Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-01-07 / 1. szám

4 1998. január 7. Háttér Max van der Stoel EBESZ-főbiztosnak a szlovák fél számtalanszor megígérte: előbb vagy utóbb megszületik a kisebbségi nyelvtörvény. A végleges, elutasító pozsonyi döntéssel felrúgtak minden korábbi ígéretet. Somogyi Tibor felvétele A kormány két év után vallott színt Út a semmibe Sándor Eleonóra _________ A szlovák kormány az állam­nyelvtörvény elfogadása óta el­telt két év alatt igen hosszú utat tett meg azért, hogy végül eljus­son a semmibe. Mert a kisebbsé­gek nyelvi jogairól elfogadott és a nemzetközi intézményeknek postázott memorandum a nehe­zen kivívott semmit jelenti. Két év kemény talajelőkészítő munkájába került a kormány­nak, amíg végre úgy érezte, nyíl­tan és világosan kimondhatja: kisebbségi nyelvtörvényt pedig nem akar. A cél eléré­se érdekében látszat­tanácskozásokat ren­dezett, látszatbizott­ságokat működtetett, látszatszavazásokat szervezett, nemzetkö­zi sajtótájékoztatókat hívott össze, látszat- tárgyalásokat folyta­tott, amelyek végki­menetelét már előre ismerte. Kü­lönösen az utolsó hónapokban igen ügyes taktikát alkalmazott és sikerült átpasszolnia a labdát az Európai Unió térfelére. Ha a Nyugat kisebbségi nyelvtörvényt akar, hát mondja meg pontosan, mi legyen benne - szól a memo­randum üzenete. Hogy az európai intézmények belesétálnak-e ebbe a csapdába, nehéz megjósolni. A kérdést nyilvánvalóan az fogja eldönte­ni, hogy mennyire összehangolt az egyes intézmények - az Euró­pai Bizottság, az Európa Tanács, az EBESZ kisebbségi főbiztosá­nak - munkája, hogy a döntés­hozók kezében összefut-e a kü­lönböző megfigyelői csoportok, a szlovákiai jelentésírók munká­jának eredménye. És persze az is, hogy az olyan nagy nemzet­közi horderejű döntések idején, mint például az Európai Unió to­vábbi bővítése és az ehhez kap­csolódó országértékelések elké­szítése, van-e idő és akarat odafi­gyelni az apró részletekre is. Az olyanokra például, hogy a kül­ügyminisztérium műhelyében készült kormánymemorandum pontosan ugyanazt a tizenkét, a kisebbségi nyelvhasználatra vo­natkozó jogszabályt sorolja fel, amelyeket már 1996 tavaszán Juraj Schenk is csokorba szedett Max van der Stoelhoz intézett le­velében. Ugyanannak a tizenkét jogszabálynak a létéből vonta le az akkori külügymi­niszter azt a következ­tetést, hogy a hivatali nyelvhasználat még rendezésre vár, a je­lenlegi külügyminisz­ter pedig azt, hogy már minden a legna­gyobb rendben van. Nyugat-Európa állás- foglalása fontos lehet a szlovákiai magyarok számára, és jóhiszeműen tegyük fel, hogy a kormánynak is. De bármilyen választ is adnak a szlovák felké­résre a megszólított nemzetközi intézmények, az csak másodran­gú jelentőséggel bírhat a hazai alkotmánybíróság állásfoglalá­sához képest, amely már kétszer is leszögezte: az anyanyelvűk hi­vatali nyelvhasználatáról szóló törvény hiánya miatt a szlováki­ai kisebbségek alkotmányos joga a gyakorlatban érvényesíthetet­len. Ez akkor is érvényes, ha a kormány a világegyetem min­den intézményének megküldi a maga memorandumát. És egyébként is: amennyi energiát a világ meggyőzésébe már eddig is fektetett, annyival már rég ki­dolgozhatta volna a törvényja­vaslatot. Legalább a békesség kedvéért. Nehéz megjósolni, hogy besé- tálnak-e a csapdába. A kisebbségi nyelvtörvény meg nem születésének kétéves története Átverésünk története Az államnyelvtörvény 1995. no­vemberi elfogadása óta számos alkalommal, szóban és írásban ígérték meg a különböző rendű és rangú állami hivatalnokok, hogy elkészül a kisebbségek hi­vatali nyelvhasználatát szabá­lyozó