Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-06 / 18. szám
1998. május 6. * 31. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Sport __________ Ur blík József, a Tauris csatára Rimaszombatban szeretne maradni. Riport A magyar Guinness Enciklopédiában ifjabb Szilas László neve is szerepelni fog. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. május 9-étől 15-éig Megjelent a porondon az ellenállás, az aktív cselekvés Nem vagyunk birkák CsákyPál________________ Há rom és fél éve tart Szlovákiában a sötétség időszaka. Hosz- szú idő, amely sokakat megviselt. Vannak, akik apátiába estek, s csak legyintenek, ha valaki azt mondja nekik, van remény a változásokra. Vannak, akik bár reménykednek, sok bennük a kétely. Túl mély a szakadék - mondják -, túl mélyre betonozta be magát a jelenlegi hatalom. Vannak, akik egyszerűen félnek, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy nincs rá kellő okuk. Vannak, akik most is kivárnak, távol tartják magukat a történésektől. S létezik még persze több tucat viselkedési modell az esedékes magyará- zatkellékekkel. 1998 mégis a remény éve. Megjelent a porondon az 1994 óta nem tapasztalt jelenség: az ellenállás, az aktív gondolkodás és az önálló cselekvés. A párkányi népszavazást sokan sok szemszögből vizsgálták már, ám egy sem tudta oly teljességgel jelíemezni a helyzetet, mint az a - hangja alapján idős - bácsi, aki a magyar adás múltkori összeállításában arra a kérdésre, miért vett részt a szavazáson, ezt mondta: „Azért, hogy megmutassuk mindenkinek, mi nem vagyunk birkák. Van véleményünk a közügyekről és azt ki is akarjuk nyilvánítani.” Pár héttel ezelőtt a bátorkeszi tüntetésen vettünk részt. Az - úgymond - vendégeket a művelődési ház előtti magas beton- szegélyre állították. Természetesen van előnye is az ilyen megoldásnak, a tömeg jól láthatta a tizenhárom parlamenti képviselőt - négyen igazoltan maradtak távol -, s fentről az egyes emberek is látszottak, nem csupán a tömeg. Számomra két momentum jelentett mély tanulságot azon a gyűlésen. Felszólalt a két leváltott A hatalom durván hazudhat, a szemébe röhöghet a polgárnak, az pedig bocsánatot kér az igazságért. igazgató, és részletesen elmondták az igazukat. Pontról pontra cáfolták meg az indoklást, aminek alapján visszahívták őket; a hangjuk szinte bocsánatkérő volt, amikor az igazukat bizonygatták. Elgondolkodtam, milyen világban élünk: a hatalom durván hazudhat, a szemébe röhöghet a polgárnak, az pedig szinte bocsánatot kér, amikor az önkénnyel szemben az igazságot próbálja meg szembeállítani. A másik momentum egy lapszus volt. Az egyik felszólalásba bekerült egy olyan mondat, hogy a jelenlegi hatalom másodrendű állampolgárrá tett bennünket. Ez így - remélem - nem állja meg a helyét. Azzá akarna tenni, az igaz. Ám azon a téren ott, Bátorkesziben, az emelvényről csupa nyílt tekintetű, lelkes, öntudatos, szabad embert láttam. Elsőrendű polgár volt ott mind egy szálig, mégpedig a javából. Élmény volt látni őket. Pár héttel ezelőtt Szigeti László kollégámmal tárgyalni indultunk a komáromi járási hivatalba. Reggel fél hétkor találkoztunk Búcson a petíciós bizottság tagjaival, hogy még egyszer meghallgassuk a véleményüket, s azt a lehető legpontosabban tudjuk tolmácsolni. Negyed nyolc után elmentünk az iskolához is, ahol aznap is már abban az időpontban legalább harminc szülő tartott őrséget. Miután elköszöntünk tőlük, az egyik hölgy utánunk szólt: „Mondják meg nekik, hogy mi is csak emberek vagyunk, vannak érzéseink, nézeteink. Jót akarunk a gyerekeinknek is, az iskolánknak is. Emberek vagyunk, ezek az igazgatók is azok. Legyenek már ők is ott, a hivatalban, legalább egy kicsit emberek.” Azt hiszem, erről