Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-05-06 / 18. szám

8 '998. május 6. Rigói Au agyar kiadású Guinness Enciklopédiában ifjabb Szilas László is szerepelni fog A világ rendőreinek barátja Zalaba Zsuzsa Az esztergomi születésű ifjabb Szilas Lászlót a világ rendőrei­nek barátjaként ismeri a nagyvi­lág. Gondolkodását, szenvedé­lyeit. a Felvidék iránt érzett sze- reterét és különös elkötelezett­ségeit tekintve nyugodtan néz­hetnénk csodabogárnak. Szívem szerint azonban sokkal inkább nevezném gyermeklelkű felnőtt­nek, hiszen a mai rohanó és idegbajos világ még a legkísér- tőbb eszközeivel sem tudja őt meghódítani. Hétéves lehettem, amikor a do­bogókői Nimród szállóban kitar­tóan lestem két köz­lekedési rendőrtisz­tet. Odahívtak az asz­talukhoz, és meg­ajándékoztak két kártyanaptárral, s amikor megsimogat­ták a kobakomat, a világ legboldogabb és legbüszkébb em­berének éreztem ma­gam. Meg voltam győződve arról, hogy a rend őrei szeretik az embereket, s az egyenruhájuk mö­gött igazságos benső rejlik. A rossz elleni küzdelem, az erőszak, a jogtiprás és az igazságtalanság elleni harc kis­koromtól része a magatar­tásomnak, s ahogy nőttem, a történelmen és a jelenen keresz­tül próbáltam szembesülni a va­lóság arcával. A magyarok törté­netében két fontos személyiség­gel teljes mértékben azonosul­tam: a keresztény Magyarorszá­got megalapító Szent István ki­rállyal és az igazságos Mátyás királlyal. Ifjabb Szilas László, Esztergom szülötte a méltóságteljes és szépséges történelmi városhoz hűen először egyházi méltósá­gok aláírásait, üdvözleteit és fényképeit gyűjtötte, majd a pá­palátogatás előtt összeállított egy parányi kiadványt Eszter­gom templomainak és kápolnái­nak rövid története címmel. Le- fordíttatta lengyelre, elküldte a pápának, mire a Vatikánból egy rózsafüzér kíséretében érkezett a köszönőlevél.- Úgy érzem, hogy az egyház és a rendőrség feladatában van egy jól érezhető párhuzam. Az egy­ház lélekben, hittel és a szeretet hirdetésével, a rendőrség pedig a törvény eszközeivel küzd a rossz ellen. A huszonnyolc éves fiatalember jó pár évvel ezelőtt döntött úgy, hogy a világ rendőreinek támo­gatásával megpróbál létrehozni egy nemzetközi rendőrmúzeu­mot. Felkért több száz rendőri szervet a világból, hogy küldje­nek neki olyan emléktárgyakat - karjelzéseket, sapkákat, egyen­ruhákat, jelvényeket -, amelyek méltón képviselik a munkájukat és az adott ország hagyománya­it. Először az európai államok­ba, a Dán Királyságba, Ausztriába küldött leveleket, s legnagyobb megle­petésére a postás rö­vid idő elteltével hozta a Perez utcai házukba a választ, mi több, a dánok afelől érdeklődtek, hogy milyen nyel­ven, angolul, néme­tül vagy spanyolul küldjenek-e maguk­ról információt. Az esztergomi Hell József Károly Szak- középiskolában kezdtem meg tanul­mányaimat - kanya­rodik vissza a kezdetekhez László -, s mivel a nehézipar nem tudta lekötni a figyelme­met, három év elteltével átje­lentkeztem a kereskedelmi szakmunkásképző intézetbe, majd az iskola elvégzése után a Magyar Római Katolikus Könyv- és Kegytárgykereskedés üzletve­zető-helyetteseként dolgoztam. Közben jelentkeztem a Szent Ist­ván Gimnázium levelező tagoza­tára, s az érettségi vizsgák után pár évvel felvételiztem az Eszter­gomi Vitéz János Római Katoli­kus Tanítóképző Főiskolára, ahol távúton szociálpedagógiát hallgatok. Minden álmom a hát­rányos helyzetű, elhagyatott em­berekről és családokról való gon­doskodás - mondja a fürkésző tekintetű, szelíd és megfontolt fiatalember. - A hajléktalanok, az idős emberek, az árva és meg­kínzott gyermekek sorsa mélyen foglalkoztatott mindig is. A tör­ténelmet és a kultúrát is tanul­mányozom, ahol a híres költő al­kotott és nyaralt hajdan. Csodá­latos emberekkel találkozhattam a munkám során, Czeizel Endre doktor úr is többször ellátoga­tott a nyári lakba, köztudott, hogy behatóan kutatja Babits Mihály családfáját. Temérdek levelet őrzök a szobámban, többek között a Ma­gyarországi Rendőrfőkapitány­ságtól, a dorogi Vértes Volán Rt.