törvény. Az ígéretek mel­lett azonban ellenkező értelmű, a törvény szükségességét vitató kijelentések is elhangzottak - nemegyszer ugyanattól a sze­mélytől vagy intézménytől. A kétévesnél is hosszabb történet vége közismert: a kormány 1997. november 4-én a nemzet­közi intézményeknek címzett memorandumot fogadott el, amelyben kimondta a kisebbségi nyelvtörvény szükségtelenségét. Az államnyelvtörvényt viszont rendkívül komolyan veszi, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy még csak átvenni sem volt hajlandó a Magyar Koalíciónak a memorandumról kidolgozott angol nyelvű állásfoglalását. Az alábbi áttekintés ennek a kusza történetnek a legjellemzőbb ál­lomásait mutatja be. 1995 októberében az állam­nyelvtörvényről tárgyaló szlovák kormányküldöttség az Európa Tanács képviselőinek bejelentet­te, szándékában áll a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása is. 1995. november 16-án, az ál­lamnyelvtörvény megszavazását követően Juraj Schenk külügy­miniszter közölte az Európa Par­lament képviselőivel, hogy „nemsokára” sor kerül a kisebb­ségi nyelvhasználatot szabályo­zó törvény elfogadására. 1995 decemberében megkezdő­dött a játék a számokkal. Vladi­mír Meciar kijelentette, hogy a kisebbségek jogairól máris har­minc jogszabály szól, ezért kér­déses, hogy szükség van-e még egyre. Megígérte viszont, hogy a kormány újév után azonnal megkezdi a Kisebbségi és Regio­nális Nyelvek Európai Chartájá­hoz való csadakozás előkészíté­sét. Ugyanebben a hónapban Katarina Tóthová kormányfő­helyettes arról tájékoztatta Max van der Stoelt, hogy a kisebbsé­gi nyelvtövény előreláthatólag szeptemberben a kormány elé kerül, Ivan Hudec kulturális mi­niszter munkacsoportot állított fel a törvény szükségességének vizsgálatára. 1996 márciusában a Magyar Koalíció vezetőit Jozef Kalman arról tájékoztatta, hogy a kor­mány az év végéig aláírja a ki­sebbségi nyelvi chartát. 1996 áprilisában Juraj Schenk külügyminiszter levélben vála­szolt Max van der Stoel ajánlása­ira, és arról biztosította az EBESZ főbiztosát, hogy máris megkezdődtek a törvény előké­szítő munkálatai. Az alkotmány- bíróság ekkor szögezte le elő­ször, hogy a hivatali anyanyelv­használat alkotmányos joga csak akkor gyakorolható, ha annak szabályait törvény rögzíti. Májusban Max van der Stoel Meciarral tárgyalva arról érte­sülhetett, hogy a kabi­net először csatlako­zik a nyelvi chartához, és majd azt követően foglalkozik a nyelvtör­vény kérdésével. Szeptemberben a svájci Le Mont Pele- rinben a Magyar Koa­líció mellett a kor­mánykoalíció képviselői is aláír­ták azt a nyilatkozatot, amely sürgette a törvény előkészítését. Októberben az Európa Parla­ment és a szlovák törvényhozás közös társulási bizottsága Jozef Kalman felszólalása ellenére, aki a bizottság előtt már harminc­négy létező jogszabályt emlege­tett, ajánlásban kérte a törvény előterjesztését. Meciar erre kije­lentette, hogy kormánya nem fog engedni a politikai nyomás­nak. Novemberben ismét Pozsony­ban járt Max van der Stoel. Azt hallhatta a kormányfőtől, hogy a kabinet majd akkor dönt a tör­vényről, ha megkapta a magyar- országi szlovák kisebbség hely­zetéről szóló jelentést. A kor­mány tudomásul vette a kulturá­lis minisztérium jelen­tését arról, hogy a tör­vényre nincs szükség. 