Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-07 / 1. szám
12 1998. január 7. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Párnakönyv Peter Greenaway angol rendező filmjeiben a mozgóképes technika lehetőségeinek határáig megyei. Sokan formalistának tartják, hiszen nála a látvány - akár a tartalom kárára is - elsődleges. Az egyik rosszmájú kritikus legismertebb művét, a Prospero könyveit ekként jellemezte: Terminátor értelmiségieknek. Legtöbb munkájának megtekintése nem kis feladatot ró a nézőre, mégis jelentős rajongótábort tudhat magáénak. Legutóbbi opusa, a Pámakönyv a legelszántabb Greenaway- hívőkön kívül másoknak nemigen ajánlható. A több mint kétórás látványzuha- tag ugyanis az állandóan visszatérő motívumokkal, a helyenként elviselhetetlenül brutális jelenetekkel alaposan igénybe veszi a néző türelmét. S hogy miről szól a Pámakönyv? Legjobb, ha magát a rendezőt idézzük: ,A film a klasszikus japán irodalom, pontosabban Sei Shonagon Párnakönyve iránti csodálatból született. A mű 1000ben íródott, a csaszarno egyik udvarhölgyének emlékkönyve. Nem összefüggő mese, csupán rokon- és ellenszenvek, fájdalmak és emlékek, szertartások, szeretői csevejek személyes hangú jegyzéke, katalógusa... Ez a film nem próbálja meg dramatizálni az eredeti művet. Főhőse, Nagiko a függetlenség és az egyenesség példáját látja Sei Shonagon sorsában, és csaknem tökéletesen azonosul vele. A filmvászon osztott képmezőin egyszerre követhetjük a császári udvarhölgy és a huszadik század végi Nagiko életét, akinek apja író volt. Lánya születésnapján finom ecsetvonásokkal arcára, az ajkai köré, a szemhéjára írja a köszöntőt. Ezt a lány minden születésnapján megteszi hároméves korától egészen az esküvőjéig, tizennyolc éves koráig. Később hiába vágyik az ecset simogatására... Férjétől, szeretőitől várja, hogy újraélhesse születésnapjainak érzéseit, nekik kell arcára, testére festeni...” Heti hír A büszke Basinger „Senki nem hinné el, ha elmondanám, milyen is vagy valójában!” - mondta egyszer Alec Baldwin a feleségének, Kim Basingernek. Ezzel csak azt akarta hangsúlyozni, hogy a felesége egészen más, mint amilyennek a legtöbb néző elképzeli. Ki gondolná, hogy a szexbombának kikiáltott színésznő nem tartja fontosnak, hogy mindig a leg- izgatóbb fehérneműt viselje a ruhája alatt vagy az ágyban? Hűvösebb napokon nem átall meleg pizsamában aludni! „Te vagy a legnőietlenebb nő, akivel eddig találkoztam!” - vágta egyszer a fejéhez méltatlankodva a férje. Szerencsére Kimet nem lehet ezzel megsérteni. A színésznő úgy tartja, ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak az életében. Elsősorban a lányára, a kétéves Irelandre büszke. Aztán az új filmjére, az L. A. Confidentialre. Ebben végre olyan szerepet kapott, amilyenre mindig is vágyott. És annak is nagyon örül, hogy nemrég sikerült megmentenie harminchat kísérleti kutya életét. Hogyan érne fel ezzel akár a legszexisebb fehérnemű is? Esterházy Péter: „Ugyanarról a világról beszél Menzel is, mint mi...” A „kéjvágyó” és a kritikus „Személyesebb a könyve, mint a filmjei...” Kovács Zita felvételei Szabó G. László Finom eszmefuttatások a demokrácia élősködőiről, a nyakkendő napszámosairól, szelíd dohogások korunk Hérosztá- toszairól, rövid elmélkedések a művészet hatékonyságáról. Jiíí Menzel tárcáinak „gyűjteményes” kötete, a Hát, nem tudom... ezekben a hetekben került a magyar olvasóközönség elé. „Gyűjteményes” kötet, mert az írások - egyetlen, cenzurális okok miatt visszatartott eszme- futtatástól eltekintve - a Story című prágai hetilapban megjelentek már. Jifí Menzelt szeretik a magyar mozinézők. Filmjeiért széles közönségréteg rajong. Ebbe a táborba tartozik Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom egyik legjelesebb alakja is, aki a budapesti írók Boltjában mutatta be e nem egészen százharminc oldalas könyvet, méltatva s kritizálva a szerzőt, a „becsületes kéjvágyót”. Ironikus megbecsüléssel beszél a könyvről. Irónia nélkül nem is menne? Biztosan