Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-04-08 / 14. szám
Kultúra 1998. április 8. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni...“ Pál István, az utolsó dudás Pál István 1919. február 15-én született egy gulyás és egy kanászlány negyedik gyermekeként Tóth Lehel felvétele Klein Melinda „Annak idején, amikor az ördög feltalálta a dudát, feltalálta a sípszárat is, szépen szólt már a sípszár, de nem bírták szájjal fújni. Nem tudták, hogy mit csináljanak, így összebeszéltek, hogy ellopják a főördögnek a kutyáját, és azt megnyúzzák, milyen jól fog az ugatni azzal a dudával. Ezt meg is csinálták szépen, de csak úgy kötötték be a sípszárat a bőrbe, hogy fej nélkül, csak éppen úgy, hogy hát szóljon, de már sokkal könnyebb volt nekik akkor már dudálni. Majd egyszer, amikor Krisztus Urunk a földön Az egykor Európa- szerte híres magyar dudazene és hangszer évei meg vannak számlálva. járt, Krisztus Urunk juhász volt, az ördög meg kecskepásztor. Egymás mellett volt nekik a kon- dájuk. Majd egyszer meggyulladt Krisztus Urunknak a hodá- lya is a juhok fölött, meg a kecskék fölött is, mert örökké ellenkeztek Krisztus Urunk, meg az ördög. Krisztus Urunk odament, szépen kinyi tóttá a kapukat, a juhok meg szépen kisétáltak a ho- dályból. Az ördög is odament, de hiába nyitotta ki a kapukat, nem mentek ki a gedák. Kidobálta hát az összes kecskét a farkánál fogva, és körülment, hogy nincs-e veszett kecske a hodályban, nem égett-e be? De egy szarvas kecske ott teljesen megégett. Ránéz az ördög, egyszer csak azt mondja: Na, ott a dudafej a’. És azóta szabják a dudások a dudafejet kecskefejre“, mesélte Pál István a hangszer eredetéről. Az egykor Európa-szerte híres magyar dudazene és a hangszer évei meg vannak számlálva. A pusztulás megállíthatatlan. Az egykori pásztorok fiai, ha folytatták is az ősi mesterséget, a régi hangszereket már nem vették át apáiktól. A hatvanas évek végére kihalt az a pásztomemzedék, amely a dudát és a furulyát még mint a pásztorélet természetes tartozékait örökölte elődeitől - állapítja meg nemrég megjelent könyvének bevezetőjében Juhász Zoltán. Pál Istvánról szól ez a könyv, Pista bácsiról, akihez 1992 -ben a csodával határos szerencse vezette el a szerzőt. Akkor, amikor már ő maga is lemondott arról, hogy dalait valaki még örömmel hallgassa, netán megtanulja. Az utolsó dudásra, a kivételre, aki mégiscsak átvette a zenei hagyományt, egészen addig nem figyelt fel senki. Pásztorcsaládban született, egész életében pásztorkodott, a furulya- és dudazenét apjától tanulta. Mára egyedül maradt gyönyörű nótáival, amelyek minden bizonnyal vele enyésztek volna el. A duda- sípszárat és a sallangos zacskót már születésekor kezébe adta az édesapja, hogy jó zenész és jó pásztor váljék belőle. „Ez a furulya, ami nálam van, ezt nagyapám adta apámnak: »Te Pista, adok egy öreg furulyát neked! « Nagyon megörült neki apám. De hogy kié volt ez az öreg furulya? ...No, mikor meghalt, a duda mega furulya rám maradt. Meg a sallangos zacskó, meg a tajtékpipa. Azt örököltem. Ugyan a duda már hamarabb nálam volt, mikor leszereltem, utána. De a furulyát, hú, azt nagyon őrizte. De szinte cseng is az a furulya!“ - emlékezik Pista bácsi. Vagyonnak ez a mai mércével mérve talán valóban kevés, de az örökség, amelyet ezek a tárgyak jelképeznek, hatalmas. Pál István minden nótáját szájhagyomány útján tanulta, kottát soha nem használt, nem is ismeri, iskolában zenét soha nem tanult. „Nálam az agyamban megy a szöveg és a fülemben megy a dallam.” A pásztorok életéhez úgy hozzátartozott a zene, mint a mindennapi munka. Zenéltek, nótáztak magukban a legelőn, otthon a családban, fonóban, lakodalomban. A pásztorok rítusainak is fontos eleme a zene. Luca napján a falusi pásztor vesszőket vágott, lemetszette őket, úgy, hogy mindegyiken egy hármas elágazás maradjon, lehántolta őket és eltette. Ádám-Éva napján ezekkel a vesszőkkel, melyek a Heródes által megöletett gyermekeket, az