Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-04-08 / 14. szám

12 1998. április 8. Kultúra Heti kultúra Színházi hír A budapesti Nurejev- balettverseny díjazottjai Harmadszor rendezték meg Budapesten a Rudolf Nurejevről elnevezett nem­zetközi balettversenyt, amely már az első két alka­lommal is tehetséges fiatal művészekre hívta fel a világ figyelmét. Pár nappal ez­előtt ugyancsak jeles tehet­ségek érkeztek a magyar fő­városba, hogy az Erkel Szín­ház színpadán mérjék össze tudásukat. Bokor Roland, a verseny lelkes igazgatója el­mondta: a színvonal most is magas volt, és a zsűrinek, élén Éva Evdokimovával, a világhírű amerikai príma­balerinával, aki tizenöt esz­tendőn át volt Rudolf Nurejev legendás partner­nője, huszonkilenc ország hatvankilenc versenyzőjét látva kellett eldöntenie, ki­ket tart a legtehetségeseb­beknek, a verseny díjra ér­demes táncosainak. A nagy­díjat végül is az ukrajnai Denisz Matvjenko kapta, partnernője, Tatjana Holja­kova pedig a második lett. Ugyancsak másodikként végzett a versenyben az uk­rajnai Artem Dacisin és a csehországi Lukás Slavicky. A gálán, amelyet az Opera­házban tartottak, a balettirodalom legnépsze­rűbb szólótáncait, kettőseit láthatta a közönség, s min­denki számára nyilvánvaló­vá vált: csupa felkészültjói képzett, ígéretes tehetség jeleskedett a színpadon. Az ukrajnaiak sorozatgyőzelme pedig egyértelműen azt jel­zi: tőlünk keletre még min­dig balettnagyhatalom kép­zi táncosait. A nemzetközi balettverseny létrehozásában és megszer­vezésében szerzett érdemei­ért Gyagilev-díjjal tüntették ki Bokor Rolandot, aki Nurejev életének utolsó hó­napjaiban határozta el: Bu­dapesten világszínvonalú versenyt hoz létre. Ez idáig minden jel arra utal: sike­rült is neki. Ketten a győztesek közül: Denisz Matvjenko és Tatjana Holjakova Kanyó Béla felvétele Március elején megnyílt a kassai Cinefil filmklub. Sokan örülnek. Földi (film) paradicsom Juhász Katalin Ami Budapesten az Art-mozi hálózat, az nálunk, kis túlzás­sal, a filmklubok társasága. Olyan rétegfilmeket forgalmaz­nak, melyek a hazai moziháló­zatban vagy egyáltalán nem láthatóak, vagy hamar lekerül­nek a műsorról, nehezen e- mészthetőségük miatt. Alkotói­kat nem a gyors meggazdago­dás motiválja, nem repülnek a levegőbe percenként felhőkar­colók, kevés ketchup folyik, a főhős nem mindig győztesen kerül ki a bunyóból, és nem mindig lesz övé a nő. Ezeknek az alkotóknak mélyebb, esetleg kódoltabb mondanivalójuk van, és a szélesebb közönséget nem lehet egyéni látásmóddal, kísérletezéssel és új ötletekkel fárasztani, mert az szórakozni akar, ha már egyszer moziba megy. A filmklubok tehát nehéz fel­adatra vállalkoznak, ezért is ér­demel egy „misét” a legújabb ilyen szentély, mely Kassán nyi­totta meg kapuit a hívek előtt. A „szentély” szó nem véletlen. Már a meghívón szereplő cím gyanús volt: Dominikárius tér 8. Pap leszek, ha ez nem a do­monkosok temploma. És lön. Belépéskor két padlósikáló apá­ca fogad, megilletődöttségem- ben a fényképezőgépet sem merem elsütni, pedig remek lenne ez a fotó! Maga az előtér egyáltalán nem olyan, mint a pozsonyi filmkluboké. Itt kell megemlíteni, hogy a főváros­ban, mivel elsősorban főisko­lások és egyetemisták alkotják a törzsközönséget, egyetemi előadótermeket neveznek ki es­ténként filmszínházzá, szab­ványpadokban szorong a nagy­érdemű, de még így is boldog, hiszen az a fontos, ami a vász­non történik. Ehhez képest a kassai Cinefil klub már kívülről impozáns, a falakon pedig fest­ményeket, plasztikákat vélek felfedezni. Az egyik mosolygó apáca közli, hogy jó helyen já­rok ugyan, de ez itt a galéria­rész, innen nyílik a filmklub. Aki tehát moziba jön, annak vé­gig kell