Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-04 / 9. szám
Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Titanic Gondolatok a szlovák-magyar viszonyról a lengyel-magyar kapcsolatok tükrében Nemcsak retorika Klein Melinda .Jöjjenek közelebb, hölgyeim és uraim jöjjenek, és lássanak csodát!“ A századforduló nyüzsgő piacának kikiáltói ezekkel a szavakkal csábították közelebb a látogatókat, hogy néhány garas ellenében megtekinthessék a csíkos atlétatrikóban feszítő erőművészt és egyéb hátborzongató látványosságokat. Mondókája még ma is aktuális, lehetne akár Hollywood trükkös filmjeinek bevezetője is. Hiszen az elv változatlan. Akár a mutatványosok sátrában, akár a moziban: a lényeg, hogy a közönségnek a látottaktóí elálljon a lélegzete. James Cameron, a Titanic című film rendezője tesz arról, hogy a nagyérdemű az egyik ámulatból a másikba essen. Igaz, hogy a Titanic minden idők legdrágább mozija - 285 mülió dollárba került de nem kevesebb, mint 550 számítógépes trükköt vonultat fel. (Csak összehasonlítás gyanánt: a Jurassic Park csodáihoz mindössze 80 komputeres grafikára volt szükség.) A speciális effektusok briliánsak, nem látszik rajtuk a számítógépek munkája. A történet napjainkban kezdődik, az Atlanti-óceán északi részén, azon a helyen, ahol 1912. április 15-én a hajó jéghegynek ütközött és elsüllyedt. Egy ambiciózus kincskereső (Bill Paxton) a mélységet kutatja, és megpróbálja felszínre hozni a hajóval együtt eltűnt értékeket. Drágakövek helyett egy rajzra bukkan, amely mögött két ember sorsa, romantikus szerelmi története búvik meg. Két fiatal emberé - egy tizenhét esztendős gazdag amerikai lányé (Kate Winstlet) és egy szegény művészé (Leonardo DiCaprio), akiket még egy olyan döbbenetes szerencsétlenség sem választhat el, mint a Titanic elsüllyedése. A hullámsírban nyugvó hajóroncsról készült tenger alatti felvételek láttán James Cameron egy érzelmes történetet álmodott a luxuskabinok és kristálycsillárok díszletei közé. Minden apró részletnél megszállottan ragaszkodott a tényékhez, csupán egyetlen helyen tért el a történelmi valóságtól: a szegény művész és a gazdag lány szerelmi története kitaláció. Mégis ez a két figura segít jobban megérteni a kort, a hierarchia sérthetetlenségét. A jégheggyel való találkozást megelőző másfél órában nyomon követhetjük Winstlet és DiCaprio bimbózó szerelmét, az ütközést követően pedig, mint már annyiszor, most is kiderül, hogy az első osztály utasainak zöme valójában harmadrendű ember, és fordítva. Ahogy a hajó süllyedni kezd, az emberek egymás után tűnnek el a jeges vizű óceánban, a csillogó luxushajó pedig tomboló szörnyeteggé válik, amely 1500 embert ránt magával a halálba. A hajó katasztrófájának valósághű megmutatásán túl a Titanic mélységesen emberi történet, egy olyan mozi, amelyet a néző teljes szívével és minden idegszálával figyelni tud. A Tartományi ház története a középkorba nyúlik vissza Archív-felvétel Vesztróczy Zsolt ___________ A képen látható épület Iglón (Spisská Nová Vés) található, és Provinciális vagy Tartományi ház néven szokták emlegetni. Története a középkorba nyúlik vissza, és közép-európai sorskérdéseket vet fel. Igló a XIII. századtól kezdve a szepesi szász városok közé tartozott, melyek V. Istvántól 1271-ben kaptak autonómiát. A szepsi szász egyetem élén a szepesi ispán állt, és 24 város, illetve 20 falu tartozott alá. A terület életében az 1412-es év döntő változást hozott, amikor a magyar uralkodó, Luxemburgi Zsigmond 37 000 ezüstért 16 várost zálogba adott Jagelló Ulászló lengyel királynak. Az élére rendelt lengyel kormányzó, a sztaroszta jogköre visszalépést jelentett a korábbiakhoz képest, ráadásul a terület gyakran bele is keveredett a határ két oldalán folyó harcokba. Az évszázadok