- től, a városi önkormányzatoktól, valamint a bel- és külügyminisz­tériumoktól és a nagykövetsé­gektől. Sok-sok szervezet támo­gatja a gyűjtésemet, már most készen állok arra, hogy kincseim­ből összeállítsak egy nemzetközi rendőr-magánmúzeumot. Szilas László a nagykövetségek segítségével tavaly négyszázöt­ven levelet küldött szét a világba, s a rendőri díszeken kívül számos biztató, elismerő választ kapott. László gyűjteményét több város­ban is bemutatták már, Pozsony­nak két alkalommal is felkínálta a tárlatanyagot, ám a pozsonyi rendőrakadémia nem élt a lehe­tőséggel, a Magyar Kulturális In­tézet pedig nem reagált az aján­latra. - A Magyar Rendőrtiszti Főiskolán, az esztergomi királyi várban és másutt is nagy sikerrel mutatták be a gyűjteményt. Esz­tergomba több nagykövetet, dip­lomatát és számos vezető szemé­lyiséget hívtunk meg. Dr. Túrós András vezérőrnagy, az Országos Rendőrfőkapitányság akkori he­lyettes vezetője, jelenleg a Pol­gárőrszövetség országos elnöke, nyitotta meg a kiállí­tást. Az esemény pi­kantériája, hogy a megnyitót megelőző napokban a tárlat összeállításakor be­toppant a várba né­hány török turista, és felháborodva állapí­totta meg, hogy nin­csenek jelen a török rendőrség szimbólu­mai. Amikor elmagya­ráztam, hogy ez egy gyarapodó magán- gyűjtemény, s várva várom a törökök rendőri díszeit, a turisták a ma­guk vérmérsékletével esküdöz- tek arra, hogy a megnyitó napjá­ra hozzák a jelvényeket, a rend­őrsapkát, a váll-lapokat és a kar­jelzéseket. Nem akartam hinni a szememnek, amikor az ünnepé­lyes megnyitó napján betoppan­tak, és egyenesen Ankarából hoz­ták az ígért kincseket. A holland rendőrparancsnok esete is ha­sonló. Megtekintve a magángyűj­teményt, holland királyi rendőr­ségi egyenruhát, bilincset és gu­mibotot küldött nekem. Mivel a bilincshez nem volt kulcs, a kód­szám és a gyártási hely alapján kérvényeztem egyet az amerikai rendőrségtől, szerencsésen meg is érkezett. A siker és a csalódás morzsái egyszerre őrlődnek László mo­zsarában, érthetetlen számára például, hogy Románia külkép­viseletei miért nem foglalkoztak még egy válasz erejéig sem a kérvényeivel és leveleivel. Hosszas várakozás után a pozso­nyi román nagykövetségről meg­kaptam a romániai belügymi­nisztérium címét, így megint van hol tovább kopogtatnom. Azért elgondolkoztató, mi miért törté­nik... Soha nem egy egész ország tapintatlan. Mindig azokat az embereket minősítik a történé­sek, akik éppen abban a bárso­nyos székben csücsülnek, ahol a dolgok akár pozitívan is elrende­ződhettek volna. Milyen nehéz embernek lenni! És milyen nehéz emberien cselekedni! Hál’ Isten­nek, bőven akadnak jóakaróim is, emelem kalapom az ipolysági rendőrparancsnok előtt, aki sze­mélyesen hozta el rendőri egyen­ruháját, s tiszteletbeli rendőrük­ké fogadva meghívott Ipolyságra egy városnéző túrára. Magyarországon már körülbelül tíz helyen - Eszter­gomban, Székesfe­hérvárott, Egerben, Kaposvárott, Zala­egerszegen, Buda­pesten, Debrecen­ben, Szegeden, Győ­rött és Tatabányán - mutatták be ifjabb Szilas László magán- gyűjteményét, s a ki­állítások alkalmával a határon túli ma­gyar látogatóknak - legyen az gyermek, felnőtt, szegény vagy milliomos - mindig ingyenes a belépés. A magyar embert nem az állam- polgársága, nem a földrajzi beha- tároltsága, hanem a benne dobo­gó szíve teszi magyarrá. Kincsei­met egyébként szívesen felaján­lom bemutatásra minden olyan országnak, városnak, szervezet­nek és intézménynek, amelyik vál­lalni tudja az ezzel kapcsolatos te­endőket, gondolok itt főleg a tárlat biztonságának a feltételére. Magyaror­szágon már tíz helyen mutatták be ifjabb Szilas László ma- gángyűjte- ményét. Az ünnepé­lyes megnyi­tó napján, egyenesen