vonulnia a kiállításon is? - kérdezem. A nővér bólo­gat. A szellemi árukapcsolás legújabb módja határozottan tetszik. A kiállítás képei és szobrai tetszetősek, van köztük néhány igazán színvonalas Néznivaló a film előtt munka is. Hátul bárpult alakul­gat, tűzzománc dombormű az alján, azt törölgeti valaki. Ez­alatt a nővérek előkerítik a filmklub vezetőjét, Slavo Petüchot. Hosszú haj, szakáll, maximum huszonöt év, szabad- kozás: nincs sok ideje így meg­nyitó előtt. Bevezet a terembe, ami egy normál moziterem, nem is kicsi. Gondolja, hogy van igény Kas­sán egy filmklubra? Ha igen, rentábilis lesz egy ekkora te­rem?- Mindenki meglepődik a ter­met látva, talán azért, mert a Jakoby Galériában működő mi­ni-filmklub, amely hetente egy­szer vetít, sokkal kisebb. Meg­történt már, hogy nem fértek be az érdeklődők, akik meg be­fértek, azok biztattak minket, próbáljunk valami megoldást találni. Az eddig eladott klub­igazolványok alapján hatalmas igény van erre, főleg a fiatalok körében, de remélem, előbb- utóbb az idősebb korosztály is észbe kap. Kik állítják össze a havi progra­mot? Úgy veszem észre, márci­A szerző felvétele usban a pozsonyi klubok legsi­keresebb filmjeit válogatták ki.- Igen, egy pozsonyi talán már mindet látta, nekünk viszont újdonságok ezek a filmek. A Biscop vállalattól kapjuk őket, és egy szakemberekből álló kis csapat dönti el, melyek kerül­nek vetítésre. Nem célunk a „klubslágerek” preferálása, egyedül minőségi, esztétikai szempontok alapján válasz­tunk, persze nagyon örülünk, ha a közönség ízlése egybeesik a miénkkel. Kifelé menet Pet'úch úr azt ta­lálja kérdezni, nem akarok-e az apát úrral is beszélni, ő itt a legfőbb főnök. Ám legyen. Jó döntés volt. Ha nemet mondok, talán sosem tudom meg, hogy itt sokkal többről van szó, nem­csak egy filmklubról.- Azelőtt a Veritas működött ezen a helyen, illetve nem mű­ködött, ezért találtunk ki egy új koncepciót, amely sokkal átfo­góbb és nagyobb szabású - ma­gyarázza Tavel Egídiusz test­vér, aki civil szakmájára nézve mérnök, és szerintem nincs még negyvenéves. - Megalakí­tottuk a Doktor Zsivago polgári társulást, amely a kultúrával hi­vatott foglalkozni, és rendbe­hoztuk ezt az objektumot. Első jótéteményük a Doktor Zsivago Galéria, melyről már esett szó. Úgy találták, kell egy hely Kassán, ahol összejöhet­nek a kultúremberek kultúrkör- nyezetben kulturálódni. Milyennek látja a város kultu­rális életét?- Ami van, az magas színvona­lú, csak sajnos kevés. Például egy kétszázezres városban nem elég egy hatvan férőhelyes film­klub. A Kelet-szlovákiai Vasmű és a műszaki egyetem miatt Kassa nem éppen humán köz­pont, ezért a kultúra „szinten tartása” nagyon fontos, még a technikai beállítottságú embe­rek számára is. A filmklub és a galéria csak kettő a projektjeink közül, sok merész tervünk van a jövőre nézve. Röviden szólva egy kulturális központ van születőben, ahol teret kap majd a kortárs- és vi­lágzene, a népművészet, a leg­modernebb képzőművészeti is­kolák, illetve a kortárs iroda­lom. Könyvtár és olvasóterem is nyílik hamarosan, több mint kétezer kötettel. Minden „rész­legnek” van egy vezetője, mind­nyájan lelkes fiatalok. Nem ti­tok, hogy idővel nemzetközivé szeretnék tenni a társulást, jó kapcsolataik vannak külföldi nagykövetségekkel, az előké­születek már folynak. Búcsúzás­kor azt találom kérdezni, opti­mista ember-e az apát úr, ami, elismerem, a lehető legbutább kérdés két órával a megnyitó előtt. Széles mosoly és bólintás a válasz, egy kicsit irigylem is... Az esti ünnepélyes megnyitóra összegyűlt közönség bátran ne­vezhető tömegnek, mire kettőt fordultam, megtöltötték a mozitermet. Muszáj megemlí­tenem a