folyamán több kísérlet történt a kiváltásra, de ezek nem hoztak eredményt. A 16 város 1769-ben került ismét magyar fennhatóság alá, amikor Mária Terézia csapatai a járványra való hivatkozással megszállták, egyben például is szolgálva a lengyel kérdés „végleges rendezésére”. A terület 1772-ben került vissza jogilag is a magyar koronához. A képen látható stuk- kós díszítésű, barokk épület a visszacsatolás után, 1777-ben épült a régi városháza helyén. Ez lett a 16 város igazgatási központja, melyek a különállásukat 1876-ig, Szepes megye megalakulásáig megtartották. Az épület tulajdonképpen Lengyelország felosztásának a szimbóluma is lehetne, de ennek ellenére a lengyel-magyar viszonyt ma mégsem terhelik olyan köztudatba beivódott sérelmek, melyek lehetetlenné tennék a közeledést. Lengyel—magyar viszony. Két, valaha szomszédos nép, mely évszázadokig tartó egymás mellett élés után is pozitív képet őriz a másikról, amire nincs nagyon példa kontinensünk történetében. A köztudatba mélyen beleivódott népszerű versike „Magyar, lengyel két jó barát, együtt harcol, s issza borát” olyan emléke a közgondolkodásnak, mely jól tükrözi az idők során az egymásról kialakult véleményt. Ezt a XVIII. század végéig, a nemzeti ébredés koráig a dinasztikus kapcsolatok, a közös uralkodók, a kint tanuló magyar diákok, a politikai menekültek kölcsönös befogadása, a nagyszámú nemesi réteg vezető szerepe és a török elleni harc közös élménye jellemezte egyik oldalról, mely alapvetően pozitív volt. Ugyanakkor voltak olyan periódusok is, amikor ez a viszony nem volt ilyen felhőtlen. A trónért folytatott küzdelmek a Hunyadiak alatt és után, II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjárata és az Erdély elleni lengyel válaszcsapás jelentették az érem másik oldalát. Ez a viszony a többi néppel való kapcsolattól nem tért el látványosan, de a nemzeti mozgalmak kialakulása alapvetően új helyzetet teremtett, és a másikról ekkor kialakult pozitív vagy negatív kép él és hat mind a mai napig. Míg a magyar-nem magyar népek esetében a legtöbbször a kapcsolatok fokozatos megromlása következett be és negatív benyomás alakult ki, addig a lengyel-magyar viszony ebből a szempontból nézve pozitívan alakult. Szlovák-magyar viszonylatban sajnos éppen a fordítottja a helyzet, noha a XVIII. század végéig alapvetően normális volt a viszony e két nép között. Bár ellentétek voltak, ezek nem nemzeti, hanem társadalmi alapon mentek végbe, és a nemes-jobbágy, polgár-nemes, polgár-polgár erővonalak mentén húzódtak. A reformkorban már voltak feszültségek, de a két nemzeti mozgalom alapvetően párhuzamosan haladt a közös cél, a polgári átalakulás felé. 1848 korszakhatárnak bizonyult, mivel ekkor következett be az első nagy összeütközés, de ekkor még a korabeli szlovák társadalom nagy része a forradalmi magyar kormány mellett állt, és csak egy szűk réteg fordult ezzel szembe, Stúr vezetésével. Az 1860-61-es megegyezési kísérletek kudarca után a dualista nemzetiségi törvény ezekhez a követelésekhez képest ugyan visszalépést jelentett, de a korabeli európai normákat tekintve rendkívül progresszívnek bizonyult. Sajnos ezt a magyar kormány idővel nem tartotta be, ami a kapcsolatok nagyfokú megromlását eredményezte, és kiegyezés helyett a csehek karjába lökte a korabeli szlovák nemzeti mozgalmat. Ennek Prágában tanult vezetői a csehszlovák kölcsönösség jegyében átvettek bizonyos elemeket a cseh nemzeti mitológia eszköztárából, mint például az „1000 éves harc” toposzát, mely szerint történelmük évszázados, állandó küzdelmet jelent az idegen hódítókkal. Míg a csehek esetében a németek, a szlovákoknál a magyarok jelentették ezt az ellenfelet. Ez a romantikus elgondolás a XIX. századi nemzeti feszültségeket vetítette vissza a múltba