1997. február 6-án Vladimír Meciar a par­lamentben kijelentet­te: a kormány semmi­féle ígéretet nem tett a törvény megalkotásá­ra. Júniusban az euró­pai-szlovák társulási bizottság ismét aján­lást fogadott el a törvényről az­zal, hogy azt november végéig meg kell alkotni. Szeptemberben az alkotmánybí­róság kihirdette az államnyelv­törvényről hozott határozatát. Ebben ismételten megállapítot­ta, hogy a korábbi, a hivatalos nyelvről szóló törvény megszün­tetése leheteüenné tette a ki­sebbségek alkotmányos nyelv­használatijogának gyakorlását. Októberben Max van der Stoel- nak Katarina Tóthová elpana­szolta, hogy az Európai Unió, miközben bírálja a szlovákiai helyzetet, nem fejti ki, mit is kí­ván azon megváltoztatni. Tótho­vá felvetette azt is, hogy Buda­pestnek és Pozsonynak egyszer­re kellene elfogadnia a kisebbsé­gi nyelvtörvényt, mert ilyen Ma­gyarországon sincs. November 4-én végül a kormány jóváhagyta a memorandumot, amelyben megállapította, hogy Szlovákiában a kisebbségek nyelvhasználati jogai minden te­rületen rendezettek, ezért újabb törvény megalkotását nem tartja szükségesnek. Zdenka Kramp- lová külügyminiszter ekkor úgy nyilatkozott, hogy a chartához való csatlakozás lehetőségét a kabinet még mindig vizsgálja. ,A Meciar-kormány esete a ki­sebbségi nyelvtörvénnyel” címmel illethető történet ezzel valószínű­leg a végállomásához érkezett. Hogy kezdődik-e a közeljövőben egy hasonló témájú, de más vég- kifejletű történet, az a szeptem­beri parlamenti választások ered­ményétől függ. (sándor) Bratislava, apríla 1996 öíslo: 200.566/96 - KM MINISTER ZAHRANlCNfCH VECÍ SLOVENSKEJ REPUBLIKY Jeho Excelencia Max van der Stoel Vysoky komisár OBSE pre národnostné mensiny Z enumerácie právnych noriem reglementujúcich oblast' jazykovych práv osób patriacich k národnostnym menáinám je zrejmé, Vasa Exceíericia, te hovorif v tejto súvislosti o "právnom vakuu* je mozné len vo veTrhT relativnorn a pariikuíáfnom zmysle, totiz len so zretel'om - ako správne uvádzate - na Specifikáciu ústavného práva na pouzívanie mensinóvéhó jazyka v úrádnom styku nizsou právnou normou. Dovol’te mi este ráz Vés uistit', ze v súlade s ciánkom 6, odstavec 2 Ustavy SR sa zacali pripravné práce na návrhu zákona, ktory bude túto otázku riesif v súlade s legitimnymi jazykovymi právami osób patriacich k národnostnym mensinám tak. ako sú vyjadrené v relevantnych medzinárodnych dokumentoch OSN, RE a OBSE. Na tejto práci participujú, samozrejme, aj prisluánici národnostnych ménéin, Súcast’ou tohto procesu bude aj pristúpenie SR k Európskej charte regionálnych alebo mensinovych jar ov, ktorá pochopitel’ne nebude nahrá~dzat' pripravu uvedeného zákona. Sokatmondóan árulkodik a szlovák kormány lódításairól és be nem váltott ígéreteiről az a levél, amelyet Juraj Schenk exkülügyminiszter írt mintegy két évvel ezelőtt az EBESZ kisebbségi biztosának. Ebben Schenk ezt állítja: „Engedje meg, hogy újfent biztosítsam Önt arról, hogy az SZK Alkotmánya 6. cikkelyének 2. bekezdésével összhangban megkezdődött annak a törvényjavaslatnak az előkészítése, amely megoldja ezt a kérdést (a kisebbségi nyelvhasználat kérdését - a szerk. megj.) a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó személyek legitim nyelvi jogaival összhangban, miként azt az ENSZ, az Európa Tanács és az EBESZ vonatkozó dokumentumai előírják. Ebben a munkában, természetesen, részt vesznek a nemzetiségi kisebbségek képviselői is. E folyamat részeként Szlovákia csatlakozik az Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájához, ez azonban nem pótolja az említett törvény előkészítését.” A történet vége: a kor- mány sze­rint nem kell a nyelv­törvény. Jegyzet Maradt a keserű szájíz Balázs János Az utóbbi hónapok ide talán az utóbbi pár év) példátlan ma­gyarellenes sajtókampánya de­cember első felében tetőzött Romániában. A Romániai Ma­gyar Demokrata Szövetség két minisztere napokig felfüggesz­tette politikai tevékenységét, s ugyanekkor a zömmel