Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-18 / 11. szám
1998. március 18. Kultúra Cselényi László köszöntése hatvanadik születésnapján Heti kultúra Filmbemutató „A költő nem azért dalol, mert felizgatta valami” Mindegy, hogy Joyce-tól, Szentkuthytól vagy Móricztól idéz, az olvasónak magának kell megbirkóznia a szelektálással Archív-felvétel Flubber Középiskolás angol nyelvkönyvem egyik leckéjében szerepelt a tudós férfiú, aki lágy tojást főzvén zsebóráját pottyantotta a forró vízbe és a „tikmonyt” szemlélte el- mélyülten perceken keresztül. A Walt Disney Stúdió új vígjátékának főhőse, Philip Brainard professzor is ez a fajta ember. Gondolatait annyira lekötik a vegytan rejtelmei, hogy már két ízben elmulasztott megjelenni saját esküvőjén. Jövendőbelije, a csinos kollegina, az egyetem rektora kissé neheztel rá. A harmadik esküvői ceremóniát az utolsó próbálkozásnak szánja. Vagyis ha a prof ismét leké- si, fuccs a frigynek. Pedig Brainard fülig szerelmes, ahogyan fogalmaz: minden molekulája, minden atomja és atommagja szereti Sarát. A sorsdöntő napon és órában azonban világraszóló felfedezést tesz, egy olyan „Ha önnek szüksége van ilyesmire, ám használja, bár legszívesebben nyomatékosan lebeszélném róla - írta egy norvég tisztelőjének Roger Moore -, hiszen egyrészt nem hiszek az efféle varázsszerekben, másrészt számomra szörnyű a gondolat, hogy ilyen célokért leöljenek akár csak egyetlen bálnát is.” A vonzerejéből idősödve sem sokat veszített sztár bővített mondata mögött különös történet rejlik. Első epizód: .Angyal” soha nem eszik tengeri lényt. Szavegyületet hoz létre, amely egyszerre rugalmas és ragadós. Ez nem minden, a „ragacs” - rácáfolva a fizika alaptörvényére - a belefektetett mozgásenergiát megsokszorozza. A találmány forradalmasíthatja az egész energiaipart. így hát másoknak is fáj rá a foguk. Sőt a professzor menyasszonyára is... A kellemesen szórakoztató, az immár szinte megszokottá vált hihetetlen látvány- effektekkel tarkított mozidarab legfőbb erőssége a professzort alakító Robin Williams, aki lubickol a szerepben. A másik címszereplő, Flubber, azaz a „ragacs” nem lélektelen anyag. Önálló személyiség, akarattal és érzelmekkel bír. Mivel a filmben szokatlanul kevés, szinte nincs is brutalitás, agresszió, gyerekeknek - korhatár nélkül - és felnőtteknek egyaránt ajánlható. kadt már meg úgy gáláns kalandja, hogy a reménybeli partner óvatlanul halat kért az étteremben... Különösen rajong a delfinekért és a bálnákért. Második epizód: nemrégiben az említett norvég rajongó - civilben bálnavadász - csaknem kétkilós csomagot adott fel kedvenc színésze címére, benne sűrű, ragacsos bálnazsírral, amely a kísérőlevél tanúsága szerint nagyszerűen „ébren tartja a férfierőt”. Harmadik epizód: Roger Moore mérges válaszában kifejtette véleményét azokról a férfiakról, akik leöldösik a tenger egyik legértékesebb élőlényét, ráadásul olyasmiért, amihez sokkal inkább ostoba babona kötődik, mint valós eredmény. „Egyébként meglehetősen sértő az ajándék, uram - fejezte be levelét az idén 70. életévét betöltő színész-, hiszen azt feltételezi, hogy bármilyen gondom lenne a hölgyekkel való kapcsolataimban. Pedig nincs.” Turczi Árpád Cselényi László munkássága nagy vállalkozás, érzelmi és szellemi téren egyaránt. Érett kihívás az olvasóval szemben. Olyan érlelt komposzt ez, melynek