Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-01-07 / 1. szám

Politika 1998. január 7. Támogatása a demokrácia igenlését, elutasítása a demokrácia hiányát jelzi Az autonómia - korparancs „Jövőnk oda van letéve az iskola falai közé” Gyökeres György illusztrációs felvétele Duray Miklós _____________ Az autonómiának vannak hívei és ellenfelei. Mivel én a hívek kö­zé tartozom, ezért nyilván elfo­gult lesz a véleményem, misze­rint: az autonómia a demokrácia igenlését, elutasítása pedig de- mokrácia-ellenességet jelent. Szerintem ilyen egyszerű módon jellemezhetők a szekértáborok, még akkor is, ha az egyik és a má­sik vélemény sokrétűen árnyal­ható és magyarázható is. Mi is az autonómia lényege? A klasszikus műveltségűek egyre vékonyodó rétege számára min­den világos, mert e kifejezés nem jelent mást, mint önkormány­zást. A társadalomszervezés fej­lődése pedig szintén nem jelent mást, mint az autonómia, azaz az önkormányzás fokozatos ki- teljesedését. Ennek két iránya van: az öntörvényű és az alkot­mányos megvalósulás. Az előbbi­hez tartozott a középkorban az oligarchia uralma, az utóbbihoz a szabad királyi városok, a kun, jász, szász önkormányzás, azaz a kiváltságok. A kiváltság különle­ges státuszt jelent, amit egyre inkább ismerünk a nemzetközi dokumentumokból is. Mi tehát az autonómia lénye­ge? Az önkormány­zat. Jelenleg a ma­gyarság lakóterüle­tén két megvalósult formáját ismerjük: általában a községi (helyi) önkormány­zatot, Magyarorszá­gon pedig a kisebbsé­gi önkormányzatot is. Ám az ön- kormányzatot nem szabad össze­keverni az alacsonyabb rendű önigazgatási rendszerekkel. A helyi vagy megyei (regionális) önkormányzat, ha az egész or­szág területére egyenletesen ter­jed ki, szimmetrikus önkormány­zati rendszernek nevezhető, azaz kiváltságoktól mentesnek. Ezek működőképességét az önkor­mányzatok jogkörei határozzák meg, ami annak a függvénye, hogy a szubszidiaritás (az alulról fölfelé emelkedés, építkezés) vagy pedig a juttatás elve (a köz­ponti hatalom jogkörátruházó kegye) érvényesül-e inkább. Abevezető mondatokból világos­sá válhat, hogy a teljes körű ön­kormányzatiság, azaz a szubszi­diaritás elvének vagyok a híve, ami azt is jelenti, hogy a központi hatalomra és egyéb állami hiva­talokra csak azt a jogkört szabad ráruházni, amit sem helyi, sem regionális keretek között nem le­het már gyakorolni - ilyen vi­szonylag kevés van. Az ilyen jellegű önkormányzat el­sősorban akkor valósulhat meg, ha az állam erősnek érzi magát, mert minden tekintetben legi­tim. A legitimitás illetve demok­rácia elvei érvényesítésének csökkenő mértékével egyenlő arányban korlátozott az önkor­mányzatok jogköre is. Ez helyi feszültsé­geket teremthet, mert az állam terüle­tén lévő történelmi vagy etnikai eredetű különbségek kezelé­sét nem teszi lehetővé. Ezekben az esetekben az aszimmetrikus rendszert kell megvalósítani. Ez kétfajta megoldást igényel. Az egyik a testületi (helyi regioná­lis), azaz a területi választott ön- kormányzati szervekhez ren­delt, azokkal azonos legitimitá- sú, sajátos jogkörrel felruházott testületek kialakítása. Ezt per­szonális vagy személyi elvű auto­nómiának (önkormányzatnak) nevezik. De nevezhetjük etnikai vagy kisebbségi autonómiának is, mert a számbeli kisebbségben élő közösségek ügyeinek a jog­szerű intézésére találták ki. A másik a területi