aprószenteket jelképezték, járta végig az összes gazdasszonyát, hogy áldást kérjen a házukra. A furulyán és a dudán egyaránt lehetett jól, sőt gyönyörűen játszani. „Ördöngösen“ azonban csak dudán lehetett. Azt beszélik a régiek, hogy volt olyan dudás, akinek a hangszere akkor is szólt, amikor nem fújta. És hogy hogyan lehetett valakiből ördögös dudás? „Volt egy juhászlegény, nagyon meg szeretett volna tanulni dudálni. Akárhogy akart dudálni, nem tudott. Bánkódott. Ahogy ment a juhokkal, feléje ment egy szép lány. Kérdezi, mit szomorkodsz, te juhászlegény? Hogyne szomorkodnék, amikor ilyen jó dudát csináltattam, és nem tudok dudálni? Jól akarsz tudni dudálni? No, hát akkor csináld meg azt, amit én mondok. Lucától karácsonyig - tizenkét nap - faragj egy széket. Minden áldott nap csinálj a széken valamit. Majd Krisztus születése napján, éjféli misén vidd ki a ke- resztútra azt a széket. Egyéves csipkevesszőt kössél karikába egy olyan madzaggal, amire már valaki felakaszkodott. Tedd ki azt a csipkevesszőt, tedd bele a széket, a dudádat magad alá, és üljél azon a szé„Az agyamban megy a szöveg, a fülemben a dallam.” ken. Majd fognak feléd szaladni - tüzes lángot fog hányni bika, vadkan, de ne ugorj ki, mert ha kiugrasz, megölnek. Mindig megkérdezik: Mi akarsz lenni, jóember? Jó dudás akarok lenni.“ Ha a mesebeli juhász kiállta a próbát, meg is kapta az ördögtől, amire vágyott. Ennek a tudásnak az ára pedig az volt, hogy az ember szembe merjen nézni a tüzes bikával... Heti kultúra Lapozgató Prágai Tükör Megjelent a Prágai Tükör című kulturális és közéleti lap idei első száma. Ahogy azt Kubán Éva, a Tükör főszerkesztője írja: „Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának állít emléket a Múlt, amely a jövőbe mutat című írás, amelyben a közélet ismert személyiségei válaszolnak arra a kérdésre, hogy van-e még ennek az eseménynek időszerű üzenete a magyarság, illetve Európa számára, és ha igen, ez miben fogalmazható meg. Nagy megtiszteltetés lapunk számára, hogy e kérdésre többek között Richard Prazák, a Cseh Köztársaság magyarországi nagykövete, valamint Habsburg Ottó is válaszolt.” A lap további írásai közül kiemelkedik a Ránki Dezső zongoraművésszel készített pozsonyi interjú, Arnost Lustig, a világhírű cseh „háborús” író pályaképe, valamint a Halott madarak 1998/1 PRÁGAI 1998/1 TÜKÖR tmo-rr •ntiiMOn*. Maii OtltS ÍV-'gWt&ról Al *!«$ iY aatuih'J Uttítl fl#.ÍW SteiKenif tutrtiír, Píetrtt! * Zíuflr htuipirrti ZtMr Afiatis: i/omi KutUMti ti Mrfl.ll l,f I tyQ vidám éneke című elbeszélése. A Látogatóban című rovat vendégei Zádor András és felesége, Zádor Margit, a cseh irodalom legjelesebb magyar tolmácsolói. A19. és 20. század egyik legnagyobb cseh politikusáról, T. G. Ma- sarykról Rudolf Kucera írását olvashatják az érdeklődők. Kiállítás Arcok a zsinagógában Somorján, a zsinagógában dr. Radislav Matustík nyitotta meg napokkal ezelőtt Jana Zelibská alkotásainak kiállítását, amely ő=ő?címmel április 29-ig tekinthető meg az At Home Gallery rendezésében. A kiállítás támogatója a Soros Center for Contemporary Arts. Regény abadság-ismételte a szót-, tudod-e, mi tud az embernek szabadságot adni?-Mi?-Az akarat, a saját akarata, s ez olyan hatalmat ad, mely különb a szabadságnál. Tudj akarni és szabad leszel, s uralkodni fogsz. Apám elsősorban s mindennél inkább élni akart: talán előre érezte, hogy nem lesz sok ideje az élet tudományát használni: meghalt negyvenkét éves korában. Részletesen elmondtam apámnak látogatásom történetét. Félig figyelmesen, félig szórakozottan hallgatott, míg ott ült a pádon s lovaglóostorának végével rajzolgatott a homokba. Néha nevetett, s derűsen és mulatságosan nézett reám - s kötekedő, rövid kérdéseket és ellenvetéseket tett. Én egy darabig el sem tudtam szánni magam arra, hogy kimondjam Zinaida nevét, de később nem állhattam meg, s dicsérni kezdtem. Apám csak nevetgélt. Majd elgondolkozott, nyújtózott egyet és felállt. Emlékszem, hogy mikor kilépett a házból, parancsot adott: nyergeljék meg a lovát. Kitűnő lovas volt, s Rary urat jóval megelőzve, a legszilajabb lovat is meg tudta zabolázni. Ehő szerelem Turgenyev 10. rész- Kilovagolhatok veled én is, papa? - kérdeztem.