Ankarából hozták az ígért kincseket. A felsorolásból kifelejtett bárdok egyike Monoszlóy Dezső Kiskoromtól fogva walesi bárd akartam lenni, mondjuk, olyan, aki az elődökhöz kötöttség kényszeréből, alliterációs össze- csengések nélkül, Budán szüle­tett. A helyválasztás a szakma- választással tökéletesen harmo­nizált, mivel mifelénk a bárdok szaporasága a csiperkegombák születési számával volt azono­sítható. Fenntartástalan bárddá lényegülésem a későbbiek során legfeljebb annyiban módosult (időközben orosz fogságban és korombeli királyok börtönei­ben, kényszermunkatáboraiban sínylődtem), hogy nem akartam mindenképp máglyára kerülni, s ha mégis így esik, valaki ment­sen ki engem onnan. Más szóval olyan halhatatlanságra vágy­tam, amelybe nem kell okvetle­nül belehalni. A korábbi száza­dokban és az utóbbi évtizedek­ben történt eseményekre a meg­hülyült boldogság fészkéből visszanézve, valóban megmoso- lyognivaló, fölösleges erőfeszí­tés. Monomániákkal szemben kevésbé áttekinthető monomá­niákkal kell védekezni. Mert az a felismerés még a lélekvándor­lást tagadóknak is eszükbe vil­lan, hogy mindig voltak üldö­zők, üldözöttek és Edward kirá­lyok, akik barátságtalanul visel­kedtek az ellenszegülő bárdok- kal. Fogasabb kérdés azonban a bárdok magatartásának, vala­mint azon okok és okozatok jel­lemzése, miért kerül valaki máglyára önszántából, valamint hogyan menekül meg a lángok közül, és hogy az utókornak összegyűjtött mártírok névsorá­ban csupán azok szerepelnek-e, akiket valóban megégettek, vagy kizárólagosan a megmene­kültek, netán akik a bárdok be­súgói voltak. Egy mélyen egzisz­tenciálisan gondolkodó báró­nak, aki tudja, a halál szub- sztanciálisan a születés követ­kezménye, ezek az árnyalati kü­lönbségek nem lényegesek. De hát melyik bárd gondolkodik ennyire egzisztenciálisan? A bárdok inkább énekelnek, a hallgatag bárdok ritkán szere­pelnek a felsorolásban. Ha pe­dig ez így van, a mindenkori walesi bárdok és saját bárdi mi­voltom szereplése és szerepelte­tése felett érdekfeszítőbb fel­adatok híján ebből a megközelí­tésből is érdemes eltűnődni. A bökkenő, hogy egyetlen felis­merés szimultán több kiinduló­pontot kínál, ezek azután összekeverednek, ellent is mon­danak egymással. Elöljáróban mindjárt az a fogas kérdés finto- rodik elém, hogy miután korom Edward királya, de az őt előzők sem ismerhették név szerint a bárdokat, ilyenformán a kivég­zésükért járó felelősség elsősor­ban Montgomeryre hárul. Az ő választása, utasítása szerint állí­tották össze a dalárdát. Azok jártak tehát jól, akiket az ének­bemutatóról jó vagy rossz szán­dékkal kifelejtett. Velem szem­ben a rossz szándéka dönthetett (nem voltunk pertu barátság­ban), aki a többi bárd lélektaná­nak ismeretében joggal feltéte­lezhette rólam, hacsak nem va­gyok kötöznivaló bolond, zárt intézetben őrizendő, kedvezően akarok szerepelni a magamra osztott Edward előtt. De tegyük fel, nem ismert, és a legendás walesiek néhánya ismeretlensé­gük, pártfogolatlanságuk miatt úszta meg a történteket. Más fordulat is elképzelhető. Példá­ul, hogy én is a dalárdások kö­zött szerepeltem. Ebben az eset­ben milyen húrokat pendített meg a lantom? Erre nehéz egy­oldalú feleletet találni. A dók kifelé néha túlságos; oldalúan énekelnek, vág amit elvárnak tőlük, beli zofrén szeszélyekkel mej tak. Ha énekszámaim ne szén kifelejtett, de legale felejtett kottáit lapozgati mindjárt ellentmondásol szembesülök. Az egyik n gult lapon meglepően ke ságom zengeményeként „Azt mondják, félek, de í re, a végzetnek tán van s vasnál puhább az én feje hogy összetörhet, elhiszi Néhány év fiókjával arré ez: „Lelkesedésfelelős nt mondja, mikor zengjen; rá.” Mindebből az követi hogy a meg nem tettel, £ vethetővel szemben, ha leség talonjával számolt Atiz lázs thaii egye kirá] ruht tiszt Bert Tört és t vala Társ ang< szer

Next

/
Thumbnails
Contents