magya­rok lakta Székelyudvarhelyen belügyi alakulatok szállták meg az egyik városnegyedet, Csere­hátat. Minderre pár nappal a Ciorbea-kabinet átalakítása után és pár nappal az Európai Unió luxemburgi csúcsértekez­lete előtt került sor, ahol az EU bővítéséről született döntés. Több romániai politikai megfi­gyelő azt a gyanúját fogalmazta meg, hogy mindez nem vélet­len egybeesés, hanem a rend­szerváltást túlélő (túléltetett) egykori politikai rendőrség „ke­ze munkája”. Olyan erőké, amelyek a belpolitikai instabilitás látszatát keltve, akadályozni próbálták volna Románia euroatlanti integráci­ós törekvéseit. Minderre nincs bizonyíték, de összejöttek a „dolgok”. Egy éven át tartó ígérgetés dacára a szenátusban a tanügyi törvény módosításá­nak vitája során (a kisebbségi oktatást szabályozó cikkelyek­nél) nem a kormánykoalíció ál­tal előterjesztett változatot sza­vazták meg, hanem a tanügyi bizottság elnökének, jó román meggyőződése” által sugallt és általa keresztülvitt változatot. A magyar miniszterek kormány­zati munkájának pár napos fel­függesztését is ez váltotta ki, no meg az az incidens, hogy egy következő cikkelynél a szenáto­rok lehetetlenné tették önálló magyar nyelvű felsőoktatási in­tézmények működtetését. Mindezt az egyeztetett és an­nak idején már elfogadott koa­líciós kormányprogram és a • kormánypártok vezetői által írásba foglalt megállapodás el­lenére. A szövetség a kormány­ban való további részvételét a december derekán tartott RMDSZ-tanácskozás, a Szövet­ségi Képviselők Tanácsának döntésétől tette függővé. Az SZKT úgy döntött, hogy a koalí­cióból nem kell kilépni. A zárt ajtók mögött ülésező testület döntését bizonyára befolyásol­ta, hogy Constantinescu állam­fő a kormányválság kellős köze­pén (és luxemburgi elutazása előtt) a koalíciós megállapodá­sok betartására szólította fel a honatyákat, és megígérte az RMDSZ vezetőinek, hogy nem ír alá olyan törvényt, mely nem teszi lehetővé magyar nyelvű felsőoktatási intézmény mű­ködtetését. A romániai magyar vezetők még abban bízhatnak, hogy a parlament alsóházában számukra kedvezőbb döntés születik, és a két ház közötti egyeztetés során talán sikerül „a jobbik” megoldást elfogad­tatniuk. Minderre rátevődött az udvarhelyi „csereháti ügy”. Itt egy svájci bejegyzésű alapít­vány koncessziót kért és kapott a helyi önkormányzattól egy te­lekre, melyen szellemi fogyaté­kos gyerekek számára kívánt is­kolát és otthont építeni. Az is­kola felépült, de azt nem az eredeti célnak megfelelően, a Székelyudvarhely melletti falu­ban működő iskolának, hanem a román görög katolikus apá­cáknak ajándékozták. A helyi önkormányzat a csaknem szín­tiszta magyar város etnikai ará­nyainak megbontását látta az apácák és az egész országból ide küldendő gyermekek bete­lepítésében, és bíróság útján próbálta kényszeríteni az ado­mányozót eredeti szándékának betartására. Az üresen álló - éí még vitatott tulajdonjogú - épiüetet viszont az apácák - egy korábbi bírósá­gi határozatra hivatkozva - bir­tokba vették. Az RMDSZ- politikusok nem hagyták el a koalíciót, bízva a partnerek még megmaradt szavahihető­ségében, vagy ki tudja, még mi­ben. Viszont maradt a keserű szájíz. A többségi, román lako­sokban azért, amit a sajtónak sikerült elhitetnie, azaz, hogy „azok a megátalkodott magya­rok már az árvákat istápoló jámbor apácák ellen is hada­koznak”, a magyar kisebbség tagjaiban pedig azért, hogy az RMDSZ kormányzati szerep- vállalása ellenére folytatódik a kisebbségek mozgásterének szűkítése, sőt a Ceausescu- uralom legsötétebb időszakára emlékeztető erőszakos betele­pítés is.

Next

/
Thumbnails
Contents