Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-06 / 18. szám
üblicisztika 1998. május 6. 9 László közbeszól: „Boldoggá tett a szlovák köztársasági elnök katonai irodájából érkező elnöki őrségi karjelzés is. Szó, ami szó, írtam Vladimír Meciamak is, de válaszra sem méltatott.” Jelenleg a világ több mint száz országából ezer karjelzés, több száz jelvény, tizenhét egyenruha, hatvanöt tiszti, rendőr és seriffsapka, valamint jó néhány hazai és nemzetközi elismerés érkezett a fiatal gyűjtőhöz, akinek 1994-ben, 24 évesen, a rendőrség napján egy adománylevél kíséretében Kossuth-kardot adományozott dr. Túrós András vezérőrnagy, az Országos Rendőrfőkapitányság helyettes vezetője. 1995-ben a köztársaság ünnepén egy színezüst, arannyal bevont, sorszámmal ellátott rendőrazonosító jelvényt kapott a belügyminisztertől. „Ma már körülbelül ötven szlovákiai település rendőrségi karjelzéseit őrzi a bátyám, s büszke arra is, hogy Szlovákiából elsőként kapott katonai rendőrségi egyenruhát” - mondja Balázs, majd A jordániai rendőrség sivatagi sisakja. Balázs örül bátyja sikereinek. örömmel adja tudtomra, hogy a magyar kiadású, ez év októberében megjelenő Guinness Enciklopédiában már ifjabb Szilas László is szerepelni fog. rndős Szilas Ba- tötte magára a mdőrtábornoki bátyj, a norvég jornoki egyen- !. László Párizs őre, a Szemere ■ Rendvédelem ányos Társaság jratóriumának, yar-Brit Baráti ; ausztrál és az nbólumgyűjtők agja. Tóth Lehel felvételei „Amikor a Magyar Televízió Leg- , leg-, leg-... című műsorában szerepeltem, Udvard község rendőrparancsnoka juttatta el nekem saját karjelzésüket, azzal az üzenettel, hogy fogadjam el tiszteletük kifejezése gyanánt, hiszen ez is gazdagítja a magán- gyűjteményt” - árulja el László, kezében a Perui Nemzeti Rendőrség legmagasabb kitüntetésével. a sbé érhet meglepetés. Akár r, akár úgy, én, akit a felsoro- ból kifelejtettek, bármikép- n vázolhatom szereplésem, :repeltetésem történetét, csu- n lelkiismeretem játéka ez, s ittál a talonok választásával eljesen szabadon rendelke- n. Tegyük fel, hogy szerepel- n, méghozzá konok ellent- indóként, s dalomat a hajnö- ;ztő szer dicsőítő :taforájával kezdtem: „Nincs >bé kopasz fej, seggig érő miok”, ennek a könnyen le- Jezhető szimbólumnak a kö- keztében kétségtelen, mág- ra visznek. Nem így történt, rt a mártírok névsorában hi- i keresem a nevemet. Ami g meglepőbb, hogy az utókor me elől elég gondosan elrej- t okiratokban ünnepi és hódoló albumok aranybetűi közt sem csillogok, ahonnan a számtalan kiradírozási kísérletnek ellenálló feljegyzések és kottasorok azokról árulkodnak, akik a nagy tanító, a nemzet atyja és egyéb felséges jelzőkkel tisztelték a dalok megrendelőjét. Se itt, se ott, hát akkor merre csörög a dió? Ez bárdi mivoltom megkérdőjelezése, amelybe még a meghülyült boldogság fészkében sem nyugodhatok bele. Védekezésül más természetű fenntartásba kapaszkodom. Igazi bárdok voltak-e akármelyik kor walesi bárdjai, az ellentmondó akták piros, fekete, hupikék pecsétjei alatt lapulók? Hiszen a dalok minőségéről eddig szó sem esett. A felületes tartalmi kivonatok nem helyettesíthetik a dalok művészi értékének ítéletét. A díszalbumokban feltalálható szövegdarabkák, vagy a mártírok névsorához fűzött futó megjegyzések nélkülözik azt a tágasságot, amelyet a művi bírálat igényelne. Az, hogy ősz, szőke, fiatal, öreg volt-e a bárd, galambhangon, rekedten énekelt, nem a különlegesség, nem az egyéni, nem a megismételhetetlenség, inkább az általánosságok szférájában kezelhető. Túl keveset nyom a latban ahhoz, hogy a bárdok lantkezelési technikájáról bármiféle ismerettel rendelkezzünk. Lehet, némelyek szemében szőrszálhasogatás, túlzott okvetetlenkedés eme fenntartás. Személyemet mentő buzgalmamnak azonban igen fontosnak mutatkozik. Mert bár igaz, hogy a szűkkeblűén két csoportra osztott szereplők saját keretükön belül tanúsított magatartásukkal hősnek, gyávának, reménytelennek, reménykedőnek, akárminek ítélhetők, Mindig voltak üldözők, üldözöttek és Edward királyok, akik barátságtalanul viselkedtek az ellenszegülő bárdokkal. ha a sorsként választott címszóból indulunk ki, akár a walesi, akár a későbben feltételezett bárdok esetében, ilyen vagy olyan megítélés csak akkor lehetséges, ha nem holmi dilettánsokról, odatévedt zenészekről, egyéb mesterség viselőiről, hanem valóban bárdokról tanúskodunk. A többiek más történetek vesztes vagy győztes hősei, feldicsért vagy meggyalázott szereplői, velük más kategóriák szakértői foglalkozzanak. De hol keresendők azok a bárdok, akik az eddigi feltételezések mérlegén az egybegyűj- tött listákból elevenen vagy holtan kimaradtak? Többfelé, több helyütt. Itt is, ott is. Búvóhelyeken, alkotói műhelyekben, ők azok, akik a lángok fenyegetéséről írnak, Homéroszként megtapogatják Achilles izmait, nők kecsességét simogatják, síkfutók, futárok gyorsaságát csodálják, liliomhangon síró vénekről szomorkodnak, ők a mindenkori walesi bárdok, szülőanyjai, szülőapjai, megteremtői és megtartói. Hősiességük abból táplálkozik, hogy saját mesterségüket folytatják, megszívlelve a latin mondást, verba volant, scripta manent. Ők azok, akik ugyan tudják, Anatole France- szal együtt a szó Dávid parittyá- ja, de nem óhajtják, hogy a kővé nemesedett szó először azt az ágat találja el, amelyen maguk is ülnek, és művük megalkotásán fáradoznak. Mert mű nélkül zuhanásuk legfeljebb tragikus tomamutatvány, s nem walesi bárd, aki a máglyába vagy a máglya mellé esett. Azt szeretném, ha az utókor eddigieknél sikeresebb nyomozása bebizonyítaná, én megfellebbezhetetlenül a bárdok egyike voltam.