van szó. Erről lenne szó 1998 szeptemberében is. Vezércikk • • Unneprontó gondolatok Miklósi Péter_______________ Az idősebb generációt elbizonytalanítja az én nemzedékem. Nem tudják: mi, az 1945-46-ban születettek ide vagy oda tartozunk? Közéjük, akiknek közvetlen emlékeik vannak a háborúról és így május 8-áról, a győzelem napjáról is; vagy ide, akik a második világháború után születtünk? Olyan időszakról beszélek, amely kinek-kinek másként él a mai nyugdíjasok - akkori sihederek - emlékeiben. Van, aki naplót vezetett, s van, aki csak a leikével, a zsi- gereivel emlékezik. így hát ki tudná megfejteni, vajon mi szerint szelektál az emlékezet, ki mire emlékszik, és mire nem, kibe minő reflexeket égettek a háború eseményei. S egyáltalán: vajon mire int bennünket a memória? Bevallom, már jó ideje tűnődöm mindezen. Amióta felfigyeltem a csöndre. Arra, hogy újra egyre zárkózottab- bak az emberek. Még az asz- szonyok sem szaporítják különösebben a szót, a férfiak sem keresik az alkalmat a kvaterkázásra, az emberek még kapun bévül sem állnak le csevegni egymással. Idejük nincs, vagy tán kedvük? Vagy egyszerűen ilyen mostanában a közhangulat? Mert nemcsak a mi utcánk környékén van ez így. A minap, muskátlidugványokkal teli kosárral, idős férfi szállt fel a trolira, amelyen utaztam. A mellette álló, hasonló korú utas hosszan nézegette a muskátlikat s azok vásárlóját. Aztán odahajolt az illető füléhez, és suttogva kérdezte: mennyiért vette? A kérdezett szintén fojtott hangon felelt: darabját 25-ért akarták adni, de lealkudta 20-ra. Aztán még hozzátette: a fényes levelű futómuskátli még drágább, de ő ezt a gömbös virágú közönségest szereti... Karnyújtásnyira a két férfitől, megkövültén álltam. Mi ez a sugdolódzás a muskátlik áráról? Mit kell rejtegetni azon, hogy valakinek a kerekded virágú kedvesebb, mint a csüngő szárú? Szóval ez érdekel mostanában. Hogy miféle csend ez itt? Vihar utáni? Vihar előtti? Egyáltalán mi köze van a tovaröppent század védekezésre, óvatos elővigyázatosságra kényszerítő viharaihoz? Mert május 8-a, azaz a győzelem napja kapcsán a jegyzetírónak is a békességről, bódító gyöngyvirágillatról, vidám majálisokról illenék szólnia. Igen ám, csakhogy ez a fura csönd és a múltat idéző emlékezet azt sejteti, hogy a Szlovákiában immár évek óta tartó lélektani hadviselés, a szívekben és a fejekben dúló háborúság komoly veszélyeket rejt. Vladimír Meciar, a premierisszimusz figyelmeztetésre emelt mutatóujjal üzenget szinte naponta mindenkinek: egy jottányit sem enged a saját demokráciaértelmezéséből, s minden egyéb gondolatmenetet barátságtalannak, provokációnak minősít. Magyarán: folytatódik az iszapbirkózás, a bűnbakállítás, a megosztás, a kirekesztés, az ujjal mutogatás indulataival fűtött politikai betyárkodás. E háborúság, sajnos, mind lélektanilag, mind gazdaságilag csak beljebb visz a mocsárba - ha van még beljebb, hiszen az ország helyzete már évek óta zavaros és áttekinthetetlen. Csoda, ha ebben a helyzetben a külföldi tőke sem siet Szlovákiába, hogy segítsen végre kitatarozni a szocializmus évtizedeiből ránk maradt romos házat? Házat írok, nem hazát, hiszen ahol gyűlöletet szítva megkérdőjelezik a kisebbségijogokat, ahol a nemzetállam és a neobolsevizmus lövészárkait ássák, ahol farkasmosoly, népapasztás, porhintés, csendőrpertu, kultúrnacio- nalizmus, ködlovaglás, agytakarítás, prédales, svindli a sikk - ott legföljebb szülőföld van. Riasztónak érzem a közénk telepedett csendet, ezt a rejtőzködést. Ugyan mit jelenthet? Hogy az embereket mostanában talán az emberek sem érdeklik? Vagy épp ellenkezőleg? Talán félnek? Pontosabban: újra félnek? Békévé oldja az emlékezés... Vlado Gloss felvétele
