Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-04 / 9. szám
Kultúra 1998. március 4. Sebő Ferenc: „Azt szeretném, hogy az Állami Népi Együttes úgy működjön, ahogy kell” Teljes gőzzel a tánc élén Hihetetlen, hogy akkor velem mi minden történt Kieb Attila felvétele Heti kultúra Könyvespolc Batta György Kolbászfurulya Fricikének és Rebekának ajánlja legújabb gyermekverseinek gyűjteményét Batta György, a szlovákiai magyar költészet egyik élenjáró képviselője. A Balázsy Géza rajzaival illusztrált kötet épp egy tucat mesés történetet kínál kicsiknek és nagyobbaknak. A rajzok kedvesek és fantáziadúsak, a versek megindítóak. Lilium Aurum Heti hír Tisztelet a Nyugat szerkesztőinek Galambos Agnes ___________ Mu zsikus, zeneszerző, színházi ember, aki a legendás Sebő együttes megalakítójaként a táncházmozgalomban is komoly szerepet vállalt. Sebő Ferenc nemrégiben az Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett. Első hivatása az építészet volt. Emellett tanult zenét, és később a Zenekadémián a zene- tudományi szakot is elvégezte. Hogyan sikerült a sok pálya közül választania? Az egyetem után négy évig építészként dolgoztam, de közbeA munkahelyi főnököm aztán megkönnyítette a döntésemet... jöttek egyéb kalandok is. Költészeti műsorokat készítettünk Berek Katival és az ő hívására lettem zenész az akkor alakult 25. Színházban. A színház viszont felfalja az embert. Egyre nehezebben lehetett a főállásommal egyeztetni az időmet. A munkahelyi főnököm aztán megkönnyítette a döntésemet, mert egy szép napon úgy kirúgott, hogy a lábam sem érte a földet. Ön is - mint oly sokan - nosztalgiával gondol vissza a hetvenes évekre, amikor a pályája indult? A kezdeti éveket szinte nem is lehet elmesélni. Jártam az országot Sallay Pista bácsival, közben indult a Bartók-együt- tes, a népzenével való foglalkozás is. Teljes gőzzel zajlott a színházi élet, aztán a gyűjtőutak. Elindultak a táncházak. Hihetetlen, hogy akkor velem mi minden történt. József Attila-versek megzenésítésével lépett először a nyilvánosság elé. Mintha maga is „harminchat fokos lázban” égett volna. Akkor eléggé turbóra voltam állítva. Fellépések, jövés-menés, filmezés Zolnay Pállal, Jancsó Miklóssal. Akkor már dalokat írtam, de zeneszerző még nem voltam. Egyszer csak kaptam egy szövegkönyvet, egy kínai operához kellett zenét írni. így készült el Ton O igaztalan halála. A néprajzosok megállapították, hogy tanultam a gyimesi csángóktól, akik bottal ütögetik a húrokat. Kérdezték, hogy ezt honnan tudtam? Honnan tudta? Csak hitték, hogy tudom, pedig csak kitaláltam. Viszont felkeltették az érdeklődésemet. Elmentem Martin Györgyhöz, aki mutatott ilyen felvételeket. Rácsodálkoztam, hogy milyen szép is ez, és magam is elkezdtem a gyűjtést. Egyik dologból következett a másik, és mint a hólabda, egyre vastagodott. A színház is, ma már rosszízű szóval, kollektív munka volt. Olyan hangulat alakult ki Berek Kati körül, ami visszahoz- hatatlan. Abból táplálkozom még ma is. A Kassák Klubban a Sebő együttes nemcsak muzsikát, táncházat is szervezett. A klubban azt megelőzően is kultúr- botrányok voltak, többször is be akarták zárni. Volt a munkásságukban valamiféle társa- dalomkriritika is? Ez közép-európai történet. Mindenkinek volt valami jobbító szándéka. Én is beleütköztem a falakba, ahogyan mindenki a maga területén, de maga az ügy sodrása vitt tovább. Akkor is ugyanúgy mondtam a magam igazát, ahogyan ma is teszem. Most is szemben állok egy sor emberrel, meg