autonómia, azaz a klasszikus aszimmetrikus ön- kormányzati rendszer, amely ke­retében az ország egy vagy több történelmi vagy etnikai elv sze­rint meghatározott régiója kü­lönleges státuszt kap, amelyen belül az ország többi területéhez képest eltérő, de alkotmányosan illetve szerződésileg meghatáro­zott jogszabályozás lép életbe. A személyi elvű autonómia érvé­nyesíthető mind a szimmetrikus, mind az aszimmetrikus rendsze­ren belül. De míg a szimmetrikus rendszer (a svájci modell) az or­szág történelmi és etnikai elvű kantonizálása révén a társnem­zeti kapcsolatrendszerhez vezet­het, az aszimmetrikus rendszer (a dél-tiroli modell) a különleges státusz megteremtésére alkal­mas. Le kell azonban szögezni, hogy egyik megoldás sem ellen­tétes a polgári társadalom rende­ző elveivel, mert mindegyik az önkormányzatiságra épül. De míg a szimmetrikus rendszerben a polgári társadalom rendező el­ve területileg mindenütt érvé­nyes, az aszimmetrikus rend­szerben eltérő módon érvénye­sül. Lényeges még az egyéni és a kol­lektívjogok kérdése, mivel az au­tonómiát sokan a kollektívjogok­kal azonosítják és szembeállítják az egyéni jogokkal. Ez a szembeállítás azonban az autonó­mia 1 ocsán helyte­len. A kollektív jogok fogalma leginkább szociális kiváltságra vonatkozik (például a nemesség előjogai a liberális jogállam előtti időben), az au­tonómia pedig az egyén joggyakorlására épül. Az egyéni jogok kérdéskörén belül meg kell különböztetnünk két jogcsoportot. Az egyik az, ame­lyet mindenkitől függetlenül gyakorolhat az egyén - ide tarto­zik például a bíróság előtti egyen­lőség joga, a polgári szabadság- jogok, az alapvető emberi jogok jelentős része. A másikba olyan jogok tartoznak, amelyeknek csak közösségben van értelmük. Ilyen az anyanyelvhasználatra, az anyanyelvű iskolákra, a kultú­ra közösségi ápolására, a lakóte­rület etnikai jellegének megtar­tására, a csoport hátrányos meg­különböztetés elleni védekezésé­re, a saját ügyekben való döntés lehetőségének a megteremtésé­re, stb. való jog. Mindezek a kérdések a XXI. szá­zad küszöbén és a kontinentális mértű integrálódás előtt álló Eu­rópában egyértelműen a demok­ratikus elvek érvényesítésének a körébe tartoznak. Sőt azt is mondhatnánk, hogy ma mind­azok, akik autonómia-, azaz ön­kormányzat-ellenesek, az euró­pai fejlődés gátlói, azaz a társa­dalom primitivizálásának a hí­vei, a támogatói pedig a fejlődés hívei. Sajnos, hogy a kettő közötti válasz­tóvonal Európának egy újabb kettéosz- tottságát jeleníti meg. Akik az autonó­mia elvét elfogadják, azok érezhetően könnyebben fognak integrálódni, akik pedig elutasítják, azok feltételezhető­en a várakozók listájára kerül­nek. Ezt a korszellem diktálja és nem valamilyen alattomos hatal­mi érdek. Az autonó­mia támoga­tói a fejlődés hívei. Sokan a kol­lektívjogok­kal azono­sítják az autonómiát. Jegyzet Győzelmes kudarc Szűcs Béla Vagyis fából vaskarika. Ma­gabiztos kormányfőnk a múlt év külpolitikáját érté­kelte a legsikeresebbnek. Ha a makroökonómiai muta­tókkal, vagy az alacsony inf­lációval hencegett volna, senki nem szólna semmit, azonban a külpolitikai győ­zelem hangoztatása még az átlagpolgárt is megdöbbenti és a szépítéstől jóval na­gyobb lódításnak tartja. A legtalálóbban talán a köz- társasági elnök állapította meg, hogy ilyesmit csak az állíthat, aki bolonddá teszi az