Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-18 / 11. szám
Kultúra 1998. március 18. 13 Száz éve hunyt el Barabás Miklós. Képíró volt. Egy korszak jeles formálója. A nemzet képírója Barabás Miklós: Vásárra menő román család LippTamás _________________ Ba rabás Miklós önéletrajzában azt állítja, hogy már nagyenyedi diák korában, hétévesen, legkedvesebb időtöltése a „rajzolgatás” volt. Szívesen, s „meglehetős csínnal” festegetett a maga örömére virágokat, tanulótársai nővéreinek pedig hímzőmintákat. „Egyszóval - mondja büszkén - mindenütt szívesen látott vendég voltam.” Ha végigolvassuk ezt a tárgyilagos, a XX. századi dokumentumregények hitelességével ható XIX. századi naplót, és föllapozzuk mellé Barabás rajzainak, metszeteinek, festményeinek sorát (mintegy háromMintegy háromezer portrét készített... ezer portrét készített), nemcsak hiteles képet kaphatunk arról, hogyan formálódott „nemzeti festőnk” polgári és szakmai öntudata, hanem elénk tárul egy álmokból és vágyakból szőtt korszak történelmi arcképcsarnoka is. Barabás az Önéletrajzhoz függeléket is csatolt, amelyben fölsorolja „munkáit és azokbóli jövedelmét”. (Grófok, bárók, fiskálisok, vándorcigányok, „említődnek”, aztán egy osztrák főherceg, az aradi rabbi, bojárok és román parasztok, színészek és kereskedők, az egri püspök és 13 aradi vértanú...) Barabás tizenhárom éves kora óta rendszeresen, honoráriumért rajzolta enyedi tanulótársait és tanárai portréját. „Folytonosan abban gyakoroltam magamat - írja önéletrajzában -, hogy az olyan arcot, aki érdekelt vagy érdemesebb, kitűnőbb emberé volt, annak minden arcvonását könyv nélkül megtanuljam”. Nagyszebenben, a Bielz- nyomdában ismerkedett meg a litográfiával, 1829-ben pedig - a potrérajzolásból összegyűlt pénzen - Bécsbe utazott, ahol a Képzőművészeti Akadémián fejlesztette anatómiai és festészeti ismereteit. Ezután következtek a vándorlás, az útkeresés évei. Járt Itáliában, Angliában, élt Bukarestben, Kolozsváron, majd Pesten telepedett le. Közben keresz- tül-kasul beutazta Erdélyt és Magyarországot. Naplójából nemcsak az ország társadalmi, de útviszonyairól is hiteles képet kaphatunk. Pesten barátai figyelmeztették, hogy a nádor által meghívott osztrák udvari festő, Anton Einsle visszatért Bécsbe, így érdemes megrendelő után néznie. Barabás még az osztrák fővárosban ismerkedett meg Szemere Miklóssal, rajta keresztül itthon Bajza Józseffel, aki beajánlotta a Casinóba. Később Széchenyi is bizalmába fogadta. Barabás ekkortájt festette meg a reformkor reprezentatív alakjainak, Wesselényi Miklósnak, Vörösmarty Mihálynak és Bánffy Miklósnak az arcmását. „Egyszerre ismeretségre tettem szert az arisztokrácia körében - írja, ahol akkor igen divatos volt az albumok, az akvarellek gyűjtése, s engem sokan látogattak meg, és albumból sok akvarellvázlatot adtam el.” Érzékletes képet fest az 1838-as jeges árvízről. „Reggel, mikor fölébredtem és kitekintettem az ablakomon, láttam, hogy a víz a József tér szélét mossa, a Magyar Király vendéglőből pedig két pincér egy vastag, széles deszkán evezett ki, függönyrudak voltak az evezők. Zsemlét és kiflit vittek az ottrekedt vendégeknek. A süteményt két serviette-be kötve a nyakukba akasztották, hogyha belecuppanna is valamelyik a vízbe, a zsemlye ne ázzék meg. De mégiscsak pórul jártak, mert véletlenül egyszerre nehezedvén a deszka ugyanazon oldalára, fölborultak, s végigvágódtak a piszkos vízen, a zsemlyékkel együtt.” Az árvízben megsérült Barabás lakóháza, ezért úgy döntött, hogy egy időre Kolozsvárra