intézménnyel, mert azt szeretném, hogy az Állami Népi Együttes úgy működjön, ahogyan kell. Sohasem érzi úgy, hogy elveszti az erejét, az elszántságát, a hadakozási kedvét? Dehogynem. Olyankor megrázom a fejem, és fölállok megint. Az a titka a hetvenes éveknek, hogy voltunk egy páran, akik összetartottunk. Ketten-hár- man összekapaszkodtunk, és nem árultuk el egymást. Martin, aki a tudományt képviselte, Tímár Sándor, aki betanította a táncokat. Egyre többen gyűltek körénk, így elindult valami. Úgy hallom, most éppen költözködik, ráadásul a munkahelye közelébe. Ennyire optimista természet? Az Állami Népi Együttes művészeti vezetése fontos lépés az életemben. Amit annak idején csináltunk, mégha szakmailag megalapozottan is, amatőr mozgalom volt, intézményHa nem csináljuk meg, ebek harmincadj ára kerül. rendszer nélkül. Úgy érzem, megint szét kell néznem és összeszedni a társakat, akikkel dolgozni lehet. Most ez a hely lesz az, ahol összegyülekezünk néhányan, hogy átmentsünk valamit a következő korszakokra. Pontosan tudom, ha nem csináljuk meg, ebek harmin- cadjára kerül. A századelő legnagyobb hatású irodalmi és kritikai folyóirata, a Nyugat alapításának kilencvenedik évfordulója alkalmából emlékkiállítás nyílt a budapesd Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Tisztelet a Nyugat szerkesztőinek című tárlat megnyitóján Réz Pál mondott beszédet, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és Móricz Zsig- mond írásaiból pedig Bálint András olvasott fel. „Aki e korszak irodalomtörténetét meg fogja írni, legjobban teszi, ha fejezetei címéül egy-egy kávé- házatválaszt”-íija Fenyő Miksa könyvében, és a rendezők megfogadták az egykori szerkesztő tanácsát: a Károlyipalota egyik nagyterméből kávéházi enteriőrt alakítottak ki, ezzel elevenítve fel és téve érzékletessé a Nyugat szerkesztésének légkörét. Mint Kelevéz Ágnes elmondta: ez a „Nyugat-asztal” nem egyetlen valódi asztal és kávéház rekonstruálása akar lenni, hiszen erre a Bristol, a Centrál vagy a New York egyaránt pályázhatna, hanem egy virtuális kávéházi létet kíván feleleveníteni. A kávéházi asztal körül kibontakozó szellemi műhelyt a Nyugat címlapjainak tapétaszerűen felragasztott együttese adja, a terem közepén korabeli márványasztal, az asztalon tintatartó és tapper. A tárlókban kéziratok és dokumentumok eredetije vagy színes másolata, valamennyit Osvát Ernő, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár és Babits Mihály hagyatékából válogatták ki. A kávéházi teret körben a New York kávéház gyűjteményéből származó karikatúrák díszítik. Bálint András Regény S ötét, de már viseltes ruhát hordott, köténnyel: úgy éreztem, szívesen eldédelgetném minden redőjét annak a ruhának és köténynek. Cipőjének orra kikandikált szoknyája alól: imádva borultam volna le azokra a cipőkre... „Lám, most itt ülök előtte - gondoltam -, megismerkedem vele... Úristen, micsoda boldogság!” Majdnem felugrottam a székről a gyönyörűségtől, de csak a lábammal harangoztam egy kicsit, mint a nyalánkodó gyermek. Úgy éreztem magam, mint hal a vízben, s szerettem volna örökre itt maradni ebben a szobában, soha el nem hagyni ezt a helyet. Szemhéja csendesen emelkedett, s megint kedvesen megragyogott a szeme, s megint elmosolyodott.- Hogy néz engem - szólalt meg lassan, s megfenyegetett az ujjával. Elpirultam... „Mindent ért és mindent lát - villant át az eszemen. - S hogy is ne értene és ne látna mindent!” Hirtelen zörej hallatszott a szomszéd szobából - kard csörrent.