embereket. Igaz ugyan, hogy a kormány a program­jában elkötelezte magát, hogy „az európai és atlanti politikai, biztonsági és gaz­dasági struktúrákkal inten­zívebben fog együttműköd­ni, hogy hangsúlyozza: szándékában áll, hogy e cso­portosulások teljes értékű tagjává válhasson”. Azt is megígérte, hogy biztonsági orientációja és törekvése a NATO- és EU-tagság elérése lesz. Ha ezeket az ígérete­ket, fogadalmakat összevet­jük a tényekkel, kiderül, hogy a kormány semmit sem valósított meg belőlük. Szlo­vákiát kihagyták a NATO- ból, sőt még a következő fel­vételi körbe sem került be. Luxemburgban pedig az Eu­rópai Unió hat tagjelöltjé­nek csoportjából maradtunk ki. Miniszterelnökünk a szlovák diplomácia óriási si­kerének tartja, hogy Szlová­kiát nem hagyták ki a start­vonalon állók közül, és vala­mikor a jövőben számolnak a tagságával. A Meciar- kormány már két külügymi­nisztert „fogyasztott el”, míg ezt a „sikert” elérte. Hogy a tagság várományosai között maradtunk, az nem a kor­mány politikájának eredmé­nye, hanem a Nyugat belátá­sa: Meciar ballépéseiért nem szabad büntetni az egész öt­milliós Szlovákiát. Nem a kormány, hanem az ország népénekjövője iránti jóin­dulat eredménye, hogy leg­alább az EU-ba lépés „re­ményfutamában” bent ma­radtunk. A Nyugat jól tudja, hogy ki felelős a demokrácia terén mutatkozó deficitért. Nem véletlenül jelentette ki egy nyugati politikus, hogy vagy a kormány politikáját, vagy a kormányt kell meg­változtatni ahhoz, hogy Szlovákia bejusson az Euró­pai Unióba. Uj kormány pe­dig az idén esedékes parla­menti választásokból kerül­het ki. Nálunk azonban ez is hihetetlenül bonyolult ese­mény lehet. Bár a legfris­sebb közvélemény-kutatá­sok is a Szlovák Demokrati­kus Koalíció fölényét igazol­ják, a választási győzelem még nem minden. Meciar ugyan többször kijelentette, hogy ha veszít a választáso­kon, távozik a politikai élet­ből. A helyzetelemzők sze­rint ha a köztársasági elnök távozik és nem sikerül új el­nököt választani, hiába nye­ri meg a választásokat az el­lenzék, nem lesz köztársasá­gi elnök, aki elfogadja a régi kormány lemondását és ki­nevezze az újat. Ez azt jelen­ti, hogy amíg nem lesz új el­nök, addig Meciar hatalmon marad, hacsak az ellenzék­nek nem sikerül ötharmados többségre szert tennie a par­lamentben, ami lehetővé tenné az új köztársasági el­nök megválasztását. Ez azonban minden optimiz­musunk mellett valószínűt­len. Olyan patthelyzet ala­kulhat ki, amelyből nem lát­szik kiút. Jelenleg ugyanis a kormánykoalíciónak nincs elnökjelöltje. Az ellenzék és a DSZM jelöltjei pedig szinte biztos, hogy nem szerzik meg a szükséges szavazatot. Eközben az elnöki hatáskör átszáll a kormányra, vagyis Meciar lesz az ország teljha­talmú vezetője, aki a maga rafinált politikájával irányít­ja majd az eseményeket és megpróbálja megtartani a hatalmat. Nehéz napok vár­nak az ellenzékre. Az egyet­lenjárható út az összefogás és az egység erősítése, a sza­vazók tömegeinek meggyő­zése, hogy a jelenlegi kusza helyzetből csupán egy új po­litika vezetheti ki az orszá­got. Csak egy demokratikus kormány képes bejuttatni Szlovákiát az európai struk­túrákba. A Magyar Koalíció ezért kötött szövetséget az SZDK-val, s ezért igyekszik meggyőzni a választóit, hogy szavazzanak a demok­ráciára. Dokumentum Magyarok a fordulat után TomásG. Masaryk Magyarul már