költözik. Itt azonban alig talált munkát, „az arisztokrácia ugyanis nyárra falura ment”. Azt is mondogatták, Barabás túl sokat kér egy képért. „Majd beadja a derekát, ha nem lesz keresete.” A kis székely azonban - alacsony termete miatt Erdélyben csak így nevezték - különös trükköt eszelt ki: elhíresztelte, hogy nemsokára visszautazik Pestre. ,Az egyik bőröndömet a műterem legszembetűnőbb helyére állítottam, mintha már tényleg csomagolnék, s íme: egyszerre annyi dolgom akadt, hogy egész télen volt mit festenem. Nem is alkudoztak nagyon, mert mindenki kedvezésnek vette, ha képét elvállalom.” Az 1848-as eseményekről ezt írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Barabás, bár megfestette március 15-e „protagonistáit”, Petőfit, a nemzetőrt, karddal és nemzetiszínű szalaggal, megörökítette Vasvárit, a nyalka ifjút és Táncsicsot, a prófétafejű öreget, nem követte hőseit a forradalomba. Ő is, akár a legtöbb pesti Azt is mondogatták, Barabás túl sokat kér egy képért. polgár, visszariadt a káosztól, az erőszaktól, a vérontástól. 1857-67 között A Lánchíd alapkőletétele című festményén dolgozot, amelyet kortársai élete fő művének tartottak. A mester éppen száz éve hunyt el. Képíró volt: nemcsak egy korszak bölcs, derűs nyugalmú megörö- kítője, de alakítója, formálója is. Regény Heti kultúra Könyvespolc Fekete György Ezredvégi tűnődések „Nekem az egész világra van szükségem - írja a szerző nem akarok tehát megszerezni semmit, a számonkérő és megbocsátó Istené vagyok, Tőle kaptam teret az értelmes létezéshez, Neki tartozom felelősséggel, tisztelem őseimet, gyászolom halottamat, és újra van életre szóló útitársam, szárnyas szitakötőm, vannak utódaim, szeretette méltóak, bátrak, erősek, léptük betölti fényességgel a Vércse utcai Kedves kertjét, vannak elgondolásaim, akaratom a véghezvitelükhöz, némely dologban hajthatatlan vagyok, jövőm kiröpítő fészke a múlt, senkitől nem félek, vannak álmaim, szépek, reményt adók, értük lesz egyre hevesebb az öröklét vágya, nekem barátaim vannak, nem titkaim, velük tűnődöm, őket kérdezem ebben a kötetben... (Kairosz Kiadó) ffMTf QTÖMT 7KDVW JÖnÖDBfK mitmm mmim ISflDflTftMM d) Vasárnap Kisgaléria Szkukálek Lajos Egyensúly pám mellette ült az ebéd alatt, s az egyéniségéhez tartozó elegáns és nyugodt udvariassággal szórakoztatta szomszédnőjét. Csak ritkán nézett rá - s a lány is csak ritkán nézett apámra, de akkor nagyon különösen, szinte ellenségesen. Franciául folyt a társalgásuk; engem, emlékszem, meglepett Zinaida tiszta kiejtése. A hercegné az ebéd ideje alatt sem feszélyezte magát, akárcsak azelőtt; sokat evett s dicsérte főztünket. Anyám szemmel láthatóan unta s rosszkedvű lenézéssel fe- lelgetett neki; apám néha ösz- szevonta kissé a szemöldökét. Zinaida sem tetszett anyámnak.- Gőgös teremtés - mondta róla másnap. - Az embernek eszébe jut, mire lehet büszke - avec sa mine de grisette (olyan mint egygrizett).- Látszik, hogy nem láttál grizetteket - jegyezte meg apám.- Hála istennek!- Hát persze hogy hála istennek... de akkor hogy mondhatsz róluk véleményt? Nekem Zinaida határozottan nem szentelt semmi figyelmet. Az ebéd után a hercegné csakhamar búcsúzni kezdett.