menne, de azt hiszem, Menzelnek is sajátja e hangnem. Tehát nem idegen a könyvtől. Ezzel együtt mégis azt mondom, hihetetlenül becsülöm, nagyra tartom és valóban szeretem Menzelt, bizonyos írásaival, megjegyzéseivel azonban halálosan nem értek egyet. És az iróniám is nyilván ezért van. Ha valami olyat látok, olvasok, ami nem tetszik, akkor elkezdek ironizálni. A szeretetemből azonban ez nem von le az égvilágon semmit. Nem azért rajongunk valakiért, mert minden egyes tulajdonságát nagyra tartjuk. Senkivel nem vagyunk így. Még a szerelmeinkkel sem. Ez épp fordítva működik. A szerelmünktől vagy a barátunktól olyan dolgokat is eltűrünk, amit senki mástól nem fogadnánk el. Menzelben mit szeret a leginkább? Menzelben mindent szeretek. Ahogy levegőt vesz, ahogy lehunyja a szemét, ahogy leteszi a szemüvegét... Ebben a könyvben csak azt nem szeretem, ahogy dohog. Ahogy például a dohányosokat kritizálja. Erre mondom én azt, hogy ez egy agglegény dohogása. De a hangja igaz, így a kötet is személyes. Személyesebb, mint bármelyik filmje. Lehet, hogy ez a dohogás is ugyanolyan közép-kelet-euró- pai sajátosság, mint az irónia? Elképzelhető. A dohogástól azonban a sértettség felé vezet az út, amit én nagyon nem szeretek. Menzel szerencsére kiegyensúlyozott ember, benne nem érzek sértettséget. Magyar- országon mindenki meg van sértődve. A kommunisták, az egykori ávósok, azok is, akiket követtek, mindenki. Ön is? Én azt gondolom, hogy nem. Mennyit fordíthatok le mindabból Menzelnek, amit az ő számlájára írt? Hogy morzsázzak majd e csipkelődő Esterházy- szövegben? Egy a fontos. Hogy ő örüljön. Mindent elmondhat neki, ezzel a feltétellel. Örüljön, hogy megjelent a könyve magyarul, és szép, fiatal nők vásárolták hosszú, tömött sorokban. Hrabalt, tudom, nagyon szereti. Almát a körtével nem lehet ösz- szehasonlítani. Hrabal író, Menzel filmrendező. Mégis azt kérdezem: melyikkel van szorosabb lelki kapcsolatban? Nem tudom eldönteni. Hrabal zseniális író, de Menzelnek is van egy biztos remekműve. A Szigorúan ellenőrzött vonatok. És egy remekmű olyan ritka! Hányán és hányán dolgoznak különböző műfajokban, jókat is csinálnak, de remekművet?! Az ritkaság. Amúgy pedig azt tudom mondani, hogy Menzel egy úriember, Hrabal meg egy vadállat. Hiheteüenül nagy erővel ír. Menzel ereje másban van. Valóban alma és körte. De mert író vagyok, nekem a könyvhöz van mindenféle közöm. Ezzel együtt Menzelért is rajongok. Már az is jóleső érzéssel tölt el, ha látom őt feltűnni valahol. Az ilyen finom értelmiségiből, mint ő, nagyon keveset ismerek. Egyetlenegyszer találkoztunk személyesen, egy olaszországi színházi fesztiválon, most mégis megengedte, hogy én dedikáljam a könyvét. Elküldte faxon az aláírását, én meg egész nap ezt gyakoroltam. A Sörgyári capriccio vagy Az én kis falum nem tartozik a kedvenc filmjei közé? A Capriccióban ott az a gyönyörű nő, Magda Vasáryová. Ha őt látom, én már néma vagyok. Érte még a jeges Vlatavát is átúsznám. A Vltavát. Úgy mondják? Akkor inkább a Moldvát. Azért a nőért bármit. Az én kis falumban ugyanaz a kettősség látszik, ami a könyvben is ott van. A tisztánlátás és a megbocsátás gesztusa. Ketté is esik egy kicsit. Például abban a jelenetben, amelyikben elmondja, hogy a sört a hetedik lépcsőfok alá kell tenni a pincében, hogy kellőképpen lehűljön. S ennek a fantasztikus megállapításnak kell együtt lenni azzal az állítással, hogy akik isszák, azok tök eltompult marhák. A Capriccio ehhez képest „elszáll”. Az minden kritikán felüli. Hrabaltól jutott el Menzelig, vagy épp fordítva? Esetleg egyszerre jött mind a kettő a Vonatokkal? Igen, együtt jöttek. És követték őket a többiek. Forman, Schorm, Chytilová... a hatvanas évek cseh filmiskolája. És Kundera! Volt ennek az egésznek valami fantasztikus varázsa. Onnét datálódik ez a csehmánia. Menzel kötete, ez a „színtiszta” cseh könyv, mennyire rímel a mai magyar valóságra? Ugyanarról a világról beszél ő is, mint mi, ugyanazt a világot nem érti. Még a párhuzamok is