asztal éles széléhez szorította. Felegyenesedett... az egész arca könnyben úszott. -Á! Maga az!-mondta kegyetlen mosollyal. - Jöjjön csak ide. Odaléptem hozzá: kezét a fejemre tette, hirtelen megragadta a hajam, s csavargatni kezdte.- Fáj - mondtam végre.-Á! Fáj! Hát nekem nem fáj? Nem fáj? - ismételte a szót.- Jaj! - kiáltott fel hirtelen, látva, hogy kitépett egy kis fürtöt a hajamból. - Mit tettem? Szegény möszjő Voldemar! Gondosan elrendezte a kitépett hajszálakat, ujja köré csavarta, s gyűrűcskévé formálta. - Beteszem a haját a medalionomba, és viselni fogom - mondta, s szemében még mindig könnyek csillogtak. - Ez talán megvigasztalja egy kicsit... Most pedig: Isten vele. H azamentem, s ott kellemetlen helyzetet találtam. Anyámnak komoly beszéde volt apámmal; szemrehányást tett neki valamiért, de apám, szokása szerint, hidegen és udvariasan hallgatott - s hamarosan kikocsizott. Nem hallottam, hogy miről beszélt vele anyuska, de nem is érdekelt; csak arra emlékszem, hogy mikor a jelenetnek vége volt, behívatott a szobájába, s nagy felháborodással kérdőre vont, amiért olyan sűrűn járok el a hercegnéhez, aki az ő kifejezése szerint, une femme capable de tout (mindenre képes). Megcsókoltam a kezét (mindig ezt tettem, ha meg akartam rövidíteni az ilyen beszélgetést), s felmentem a szobámba. Zinaida könnyei teljesen megzavartak; igazán nem tudtam, melyik gondolatomnál álljak meg, s magam is közel voltam a síráshoz: hiszen hiába voltam tizenhat éves, még gyermek voltam. Már nem gondoltam többé Malevszkijra, bár Belovzorov napról napra fenyegetőbben viselkedett, s olyan szemeket vetett az ügyes grófra, mint a farkas a bárányra; én senkire és semmire sem gondoltam. T öprengésekbe merültem, s mindig magányos helyeket kerestem. Különösen szerettem a melegház romjait. Sokszor felkapaszkodtam a magas falra, leültem, s olyan szerencsétlen, elárvult és szomorú ifjúnak éreztem magam, hogy megesett magamon a szívem - s milyen jólestek ezek a bánatos érzések, hogy megit- tasultam tőlük!... (folytatjuk)