elfelejtettem... Apám azonban magyar állam­polgár volt, köpcsényi (ma Kittsee, Ausztria - a szerk. megj.) születésű, és így én is magyar állampolgárnak szü­lettem, bár Hodonínban, Mor­vaország legdélibb részén jöt­tem a világra. De ez közel van a magyar ha­tárhoz. Szüleim nem beszél­tek magyarul, de én gyakran pihentem a Balatonnál, sok kellemes órát töltöttem ott, többször átutaztam Magyar- országon, és a szlovák nép ér­dekében figyelemmel kísér­tem Magyarország kultúráját és politikáját, és jól beszéltem magyarul. Idővel azonban el­felejtettem, és ezt őszintén sajnálom. Most azon vagyok, hogy újra elsajátítsam a ma­gyar nyelvet. A Csehszlovák Köztársaság a legdemokratikusabb alapel­vekre épül, mivel meggyőző­désünk, hogy az állam csak akkor lehet szilárd és egysé­ges, ha ezen az alapon áll, és ezt az alapot el nem hagyja. A nemzeti kisebbségek jogait a párizsi békekonferencia megállapítoi La. Mi azonban sokkal töbl agarunk adni a nemzeti kisebbségeinknek, így a magyaroknak is, ennek az értékes, törekvő, becsüle­tes és jó népnek. A csehszlo­vák államban egyáltalán nem ismerünk nyelvi vagy faji kü­lönbségeket, és minden ál­lampolgárnak azonos jogai vannak - legyen bármilyen a vallása vagy az anyanyelve. Itt meg kell jegyeznem, tu­dunk arról, hogy magyar kö rökben, a másik parton, érthe­tetlen, erős agitáció folyik, melynek célja, hogy az állam egységét megdöntsék, és a ne­hezen újjáteremtett rendet és társadalmi békét megbontsák. Remélem, hogy Magyaror­szág a béke aláírása után fel­hagy az agitációval, és meg­győződésem, hogy a magyar nemzet, melynek lovagiassá­ga és férfiassága kétségtelen, komolyan állani fogja szavát, és nem fogja megnehezíteni a csehszlovák állam helyzetét, s azokét sem, akik itt élnek. Ha nem így lenne, és a túloldalról vezetett propaganda termé­kenytalajra találna, akkor ter­mészetesen az állam integri­tásának és nyugalmának ér­dekében minden módot meg­ragadnánk, hogy az ilyen pro­pagandával szembeszálljunk. Szívem mélyéből kívánom, hogy a béke magyar szomszé­dunkkal ne csak papíron le­gyen meg, hanem a valóság­ban is, hogy kéz a kézben mie­lőbb segíthessünk egymáson. (...) Nemcsak megértem a ma­gyarokat, hanem együtt is ér­zek velük. Teljesen érthető, hogy fáj nekik - igen, ismét­lem, megértem, hogy fáj ne­kik -, hogy történelmi neveze­tességű ezeréves hazájuk ösz- szeomlott. Ezen azonban nem lehet vál­toztatni. A magyaroknak bele kell nyugodniuk. Alkalmaz­kodniuk kell a mai helyzet­hez, ha ebben az államban akarnak élni. Magyarorszá­gon sok szlovák maradt; ez azt mutatja, hogy nem lehet pontosan megállapítani az or­szághatárt a lakosság anya­nyelve szerint. De a magya­roknak nálunk annyi iskolá­juk lehet, amennyire szüksé­gük van. A magyarok használ­hatják anyanyelvűket nem­csak társaságban, hanem a hi­vatalos érintkezésben is: be­adványaikat magyar nyelven is megtehetik a hivataloknak, magyarul beszélhetnek a bíró­val. Ennek fejében a csehszlo­vák állam azt kívánja, hogy hűséges állampolgárok legye­nek. Ä magyarok nyelvi és kulturális jogai nem valamifé­le állami kedvezmény, mert az állam jól felfogott érdeke azt kívánja, hogy polgárai nyugodtan éljenek, és jól érezzék magukat. (A szerző filozófus, politikus, Csehszlovákia első köztársa­sági elnöke, 1850 és 1937 között élt. Az írás 1920-ban jelent meg.)

Next

/
Thumbnails
Contents