érezhetőek. Csak hát ő máshogy beszél. Másfajta iróniával. Ez a rokonság kettőjük között? Az irónia? Nem, nem. Az túl nagy halmaz volna. Nagyravágyó pillanataimban tudom, mi a közös. A gyors váltásokra gondolok. Ahogy példáuljönnek a katonák a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. Ahogy a hatalom gonosz megtestesítői agresszíven közelednek az állomás felé. És ez az egész képsor úgy van lefényképezve, hogy látjuk, mire gondolnak. A hatalom képviselőiből egyetlen másodperc alatt éhes, fáradt, nőre vágyó férfiak lesznek. Szánalomra méltó emberek. Ez a hirtelen váltás tetszik nekem. És hajói csinálom, akkor ezt én is tudom. Ez a közös bennünk. így odatenni egyszerre két dolgot. Én a lelki rokonságra gondoltam. Azt nehéz lenne meghatározni. Mondjam azt, hogy a szőrös keblünk alatt mindkettőnknél érző szív dobog? Mondja. Én ezt érzem... Üzen valamit Menzelnek? Igen, A kezét csókoltatom... Minden szempontból tökéletesen beleillik a zenei gépezetbe, popsztár és klasszikus művész egyaránt Vanessa Mae, a viharos violinista profi produkciója Pénz beszél, kritikus ugat, igazíthatnánk át az ismert mondást Vanessa Mae esetében. A tizennyolc éves, szingapúri születésű hegedűművésznő minden kétséget kizáróan szug- gesztív előadó, korát meghazudtoló klasszikus technikai tudással, virtuozitással és kisugárzással, mégis úgy érzi az ember, sokszor vaskos bank- jegykötegekre váltja tehetségét. Minden szempontból tökéletesen beleillik a zeneipari gépezetbe, popsztárként és klasz- szikus művészként egyaránt turnéztatható, a legnagyobb koncerttermek megtöltésére és Guinnessbe illő rekordok megdöntésére egyformán képes. Amolyan „leg”-ek bajnoka. Utána pedig a díjözön. Vanessa Mae-t a kilencvenes évek egyik legnagyobb zenei tehetségeként szokás emlegetni. Október 27-én, a példakép Paganinivel azonos napon született, a cigányasszonyok szerint ez biztos égi jel. Tizenhárom éves korára klasszikus koncertek és felvételek terén már komoly tapasztalatokkal rendelkezett, tizennégy évesen újszerű hegedűkompozíciókat kezdett el írni, illetve előadni, akusztikus és elektromos hegedűt egyaránt alkalmazva. A nagy áttörést az EMI-vel 1994-ben kötött egyedülálló, klasszikus és poplemezek készítésére egyaránt szóló szerződés hozta. 1995 februárjában - tizenöt éves korában - jelent meg első „techno-akusztikus fúziós” albuma, a sokszoros platina The Violin Player, ezzel párhuzamosan pedig első klasszikus szólólemeze, a Toccata and Fugue, amely több hónapig szerepelt az angol sikerlistákon. Amerre járt a világban, mindenhol zajos sikerek fogadták, nem csoda, hogy az elmúlt három évben az EMI legkeresettebb művésze lett. 1996 októberében megjelent újabb klasszikus lemeze mind ez idáig a leggyorsabban elkelt szólóhangszeres album, több mint félmillió példány fogyott belőle a megjelenést követő két hétben. 1997 elején a több mint kétszáz koncertet felölelő kétéves világturné csúcspontjaként az égből pottyant le St. Moritzban, sárkányrepülővel és sítalpakon landolt, majd a befagyott tavon koncertet adott. Ezek után már szóra sem igen érdemes, hogy időközben megjelent The Classical Album 2 - China Girl című lemeze, és a premieren állítólag 350 dobos, 150 zászlóvivő, 60 táncos, egy tizennyolc tagú női kórus és egy teljes szimfonikus zenekar kísérte. Félévnyi csend következett, amolyan vihar előtti csend. És a karácsony előtti nagy lemezhullámban Vanessa Mae ismét poplemezzel rukkolt elő. Az új mű, a Storm viharos sikernek ígérkezik, a feltételek abszolút adottak rajta. Mindent megkap (hat), amit csak akar a kedves fogyasztó, virtuozitást, könnyed humort és giccsözönt, több vélt, mint valós érzelmet, zömmel műanyag, helyenként hús-vér erotikát és szentimentalizmust. A CD csordultig telenyomva, több mint hetvenöt perc, hogy aki a pénzéért elsősorban műsoridőt akar, az is elégedett lehessen. De hát, nézzük is bárhonnan, pénz beszél, kritikus ugat. És ez a produkció abszolút profi kivitelezésű. A nő pedig valóban jelenség. J. B. Sz.