nyitófilmet, Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso cí­mű alkotását, amely afféle „film a filmről”. Egy moziban játszódik, melyet, minő vélet­len, a papság üzemeltet. Ön­irónia és jópofa gesztus ez, egy film, amely tele van érzelem­mel, mégsem csúszik le szenti­mentálisba, nyert is egy csomó fesztiváldíjat. Kifelé jövet még a dolgok menetét gyanakodva méregető „hitetlen” kritikusok is elismerően csettinthettek. Kezdetnek nem rossz. Chris Rea: „Egy sztárnak nulla a szabadságfoka, nincs mozgástere, minden mozdulatát megtervezik, minden lépését figyelik...” Újságírónak készült, aztán mégis a gitár mellett döntött Hajdú Nóra Fekete zakó, fekete garbó, feke­te nadrág, fekete köves ezüst­gyűrű. Kezei minden gondolatát röpködve kísérik. Chris Rea 47 éves. Életének nagyobbik felét zenészként élte le. Arany- és pla­tinalemezek sora kíséri dalait, tizenhetedik, Blue Café című al­buma a napokban jelent meg. A nyolcvanas évek közepétől a csúcson van, noha a zenei divat- irányzatok szinte hetente vál­toznak, és hódítják el egymástól a híveket. Rajongói biztosra mennek, amikor új albumaiért állnak sorba, hűségük jutalma a dalokból és az előadóból áradó természetesség. Chris Rea - ti­zenötmillió eladott lemezzel a háta mögött, amelyeknek nem­csak szerzője, de producere is - ember tudott maradni. Amolyan kedves, csevegősen közveüen. Elérhető, megérinthető. Ahogy a dalaiban, a beszélgetés során is önmagát adja. „Olasz és ír vér folyik az ereimben... Elég furcsa ez a keverék. Olyan, mint a tűzi­játék. Hogy mi bennem az olasz? Az, hogy szeretem a fi­nom dolgokat. Ha egy férfi hosz- szan cseveg divatbemutatókról, lágy selymekről, finom nyoma­tokról, akkor Angliában úgy gondolják, valami nem stimmel. Én szeretek a kertben tenni-ven- ni, imádom a virágokat, a fehér lüiomot a makulátlan színéért... Az ír ősöktől az iszonyatos lelki energiámat, érzelmi fűtöttsége­met kaptam. Kétszer annyit élek fel belőle, mint más. Állandó a harc bennem. Sajnos, ma már a művészet is pénzkérdés. Meg kell találni az egyensúlyt: a le­mezeket el kell tudni adni, hi­szen egy zenész hallgatóság nél­kül semmit nem ér. Ehhez rek­lám kell, azaz pénz, pénz, pénz. Ettől még tiszta maradhatsz, ha ellent tudsz állni a mindenna­pos kísértésnek, hogy még töb­bet akarj keresni. Nehéz meg­húzni a határt, mikor elég. Van­nak, akik azért panaszkodnak, mert még mindig nem sikerült összekaparniuk egy magánre­pülőre valót. Észre sem veszed, és már el is kapott a gépszíj. Gyűjtögetsz, gyűjtögetsz, hogy még többet birtokolj, és elvész a tartalom, a művészet. Az embe­rek azt hiszik, hogy rocksztámak lenni maga a szabadság. De egy sztárnak nulla a szabadságfoka, nincs mozgástere, minden moz­dulatát megtervezik, minden lé­pését figyelik, minden tettét az eladási listán való előrelépés vagy visszaesés alapján értéke­lik. Rámegy az élete, a családja, és ez mind csak utólag derül ki. Kipróbáltam a pályám kezdetén, hiszen a sztárcsinálók rajtam is gyurmáztak egy ideig, de nem ment. Nem volt sikerem, utál­tam, amit csinálnom kellett, és tíz év után eljutottam odáig, hogy felhagyok a zenéléssel. Ak­kor a feleségem, aki tudta, hogy nem a tartalommal, csak a for­mával van baj, visszahozott az életbe, és végre olyan dalokat kezdtem írni, amelyek valóban belőlem jöttek. Nem vagyok most sem világhírű, csak ismert. Zenész maradtam, nem lettem világsztár. Ha megkérdezné Ma­donnát, kik játszanak mögötte a zenekarban, nem biztos, hogy tudná a nevüket. Nekem a srá­cok mind a barátaim.” A „La passione” című John B. Hobbs-filmnek ő írta a zenéjét. A történet egy olasz származá­sú, Angliában élő kiskölyökről szól, aki szerelmes a cápaorrú Ferrariba.

Next

/
Thumbnails
Contents