és kreált ősellenséget azokból a népekből, akik valójában a mindennapi életben békésen megférnek egymással. E téveszmét a dualizmuskori hivatalos magyar politika kicsinyessége tovább erősítette, a csehszlovák állam megalakulásával pedig a hatalmi szinten való alkalmazása, a hazai és nemzetközi közvéleménybe való be- lesulykolása is megkezdődött és tart mind a mai napig. A rendszerváltás idején felcsillant a remény, hogy a téveszmék és a „félreértések” tisztázásával az évtizedes, mesterségesen gerjesztett feszültségek enyhülni fognak, de változása sajnos csak negatív irányba történt. Amiről szakembereknek és tudósoknak kellett volna vitázniuk, az a médiák révén a közéletbe kikerülve kurzustörténészek és komplexu- sos nemzetmentők retorikájának az alapgondolatává vált. Az állandóan felhánytorgatott, vélt vagy valós sérelmek jelentik számukra a kisebbségekkel, különösen a magyarokkal szembeni bánásmód fő indokát, a hivatalos politikáról nem is beszélve. Az ottani gyakorlatot tekintve pedig már nemcsak retorikáról van szó. A nemzeti mozgalmak kialakulása új helyzetet teremtett. A rendszer- váltás idején felcsillant a remény... Rövid szünet után ismét dolgozik: Enquist darabját, a Képcsinálókat állítja színpadra a stockholmi Svéd Királyi Drámai Színházban Bergman, a svéd óriás újra színházban rendez A november óta tartó próbákat a nyolcvanesztendős Bergman a külvilágtól elzárkózva vezeti. Enquist színművének négy szereplőjével Ingmar Bergman hónapok óta dolgozik a külvilág hermetikus kizárása mellett a Svéd Királyi Színházban. A nyilvánosságtól idegenkedő nyolcvanéves rendező még a színház alkalmazottaitól is megtagadta, hogy beüljenek a terembe, sőt maga az igazgató sem juthat át a bűvös küszöbön Bergman előzetes engedélye nélkül - közölte a Reuterral Leif Ostman, a színház szóvivője. Ingmar Bergman az 1982-ben négy Oscart nyert Fanny és Alexander óta nem készített filmet, viszont alkalmanként a Királyi Drámai Színházban, illetve néha a svéd televízióban rendez, bár 1995-ben bejelentette, hogy visszavonul és kizárólag az írásnak szenteli idejét. Mint Ostman elmesélte, a színházi szakmában rendkívül népszerű Bergman meghívására sokan hiába vágyakoznak, ő csak olyanokkal szeret dolgozni, akiket jól ismer. Glenn Close amerikai filmszínésznő például levélben fordult hozzá felajánlva, hogy akár ingyen is vállalna nála munkát, de Bergman nem válaszolt. A rendező kényes természete azonban nem csökkenti rendkívüli népszerűségét: minthogy idén Stockholm Európa kulturális fővárosa, Berg- man-fesztivált rendeznek a svéd fővárosban. A Képcsinálókat a hat különböző játszóhelyet működtető királyi színház kicsi, mindössze százötven fős termében mutatják be. Enquist darabjában, Victor Sjostrom filmrendező, Selma Lagerlöf író, Julius Jaenzon fotós és a fiatal szín- művésznő, Tora Tejeam találkoznak egy este, hogy megnézzenek egy filmet. Bergman utoljára 1996-ban rendezett színházi előadást, amikor Moliére Mizantrópját vitte színre komoly szakmai és közönségsikert aratva. A produkció New York-i vendégszeTörőcsik Mari és Kubik Anna a Képcsinálók című Enquist-darabban, melyet a Thália Társaság a Merlin Színházban, Csiszár Imre rendezésében mutatott be replését mégis lemondta, néhány órával azután, hogy a díszletet hajóra rakták... Bergman művészeti kérdésekben nem ismer kompromisszumot, és az előadás a száztizenhat sikeres este ellenére sem tetszett már neki. Bergman egyébként visszavonultan él a Svédország délkeleti részén fekvő Faro szigetén, ahonnan csak a téli hideg mozdítja ki, amit Stockholmban vészel át. Magányát még a tavalyi cannes-i meghívás kedvéért sem szakította meg, amikor - mint emlékezetes - a Pálmák Pálmáját kívánták átnyújtani neki ötvenéves rendezői munkásságát honorálva.