megértéséhez nem elég az irodalomban való hétköznapijártasság: bizonyos fokú műveltségre tart számot, mert ha Cselényi Héraklei- tosztól vagy Joyce-tól, Szentkuthytól vagy Móricztól idéz, nem feltétlenül jelezve ezt, az olvasónak magának kell megbirkóznia a szelektálással. Bár ezek az idézetek annyira belenőttek a műbe, részévé váltak, Túllép a tapasztalat határain, még akkor is, ha egyedül a tapasztalat adja kezébe az anyagot. organizmusának létfeltételei szinte, hogy nem is biztos, fontos tudnia bárkinek is a forrásokról. Mert Cselényi opusában ösz- szenőttek Kant és Joyce, Nietzsche és Mallarmé, Szentkuthy és a csallóközi árvíz, Juhász Ferenc és Bős-Nagymaros, Weöres Sándor és Jacques Derrida, Bartók és Esterházy Péter, Milan Rúfus és Wittgenstein, Sámuel Beckett és Lukács György, Hamvas Béla és Lautréamont, Arany és Goethe, a kortárs magyar irodalom és a csehszlovákiai magyar írásbeliség, a sámánének és a modern regény, az ősköltészet és a modern költészet, Apollinaire, Heidegger és Musil, Kaffka Margit és Picasso, Léger és Braque, Sztravinszkij és Kodály, Hasek és Kafka, Babits és Juhász Gyula, Nagy Lajos és Pound, Webern és Va- rése, Kosztolányi, Tóth Árpád, Kassák és Karinthy, Chagall és Saint-John Perse, Eliot és O’Neill, Füst Milán, Tersánsz- ky és Chaplin, és sorolhatnók tovább. Már önmagában e felsorolás félelmetes, de ez így teljes, így válik egységessé, egységgé - Cselényi összefüggésével élve - az Elképzelt Szöveg, a Duna-táji téridőmítosz. A befoghatatlan kozmosz vagy akár a zene (esztétika), de az irodalom és a filozófia, vagyis a művészet és a riportvers montázsa, együttes jelenléte a film mintájára lüktet. Valamit azonban szögezzünk le: mielőtt az olvasó egyetlen lépést is tenne Cselényi labirintusnak vélt tartományában, tisztába kell kerüljön annak összefüggésrendszerével, mert különben vakon fog botorkálni, és sok-sok tévelygés után kénytelen lesz visszatérni a kezdethez, oda, ahonnan elindult. Mindemellett bármilyen üresnek is mutatkozzék Cselényi építménye, ha már ily sokáig tartotta magát, mindig újabb és újabb mellékhajókkal bővülve, egészen biztos méltó rá, hogy az eredete után kutassunk, és élnünk kell a feltételezéssel, hogy az értelem valamilyen szabályán alapul. Mert ő eredeti, egyedi stílussal dolgozik, és mielőtt bármiféle analízisnek vetnénk alá összefüggéseit, gondolatainknak vele kapcsolatban - már adva kell lenniük, és gondolataink (csakúgy, mint Cselényi esetében) nem származhatnak tartalmuk vonatkozásában analitikus eljárásból. Hiszen összefüggésrendszere viszonyul a végtelenhez, de önmagában véve lényegileg különbözik tőle. Cselényi túllép a tapasztalat határain, még akkor is, ha egyedül a tapasztalat adja kezébe az anyagot. így vállal minden kockázatot, még a tévedés veszélyét is annak érdekében, hogy valamiféle fenntartásból, vagy az összefüggéseinek lebecsülése/alábecsülé- se és az iránta való ragaszkodása miatt feladja a számára fontos vizsgálódásainak rendszerét. Sikerült ily módon képzeletei számára összefüggéseit egy elképzelt szöveghez megteremtenie. Mert ő az a fajta költő, aki inább ingerli, mintsem kielégíti az észt, amely az ilyenfajta költészetre nagyon is igényt tart. Mindemellett úgy vélem, Cselényi László önálló rangot víO az a fajta költő, aki inkább ingerli, mintsem kielégíti az észt... vott ki magának a magyar irodalomban. Napjaink