- Nem - felelte s a szokott egykedvűen kedves kifejezés jelent meg az arcán. - Menj magadban, ha kedved van; a kocsisnak pedig mondd meg, hogy nem kocsizom ki. Hátat fordított, és gyorsan elment. Követtem szememmel - eltűnt a kapu mögött. Láttam, hogy mozog a kalapja a kerítés mentén: Zaszekinéldioz ment. Ebéd után magam is átmentem Zaszekinékhoz. A fogadószobában egyedül volt az öreg hercegné. Mikor meglátott, megvakarta főkötője alatt a fejét kötőtűjének végével, s hirtelen megkérdezte, nem tudnék-e neki egy kérvényt lemásolni.- Örömmel - feleltem, s leültem egy szék szélére.- De ügyeljen, jó nagy betűkkel írja - mondta a hercegné, s átadott egy maszatos papiroslapot -, de nem lehetne még ma leírni, öcsém?- Még ma lemásolom, kérem. A szomszéd szoba ajtaja kissé kinyílt, s nyílásában megjelent Zinaida arca. Sápadt és tűnődő volt az arca, haja hanyagul hátravetve. Nagy, hideg szemmel nézett rám, s halkan behúzta az ajtót.- Zina, Zina! - szólt utána az öregasszony. Zinaida nem válaszolt. Magammal vittem az öregasszony kérvényét, s mellette ültem egész este. „Szenvedélyem” ezen a napon kezdődött. Emlékszem, olyasfélét éreztem, amit a szolgálatba lépő ember érezhet: többé nem voltam fiatal gyerek, szerelmes voltam. Mondtam már, ezen a napon kezdődött szenvedélyem; hozzátehetem, hogy szenvedéseim is ezen a napon kezdődtek. Ölt a bú, ha nem voltam Zinaida mellett: nem fogott az eszem, minden kiesett a kezemből, egész napokon át megfeszültén csak róla gondolkoztam... Ölt a bú... gyötört, éreztem jelentéktelenségemet, ostobán duzzogtam és ostobán aláz- kodtam. S mégis lebírhatatlan erő húzott hozzá, s mindig a boldogság önkéntelen remegésével léptem át szobája küszöbét. Zinaida rögtön megérezte, hogy szerelmes vagyok bele, de én nem is akartam titkolni; mulatott szenvedélyemen, bolondozott, becézgetett és kínozott. Édes érzés mások legnagyobb örömének és legmélyebb bánatának egyetlen forrása, korlátlan és felelőtlen oka lenni, én azonban olyan voltam Zinaida kezében, mint a puha viasz. Különben nemcsak én szerettem bele Zinaidába; a házukat látogató valamennyi férfi oda volt érte, s ő valamennyit pórázon tartotta - lábainál. Mulatságát lelte abban, hogy hol reményeket, hol félelemérzéseket keltett bennük, szeszélyei szerint forgatta őket (ezt ő így hívta: az embereket egymásnak lökni), s azoknak eszükbe sem jutott, hogy ellenkezzenek, s szívesen alávetették magukat akaratának. Ebben az életerős, szép teremtésben volt valami rendkívül elbájoló keveréke a ravaszságnak és gondtalanságnak, mesterkéltségnek és egyszerűségnek, nyugalomnak és elevenségnek; mindenből, amit tett, beszélt, minden mozdulatából finom, könnyed báj áradt, mindenben valami egészen egyéni játékos erő jutott kifejezésre. Az arca is állandóan változott, annak is játéka volt: majdnem egy és ugyanabban a pillanatban csúfondáros kedv, elgon- dolkozás és szenvedélyesség fejeződött ki benne. A legkülönfélébb érzésárnyalatok olyan gyorsan és könnyen futottak át a szemén és arcán, mint a fellegek árnyéka napos, szeles időben. M indegyik hódolójára szüksége volt. Belovzorov, akit néha „fenevadam”-nak, de néha egyszerűen „enyém”-nek nevezett, szívesen tűzbe rohant volna érte, s bár szellemi képességeiben és más előnyös tulajdonságokban nem reménykedhetett, mindig házassági ajánlatot tett neki, s mindig arra célzott, hogy a többiek csak fecsegnek. Majdanov Zinaida lelkének költői húrjához illett; meglehetősen hideg ember volt, mint az íróféle emberek általában, de kitartóan erősítgette Zinaidának s talán önmagának is, hogy imádja, végtelen terjedelmű verseket írt hozzá s felolvasta neki, helyenként mesterkélt, helyenként természetes elragadtatással. (folytatjuk)