- Zina! - kiáltotta a hercegné a fogadószobából:- Belovzorov kiscicát hozott neked. Ehő szerelem Turgenyev 5.rész- Kiscicát! - kiáltott fel Zinaida, s heves mozdulattal felugrott a székről, térdemre dobta a gombolyagot s kiszaladt. Én is felálltam, rátettem a gyapjúfonal-matringot meg a gombolyagot az ablakpárkányra, beléptem a fogadószobába, s csodálkozva álltam meg: a szoba közepén cirmos kismacska feküdt szétvetett lábbal; Zinaida előtte térdelt s óvatosan emelgette az orrocskáját. A hercegné mellett, csaknem az egész ablakközt eltakarva, pirospozsgás arcú, kiálló szemű, göndör hajú, szőke huszár ült.- Milyen mulatságos! - ismételgette Zinaida. - A szeme nem szürke, hanem zöld, s a füle milyen nagy! Köszönöm, Viktor Jegorics! Maga nagyon kedves. A huszár, akiben ráismertem az egyik tegnap esti fiatalemberre, elmosolyodott és meghajolt; közben összeütötte a sarkantyúját és megcsörrentette kardja karikáit.- Tegnap azt tetszett mondani, hogy szeretne egy nagyfülű, cirmos kiscicához jutni... itt van, szereztem. A szava parancs nekem. - S újra meghajolt. A macska halkan nyávogott, s szagolgatni kezdte a padlót.- Éhes! - kiáltott fel Zinaida. - Vonyifatyij, Szonya! Hozzatok tejet! A szobalány régi, sárga ruhában s kifakult kendővel a nyakán behozott egy tálacska tejet, s odatette a cicus elé. A cica megrázkódott, hunyorga- tott, aztán lefetyelni kezdett.- Milyen rózsaszínű a nyel- vecskéje - jegyezte meg Zinaida, majdnem a padlóig hajtva fejét, s oldalról pontosan az orra alá nézett. A kismacska jóllakott, és dorombolni kezdett, s kényeskedve váltogatta lábait. Zinaida felállt, s a szobalány felé fordulva, egykedvűen ezt mondta:-Vidd ki.- A cicáért a kacsóját - szólalt meg a huszár széles mosollyal, kihúzva új mundérba szorított, hatalmas testét.- Mind a kettőt - felelte Zinaida, s feléje nyújtotta a két kezét. Míg a huszár megcsókolta, a lány a vállán keresztül átnézett reám. M ozdulatlanul álltam egy helyben, s nem tudtam, nevessek, mondjak valamit, vagy hallgassak. Egyszerre az előszoba nyitott ajtaján keresztül, szemembe tűnt Fjodor inasunk alakja. Jeleket adott nekem. Gépiesen odamentem hozzá.- Mit akarsz? - kérdeztem.- Édesanyja elküldött az úrfi- ért - mondta suttogva.- Haragszik, hogy nem jön vissza a válasszal.- Hát rég, hogy itt vagyok? -Több mint egy órája.-Több mint egy órája! - ismételtem önkéntelenül, visszatértem a fogadószobába, s bokámat összeütve, búcsúzni kezdtem.- Hova készül? - kérdezte a hercegné, a huszár mögül kitekintve.- Haza kell mennem, kérem. Megmondom tehát - tettem hozzá az öregasszony felé fordulva -, hogy egy órakor tetszik eljönni hozzánk.- Ezt mondja meg, öcsém. A hercegné gyorsan elővette burnótos szelencéjét s akkorát tüsszentett, hogy beleremegtem.- Ezt mondja - ismételte, pislogott megkönnyesedett szemével és nyögött egyet. M ég egyszer meghajoltam, megfordultam, és kimentem a szobából, hátamban bizsergető érzéssel; az a fiatalember érez ilyet, aki tudja, hogy utána néznek.- Möszjő Voldemar, jöjjön el máskor is hozzánk - kiáltotta Zinaida, és újra nevetni kezdett. „Miért nevet mindig?! - gondoltam, mikor Fjodor kíséretében, aki egy szót sem szólt, csak helytelenítő képpel ballagott utánam, hazaérkeztem. Anyám megszidott, s nagyon csodálkozott: mit csinálhattam a hercegnénél olyan sokáigNem feleltem a kérdésére, s bementem a szobámba. Egyszerre nagyon elfogott a szomorúság... Erővel tartottam vissza a sírást. Féltékeny voltam a huszárra. (folytatjuk)