- Számítok pártfogásukra, Marja Nyikolajevna és Pjotr Ehő szerelem Turgenyev 7.rész Vaszilics - mondta éneklő hangon anyámnak és apámnak. - Mit lehet tenni! Voltak más idők is, de elmúltak. Itt vagyok, kegyelmes asszony - tette hozzá kellemetlen nevetéssel, de mit ér a rang, ha nincs mit enni? - Apám tisztelettel meghajolt előtte, s kikísérte az előszoba ajtajáig. Én ott álltam rövid kurtkámban, s a padlót néztem, mint egy halálraítélt. Az, ahogy Zinaida velem szemben viselkedett, véglegesen lesújtott. Mekkora volt a csodálkozásom, mikor mellettem elhaladva, gyors szóval s már ismert kedves szemkifejezésével ezt súgta nekem:- Jöjjön el hozzánk nyolc órakor, de feltétlenül... - Én csak széttártam a két kezem, de ő, fehér sálját a fejére téve, már kiment az ajtón. P ontosan 8 órakor, kabátban s felfésült hajjal, beléptem a herceg- asszonyék szárnyépületének előszobájába. Az öreg inas mogorván nézett rám, s nem szívesen kelt fel a pádról. A fogadószobából vidám hangok csendültek felém. Kinyitottam az ajtót, s visszahőköltem az álmélkodástól. A szoba közepén széken ült a hercegkisasszony, s egy férfikalapot tartott maga előtt; a szék körül öt férfi nyüzsgött. Igyekeztek kezüket a kalapba dugni. Zinaida azonban felkapta magasra és erősen megrázta. Mihelytmegpillantott, ezt kiáltotta:-Álljanak meg, álljanak meg! Új vendég, jegyet kell neki adni - könnyen leugrott a székről s megfogta kabátujjam hajtókáját. - Gyerünk már - mondta- miért áll ott? Messieurs, engedjék meg, hogy bemutassam möszjő Voldemart, szomszédunk fiát. Ezek pedig - tette hozzá, felém fordulva és egymás után rámutatva a vendégekre - Malevszkij gróf, doktor Lusin, Majdanov költő, Nyirmackij szolgálaton kívüli kapitány és Belovzorov huszár, akivel már találkozott. Kérem, kedveljék meg egymást. Annyira zavarba jöttem, hogy nem is köszöntem senkinek; doktor Lusinban ráismertem arra a barna arcú férfira, aki olyan kíméletlenül megszégyenített a kertben; a többieket nem ismertem.- Gróf! - folytatta Zinaida - írjon möszjő Voldemarnak jegyet.- Ez nem igazság - felelte enyhe lengyeles akcentussal a gróf. Elegánsan öltözött, szép barna férfi volt, sötét szeme kifejező, fehér orra keskeny, vékony bajuszkát viselt kicsi szája felett. - Ő nem játszott velük zálogosdit.- Nem igazság - ismételte Belovzorov, s a szolgálaton kívüli kapitánynak mondott úr, egy negyvenéves, a rútságig himlőhelyes, arabosan göndör, hajlott hátú, görbe lábú, váll- rojttalan, kigombolt katonazubbonyba öltözött férfi.- Írjon jegyet, ha mondom - ismételte a hercegkisasszony. - Miféle zendülés ez! Möszjő Voldemar most először van velünk, s a mai napon a törvény rá nem vonatkozik. Morgás nincs, írja: akarom! gróf vállat vont, majd fejét alázatosan meghajtva, tollat fogott gyűrűkkel ékesített fehér kezébe, letépett egy darab papírt, és írni kezdett reá.- De legalább tessék megengedni, hogy a Voldemar úrnak megmagyarázzam, miről van szó - kezdte csúfondáros hangon Lusin -, mert különben egészen elveszti a fejét. Nézze, fiatalember, mi itt zálogosdit játszunk, a hercegkisasszony vállalta a büntetést, s az, aki a szerencsés jegyet kihúzza, jogot szerez arra, hogy megcsókolja a kezét. Megértette, mit mondtam? Én csak néztem rá, s még mindig úgy álltam ott, mintha elkábultam volna, a hercegkisasszony pedig megint felugrott a székre s megint elkezdte rázni a kalapot. Valamennyien odatódultak - én is velük.- Majdanov - mondotta a hercegkisasszony a magas, sovány arcú, apró és vaksi szemű fiatalembernek, akinek feltűnően hosszú, fekete haja volt -, magának, mint költőnek, nagylelkűnek kell lennie: engedje át a jegyét möszjő Voldemarnak, hogy egy helyett két sansza legyen. De Majdanov tagadóan rázta a fejét s meglengette a haját. Én a többiek után nyúltam be a kalapba, kivettem és kibontottam egy jegyet... Úristen, hogy éreztem magam, amikor megpillantottam rajta a szót: csók! (folytatjuk)