irodalmi vitái a költészet területét egyre kevésbé érintik. Pedig 1958- ban, a pozsonyi „Nyolcak” nemzedékének indulásakor ez volt az a terület, melyet legtöbbet emlegettek, szidtak vagy dicsértek az irodalomértők. Emlegették őket, mert formaújítók voltak. Szidták őket, mert lázasan bíráltak. Dicsérték őket, mert változtattak a (cseh)szlovákiai magyar irodalom irányvonalán. Sokáig emlegessenek, szidjanak, dicsérjenek, Cselényi László! Hiszen „a költő nem azért dalol, mert felizgatta valami”. Isten éltessen! _________________Heti hír________________ Angya l méltatlankodik Hetvenéves Gabriel García Márquez, Latin-Amerika legnagyobb írója, a Száz év magány páratlan tehetségű szerzője A pátriárka megírta új regényét a szerelemről Székács Vera Kolumbiát ellepték a Macon- dóból kirajzó sárga pillangók. Nemcsak az eget és a vizeket, hanem az újságok lapjait, a könyvek borítóját, az utcai plakátokat, a tévé képernyőjét, és aranyozott brosstűként a női ruhákat is. Az egész ország őt, Gabriel García Márquezt ünnepelte, Gabót, ahogy mindenki hívja. De nemcsak a hetvenedik születésnapját ünnepelték. Ötven évvel ezelőtt jelent meg az első novellája, harminc éve a Száz év magány, az egész spanyol nyelvterület leghíresebb és legolvasottabb regénye a Don Quijote után, és tizenöt éve kapta meg a Nobel-díjat. írói pályája nehezen indult: 1948-tól közel húsz évig újságíróként kereste a kenyerét, és kiváló riportjaival, szellemes tárcáival nagy sikere volt, de első regénye, a Söpredék megjelenésére öt évig kellett várnia, miután egy nagynevű argentin kiadó visszautasította. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című második regényét is visszautasították, igaz, hogy már csak Európában: a párizsi Seuil Kiadó. 1967-ben aztán a Száz év magány akkora sikert aratott, amilyenre kevés példa volt a világirodalomban. Bár García Márquez elsősorban a karibi világ írójának vallja magát, a Száz év magány Macondója egész Latin-Amerika jelképe lett. És ebben a regényben emelkedett tökélyre a műalkotásnak az a sajátos latin-amerikai módszere, amelyet mágikus realizmusnak neveznek. Több mint harminc nyelvre fordították le, és több mint húszmillió példányban jelent meg - ebből csak a magyar fordítás példányszáma rég meghaladta a félmilliót. Aligha van még regény, amelyről néhány év alatt annyi kritikát és tanulmányt írtak, mint amennyit a Száz év magányról. Eközben García Márquez fuldokolva a népszerűségben, hosszan hallgatott: csak nyolc év múlva készült el A pártriárka alkonya, ez a prózaversbe hajló regény, melyet az író legjobb művének tart. Aztán megszülettek az újabb remekművek: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, Szerelem a kolera idején, A szerelemről és más démonokról, és bennük az író egyre inkább eltávolodott a mágikus realizmus módszereitől: a fantasztikus elemek, a tetszetős és sokkoló túlzásnak szálai kikoptak a regények szövetéből, de megmaradt és egyre érettebb lett a művekben az utánozhatatlan márquezi hang, finomabb lett a figurák és a motívumok rajza, még ragyogóbbak a karibi fények és színek. A nyelv, a stílus szikárabb lett, töményebb. A tévénézők nemrég Havannában láthatták őt a pápai nagymisén, a Forradalom terén. Szemlátomást jó egészségnek örvend. Várva újabb regényeit - egy már elkészült, és megint csak a szerelemről szól -, köszöntsük őt szeretettel.
